A fémpop éjszakája: Delain, Trillium, Halcyon Way - Club 202, 2012.05.02.

A Delain szépen csendben egy miniatűr szórakoztatóintézménnyé nőtte ki magát a „female-fronted gothic metal” műfajában, stabil rajongótáborának pedig bizonyára még jópár évig potyogtatni fogja a nagylemezeket, mielőtt alámerül majd a feledés félhomályába. A Within Temptationből kivált Martijn Westerholt billentyűs azonban nem csak az indusztrális keménységű gitártémák és a popos énekdallamok összeházasításához ért, hanem ahhoz is, hogy érdekfeszítő előzenekarokat válogasson a turnéikra: míg tavaly a Serenity fellépése csalogatott el a Delain buliestjére, addig most elsősorban az késztetett wigwam-látogatásra, hogy a hollandok előtt végre frontasszonyként lehetett látni Amanda Somerville-t...

Sajnos a tikkadt este zenei programját nyitó Halcyon Way semmiképp sem sorolható az „érdekfeszítő előzenekar” egyébként elég tágan értett kategóriájába – azon egyszerű oknál fogva, hogy zenéjük roppant unalmas. Nem rossz, nem buta, és nem is tehetségtelen, csupán érdektelen – időrablás ebben a túltelített mezőnyben, amikor sokkal értékesebb produkciókkal is múlathatnánk drága időnket. Pedig a progresszív power metal-féleségben utazó, hörgést és sikolyokat egyaránt eregető zenekar tud zenélni, és főként – a most egyedül maradt – Jon Bodan gitáros rendesen is tekert és riffelt sajnos nem elég rövid programjuk során. A dolog csak ott hibádzott, hogy a Halcyon Way-nek nincsen igazán élvezetes száma, hiszen az összes egybefolyik a nagy csörtében, amivel le akarják rohanni a hallgatóságot. Pedig akadt kiállós, villantós gitárszóló, impresszív hangtornásztatás, Nevermore-i keménységű zúzda, de a Halcyon Way progresszivitása abban merült ki, hogy egymás hegyére-hátára dobálta az amúgy ígéretes zenei összetevőket.

A Halcyon Way-dalok homogén hatásában valószínűleg az is közrejátszott, hogy valami fülsükítető hangerővel sikerült megdörrenteni a cuccot, és a metal koncerten is túlzónak számító, otromba megszólalás egyik zenekar koncertjének sem tett túl jót. Mindezért külön köszönet illeti a hangosítót, aki maradandó halláskárosodást okozott annak a kb. kétszáz embernek, akik amúgy szórakozni szeretett volna ezen az estén. A Halcyon Way sajnos igyekezett megfelelni ennek a túlzó, fülbántó attitűdnek – de nem a színpadon. Az még kifejezetten szórakoztató, sőt, koncertjük egyértelmű csúcspontja volt, amikor a hiperaktív basszusgitáros az utolsó dal alatt leszaladt a közönséghez, majd azzal múlatta idejét, hogy belegitározott a padokon ülők arcába. Az viszont már nem volt annyira kellemes, amikor a koncert után minden tag elkezdte promozni portékájukat, és a merch pultnál a Delain-tagokra vagy Amanda Somerville-re várók arcába másztak, hogy ránk sózzák CD-jüket. Először a merch pultosuk, aztán a gitáros, majd a basszusgitáros... Na igen, akinek a színpadon nem megy, annak máshogy kell próbálkoznia...

Még szerencse, hogy Somerville mindenért kárpótolt. Pedig nem számítottam túl sok jóra, hiszen a Trillium debütlemeze, az ’Alloy’ nem éppen eredeti vagy agyeldobós zenét rejt. Ami viszont lemezen középszerűnek, átlagosnak tűnt, az élőben maximálisan megállta a helyét. Egyszerűen azért, mert Amanda el(ő)adta a produkciót. A kifogyhatatlan énekesi energiával bíró frontmadame teljesen beleélte magát az – önéletrajzi ihletésű – dalaiba, átszellemült arccal dalolta a párkapcsolatokról és a nemek harcáról szóló szövegeket. Ha a szerzemény dramatikája úgy kívánta meg, akkor letérdelve, beleéléssel énekelt, máskor mint femme fatale, gitárosát térdepeltette le, és játszotta el vele az „egok csatáját”. Látszott Amandán, hogy szeret színészkedni, mikor viszont azt hangoztatta, mennyire szereti a magyar közönséget, mégis meggyőzőnek tűnt – talán azért, mert az énekesnő karrierje során mindig is kiemelt fontosságot tulajdonított rajongóinak. Egyszavas magyartudása („köszönöm”) mellé most a „szeretlek”-et is bevette, mikor megkérdezte a rajongókat, hogy mit is kéne még tudnia magyarul – bár ahogy Savafan is megjegyezte, aki Oliver Palotai jó ismerőse, annak nem eshet nehezére „sz”-szel mondani a „szeretlek”-et.

