Pünkösdi Királyok: Royal Hunt - Petőfi Csarnok, 2012.05.27.

A Royal Hunttól a közönség egy végletekig profi előadásra számíthat. Mondjuk ezt a zenét nem lehet „csak úgy” játszani. Minden hangnak ott kell lennie, ahova meg van írva, nincs helye hanyagságnak. A precizitás meghozza a gyümölcsét, ahogyan azt ezen a vasárnap estén is láthattuk. Az együttes új lemezének utolsó állomása volt kishazánk, de így utólag mondva ezen a bandán nem látszódtak a fáradtság jelei…

Pecsa Café? Keressük, de nincs. Még. Bár erre a helyszínre volt kiírva a koncert, nos, mégiscsak a sima Pecsában volt megtartva. Semmilyen manír, előkészület vagy előzenekar nem volt. Néhány perccel nyolc után elkezdődött a koncert. Egyszerűen csak belevágtak. Az intro rövidke volt, és már indult is a One More Day, fényekkel bevilágítva a színpadot és a zenészeket. Impozáns volt a színpadkép – ezt már elsőre megállapíthattuk. Hosszú, keskeny molinók tarkították a hátteret, amelyeken gótikus katedrális ablakok és a Royal Hunt legutóbbi lemezének képi világa volt felfedezhető (hasonlított a 2006-os dvd-n látottakra). Igazából nagyon tetszetős volt ez a stilizáltság, és bár tényleg csak néhány darab „poszterről” volt szó, mégis a fények segítségével az egész rendelkezésre álló teret betöltötték. Persze a díszlet két legimpozánsabb látványosságát a két szőke vokalista hölgy jelentette…

Minden adott tehát ahhoz, hogy egy kiváló estének nézzünk elébe, azaz… mint mindig, a közönségszám gyér volta akár most is gátat szabhatott volna a szórakozásunknak. Nem is tudom hányan voltunk, de kb. a Rocktogonba való „tömeg” jött el a bulira. Nem akarok már századjára is panaszkodni a magyar koncertlátogatási szokásokra, mert tudom, hogy az ország lakosságának nagy része nincs abban a helyzetben, hogy egy-egy borsos jegyárat kifizessen, sajnos, még ha a kedvencéről van is szó, arról nem is beszélve, ha az ember vidékről kénytelen felutazni a fővárosba. Igazából azon csodálkozom, hogy szerveznek még ide egyáltalán koncerteket. Tehát a foghíjas közönség – amelynek nagy részét a 35-50-es korosztály tette ki – akár ronthatott volna a hangulaton, de ez szerencsére nem így történt. Ez konkrétan egyetlen embernek volt köszönhető.

Na, és ki is lehet ez az ember? Nem nehéz kitalálni: természetesen D.C. Cooper! A fickó valósággal az ujjai köré csavarta a közönséget. Kérem, így néz ki egy született frontember. Vagány, mozgékony, kommunikál a közönséggel és nem utolsósorban remekül énekel. Bizony ám, Cooper bátyó, 46 éves kora ellenére óriásit dalolt ezen a vasárnap estén. A magasak rendre kijöttek, egy pillanatra sem tapasztaltunk nála megingásokat. És amit a színpadon művelt…. Nincs az az elefánt méretű Mercedes, ami ilyen menővé tenne, mint amilyen ez az amerikai énekes. A fickó egyszerűen annyira laza és kedélyes, hogy még a magyarokra jellemző poszt-kommunista depresszióból is egy perc alatt kirángat. Végig mozgott, táncolt a színpadon, fricskázta a közönséget, és a lelkesedése az együttes többi tagjára is ráragadt. Akármennyire is bírtam Mark Boals-t, ez a banda D.C.-vel az igazi, ráadásul még az utódja/elődje által rögzített  Tears of the Sun-t is simán kiénekelte (bár szögezzük le, ez Boals-nak jobban állt anno).

Az elhangzott dalok kiválóak voltak, az együttes teljes munkásságát, összes korszakát bemutatták. Üresjáratot nem igazán éreztem, talán a vége felé az akusztikus gitárok elővételét éreztem kicsit feleslegesnek, de a két röpke szám, ami ráadásul kiválóan sikerült, nem tudott belerondítani a hangulatba. Persze a nagy slágerek, mint a Wasted Time vagy a személyes kedvenc Step by Step óriási hatást váltottak ki, de a ’Show Me How To Live’ számai is kiválóan szólaltak meg (talán a legerősebb a Hard Rain’s Coming és a Half Past Loneliness volt). Tehát a dalválasztás közelített a tökéleteshez.

André Andersen szintis és bandafőnök a Royal Hunt története során igencsak sűrűn cserélgette a tagokat, így most is volt nóvum, ugyanis a 2011-es korongra a vezér beújította Jonas Larsent, egy fiatal gitárost. A srác teljesen rendben volt, hozta, amit ehhez a zenéhez elvárhatunk tőle. Persze figyelembe kell venni, hogy ennek az együttesnek az igazi ízét a vokál és a billentyűk kombinációja adja meg, meg persze Andersen kiváló megkomponált dallamai. Így még a bandára sem lehetett panaszom… Na, majd a hangzásba belekötök, mert azt ám mindig jól eltolják a lusta és hanyag hangmérnökök. Nos, még itt sem találtam kivetnivalót. Kristálytisztán, erőteljesen, a tér teljes akusztikáját kihasználva szólalt meg minden hangszer. Az egésznek volt mélysége, amitől végig monumentális maradt a megszólalás. Akármelyik oldalról is nézem… ebben a buliban nem volt hiba.

A közönség sajnos a koncert közepéig elég passzív volt – néha még kínos jelenetek is adódtak belőle –, de D.C. Cooper mindent megtett, hogy kizökkentsen minket a megilletődöttségből. Híresen makacs nép a magyar, de a koncert végére a frontembernek sikerült elérnie a célját. Minden kéz a magasba lendült, hogy metalvillát mutasson, tapsoljon vagy csak simán az ütemet kövesse. Persze, azért kellett hozzá két olyan bődületes sláger, mint a Last Goodbye és a Massage to God, de azért örültem, hogy a végére megjött a hangulat, és a csapat a koncertkörút utolsó állomásán nem unott faarcokkal szembesülve búcsúzott a turnétól. Részleteiben tehát jó volt a buli. Összességében? Úgy még inkább! Én azt mondom, hogy a példaértékű hangzás, a kiváló setlist, az elsőrangú előadás és D.C. Cooper dinamikus frontemberi teljesítménye az év legjobb koncertjei közé emelte ezt a pünkösdi bulit.

Elhangzott dalok:

Intro / One More Day / The Mission / Flight/ Hard Rain's Coming / Lies / Step by Step / Tears of the Sun / Wasted Time / Age Gone Wild / Guitar Solo / Half Past Loneliness / Kingdom Dark Angel's Gone / Akusztikus Medley (Restless/One By One) / Show Me How to Live / Last Goodbye /// Message to God

Adamwarlock

Fotó: pearl69

Köszönet a Livesoundnak!