Amúgy a poénintrók estéje volt ez, a Halcyon Way valami diszkós zörejhaddal próbált mosolyt csalni a közönség arcára, a Trillium csapata pedig egy swinges eresztésre vonult be – ám utána már végig a szaggatott riffeké volt a főszerep. Olyannyira, hogy azért a 45 perces műsor végére elég is lett belőlük, ám ettől függetlenül nem lehetett unatkozni a zenekar produkciója alatt. Igen, zenekarról van szó, hiszen az Amandát (már korábban is) kísérő zenészek összeszokott együttest alkottak, akik mind hozzátették a maguk részét az előadáshoz. Elsősorban Paul Owsinksi gitárosnak jutott ki a reflektorfényből, aki a jobb szélen, szakadt farmerben, klasszikus nyiszlett rocker-kiállással zúzta a dalokat, és örömmel ragadtatta magát szólózásra, amikor alkalma nyílt rá. A bal szélen pedig főként Mark Burnasch basszusgitáros vonta magára a figyelmet a nyakában lógó rapper-lánccal (?), de anti-metalos kinézetéért és mozgásáért vokális teljesítménye és laza hangszerkezelése kárpótolt.

A szettet szinte kizárólag az ’Alloy’ dalaiból állították össze, ennek köszönhetően pedig több szerzeményt is sikerült jobban megkedvelni élőben. A nyitó Machine Gunt nem, ezt már HiFi-n is szerettük – ha az egész album ilyen pofás, nagyon húzó dalokkal lenne tele, akkor talán nem „csak” száz-kétszázan lettek volna kiváncsiak Amandára. A Purge arra adott alkalmat, hogy Amanda megmutassa többféle hangját, hangszínét, főleg a dal végére biggyesztett leállós résznél – a finoman hajlított, lírai vokálok, a teli tüdőből világgá sírt dallamok, vagy a gúnyosan-dühödten rekesztett részek olyan könnyedén mentek neki, mint másnak a dumálás. További csúcspontoknak az Into The Dissonance-t és a Bow To The Egot szavaznám meg, előbbit alattomosan megkapó refrénje, utóbbit komorabb zúzdája miatt, de talán a Path of Least Resistance-t leszámítva, egy percre sem lehetett elmélázni a Trillium koncertje alatt. Akadt még egy Kiske-Somerville dal is, amiben a basszusgitáros nem lépett elő Amanda partnerének, de mondjuk a Set A Fire helyett tudtunk volna izgalmasabb dalt is választani arról a korongról.

Ettől függetlenül nagyon kellemeset csalódtam a Trillium-dalokban, Amanda Somerville teljesítménye pedig csak megerősítette azt, amit sejteni azért már lehetett, nevezetesen, hogy Amanda ott van a mai metal énekesnők élbolyában. Már csak egy kiugrási lehetőség kéne neki, hogy rengeteg háttérmunkája után ne csak a szakma, hanem a közönség is el-, és megismerje a nevét.

Setlist:

Machine Gun / Mistaken / Purge / Set A Fire / Utter Descension / Into The Dissonance / Bow To The Ego / Path of Least Resistance / Coward

A Delain koncertjét el lehetne intézni annyival, hogy „jöttek, láttak, győztek, és egy év múlva úgyis visszajönnek”. A hollandok zenéje és turnéprogramja kb. ennyire bonyolult – akár a gothic metal Rammsteinjének is nevezhetnénk őket, ha nem egy másodvonalas zenekarról lenne szó, amely (egyelőre?) nem fektet túl nagy hangsúlyt a látványra. Egykaptafára zúzzák a számaikat, azaz egy szaggatott, bedurvított riffre húznak fel műanyag-ízű komolyzenei háttérbetéteket és csilivili női éneket. Ha ez gúnyosnak hangzik, csak félig az, hiszen egyrészt a Delain tényleg pofátlanul hatásvadász és kertelés nélkül popos, másrészt viszont jól csinálják, amit csinálnak, úgyhogy akinek van gyomra az ilyesfajta muzsikához, az nem is szórakozhatna jobban egy-egy Delain-bulin.

A mostani sem volt se jobb, se rosszabb, maximum kicsit hosszabb, mint a majdnem pont egy évvel ezelőtti koncert. Tudniillik lemezelőzetes koncertet csaptak a hollandok, azaz a hangsúly a június elsején debütáló ’We Are The Others’ c. harmadik Delain-korongra esett. Mondanám, hogy az új dalok színesítették a programot, de ez azért nem lenne igaz, hiszen egytől egyig ugyanabban a vénában íródtak, mint a ’Lucidity’ vagy az ’April Rain’ szerzeményei. Az viszont biztos, hogy a ’We Are The Others’-re legalább annyi, ha nem több slágert szuszakoltak fel Martijnék, mint a korábbi lemezekre. Koncert közben a Moby Dick intő, „(popzenével) manipulálják az agyadat” sorai szóltak a fejemben, de mégsem tudtam még napokkal a buli után sem kiverni a hallójárataimból az aljas fémpopperek új albumának címadó dalát... Emellett a klipből már ismerős Get The Devil Out of Me is nagyot szólt koncerten (vastaps volt a megérdemelt jutalma), de akár a Facebookról íródott Generation Me-t, vagy a komolyabb hangütésű Babylont is ki lehetne emelni.

Charlotte Wessels énekesnő vigasztalta is a rajongókat, hogy tudja, annyira nem szórakoztatóak így a dalok, hogy nem tudjuk a szövegét, ezért itt-ott el is ejtett pár sort, hogy azt ismételgesse a közönség a számok alatt. Akarva-akaratlanul így azt is elárulta, hogy az emberek miért járnak Delain-koncertekre: nem azért, hogy változatosságot vagy zenei virtuzitást kapjanak (legalábbis remélem), hanem hogy bólogassanak egy sort a szigorú riffekre, és együtt énekeljék a fülbemászó sorokat a bájos holland énekesnővel. A mostani koncert is abszolválta mindkét kitételt, sőt, mindhármat, ugyanis Charlotte újfent bájos volt, először barna, légi utaskísérőnek ható ruhában, kis csákóval a fején jött fel a színpadra, de azért egyszer-kétszer átvedlett a buli folyamán. Teljesítményébe most sem lehetett belekötni, kiválóan hozta a populáris, magas hangfekvésű, alattomosan fülberagadó melódiákat – igaz, samplerek is dögivel segítették munkáját.

A felállás amúgy a szokásos volt, a közelről geek kinézetű, masszívan headbangelő agytröszt, Martijn a magas pódiumról irányította a bulit, alant pedig a csak Otto Schimmelpenninck van der Oije-nek becézett basszusgitáros kokettált az első sorbeli csajokkal. Csak a „vicces nevű”, korábban az After Foreverben pengetett Bas Maas gitáros volt új arc, aki kinézetre a metalos vonalat erősítette a bandában, és a hegyimeszelő Ottóval előadott aktív színpadi performanszával gondoskodott arról, hogy a közönség hölgy tagjainak is legyen mit nézniük a buli alatt. Otto a konferálást is magához ragadta néha, amikor Charlotte lement pihizni a színfalak mögé, de azért a fiatal dalnoknő volt az, aki lekenyerezte a közönséget – az arcán látható meghatottságot nem lehetne csak úgy odahazudni. A hollandok tényleg megilletődtek a lelkes és hangos fogadtatástól, már csak azért is, mert tényleg egy aktív, de nem túl számos keménymag produkálta azt.

A második Delain-koncertet letudva úgy érzem, a csapat beállt egy biztos színvonalra, és nem tűnik úgy, hogy erről akár lefelé, akár felfelé elmozdulnának. Anno írtak egy-két tényleg ütős, emlékezetes slágert (a ráadásban jött is menetrendszerűen a Control The Storm, majd a The Gathering), de a ’Lucidity’-t és az ’April Rain’ bizonyos dalait különlegessé tévő, több énekest felvonultató, (és szerintem a különlegességet garantáló) koncepció meg is szűnt azzal, hogy a projektnek induló Delain igazi zenekarrá nőtte ki magát. Annyit mindenestre megtudtunk ebből a buliból, hogy a ’We Are The Others’ is hozza majd a színvonalat, és hogy egy Delain koncertben továbbra sem lehet csalódni, a maradéktalan, gátlástalan szórakoztatás garantált – viszont legközelebb úgy nézném meg legszívesebben őket, ha vagy fesztiválon, vagy pl. Marco Hietalával lépnének fel valahol.

Setlist:

Mother Machine / Stay Forever / We Are The Others / Go Away / Sever / Virtue And Vice / Generation Me / Invidia / April Rain / See Me In Shadow / Are You Done With Me / Get The Devil Out of Me / Shattered / Babylon / Sleepwalker’s Dream / Electricity / Not Enough /// Control The Storm / The Gathering

Tomka

Fotók: Savafan

Köszönet a Concertonak!