Jon Oliva's Pain: Maniacal Renderings
írta Tomka | 2006.09.22.
Megjelenés: 2006
Kiadó: AFM Records
Weblap: www.jonoliva.net
Stílus: "Savatage"
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Feltehetőleg minden olyan embernek, akinél a zene a fogékony biológiai struktúrák ingerléséhez vezet, megvannak a saját maga által felfedezett, és magáévá tett, abszolút mértékben favorizált bandája, amelynek szinte minden albumával közelebbi kapcsolatot ápol, mivel saját érzéseit, gondolatvilágát látja tükröződni a zenében, vagy esetlegesen ez nyújtja az önfeledt szórakozás totális beteljesítését. A kérdés az, hogy ez mindössze elfogultság lenne a zenének egy nagyon kicsiny részével szemben, amit megmagyarázhatatlan indokok miatt feltétlenül preferálnak, vagy pedig ezzel 180 fokos ellentétben, csak ezek a személyek fedezik fel maradéktalanul az adott zenében rejlő zsenialitást? Jon Oliva zenei munkásságáról 24 éves ténykedése alatt szerény vélemény szerint lehet a maximális elismerés fokán nyilatkozni, hiszen a Mountain King mindig - de főleg az 1987-es Hall of the Mountain King, ill. az 1989-es Gutter Ballet óta - intelligens, összetett muzsikát prezentál szerte a világon, (sajnos) nem túl széles rajongótábora számára, ezzel a metál zene esszenciájának manifesztációját nyújtva át tálcán a hallgatóknak, amit sajnos már testvére Chris nélkül, ill. az etalon Savatage keretein kívül kell megtennie, ám mindezek ellenére saját magát meg nem tagadva, a Jon Oliva, ill. a Sava védjegyévé vált stílus szűkebb-tágabb határain belül maradva. Legújabb albuma kapcsán, "őrült művészeti interpretációjában" is ugyanezt cselekszi, és mutatja meg, hogy mitől szenderül jobblétre és kerül meghittebb kapcsolatba az ibolyákkal az a bizonyos légy, egy fatális véletlennek köszönhetően újból istenáldotta tehetségű gitáros öccse, Chris Oliva (R.I.P.) távoli, de hathatós segítségével. Jon Oliva ezúttal nem úgy alkotott izgalmas és több kisebb-nagyobb újdonságot tartalmazó albumot, hogy megváltoztatta itt-ott a jól bevált receptet, hanem eddigi munkásságának minden egyes szegmenséből kiszemezgette, és jó szakács módjára alapos összekeverte a releváns elemeket, hogy egy újfajta produktummal állhasson a nagyérdemű elé. Ami talán az egyik legfontosabb, hogy Oliva mester hangján nem érződik az idő hatása, kiválóan adja elő a dalokat tipikus "oliva-fordulatokkal", a jól ismert érzelgősebb, helyenként sikítósabb oldalát egyaránt felhasználva, ha szabad ilyet állítani helyenként "progresszíven énekelve", néhol egy-egy eddig nem hallott hangszínnel fűszerezve, azonban nem merném a nyakamat tenni rá, hogy nem számítógépes interakció hatására, de ezek az apróságok majd élőben kiderülnek, természetesen (ld. Holes). Chris munkássága és szelleme erősen körüllengi az olyan dalokat, mint a Through The Eyes of The King, amely főleg a gitárszólók dózisának egy percre eső számának jelentős növekedése, ill. a messziről felismerhető riffelés miatt (Jon Christől tanult meg gitározni), továbbá a szám tematikájának következtében emlékeztet a klasszikus Mountain King darabra implicit memóriánk normális működése esetén. A Poets & Madmen-éra stílusa két kiváló számban is reprezentálódik, a súlyosságot és kissé érzelgős dallamosságot kiválóan magába foglaló, inkorporáló The Evil Beside You ill. a nagy ívű kórusokkal operáló, kissé jazzes, öncélú szintiszólóval (!) ellátott Playing God, de ha a P&M első felét tekintjük, akkor a súlyosságot, és az egészséges mértékű monotonitást előnyként beállító, ennek okán rendkívül súlyos, mázsákban mérhető Time To Die is idesorolható. Az 1993-as Edge of Thorns album a Pray For You Now alakjában idéződik fel, amely az akkor nagy sikerű Sleep akusztikus szám formájára íródott, kiváló lírai, igazi érzelmekkel rendelkező, és ezt konvertálni, átadni képes zenei mű, ráadásul sikerrel pályázhatna a Chris Oliva emlékének ajánlott dalok listáján a 2. helyre. A Savatage "eszmeiségének" esszenciáját kiválóan mutatja be a The Answer, amellyel Oliva mesternek újfent sikerült két különböző zenei attitűdöt kiválóan egymásba ágyazni mindenféle izzadságszagtól mentesen. Meglepetésként hat a Push It To The Limit becenévre hallgató durvulat, amely Jon eddigi zenei világától messzi vizekre evez, némi thrash-es, Iced Earth-féle power metál vonulatot mutatva be, mindezt nagy fokú sebességgel felturbózva: jó látni, hogy a mester öregedése ellenére nem felejtette el, hogy mi a metál; angolul szólva: He's got balls! A végére maradt az album csúcspontja, a Timeless Flight, ami a Savatage operás, nagy ívű, felemelő stílusának tökéletes realizációja, a Beatles metálbeli abszolút kifejeződése, amire mindenféle fellengzősség nélkül mondható, hogy mennyei muzsika, minden különböző aspektusból nézve egyedülálló, mindezt megfejelve, zseniális. A zene magával ragadó tulajdonságának okán az egymást rövid időközökben követő újbóli albumhallgatások során bizony felfedezhetőek mindezen első pár hallgatás után "triviális" dolgok mellett finom apróságok, mint például a több számban felbukkanó, atmoszférateremtő szerepkörben fantasztikusan funkcionáló hegedű, vagy a durvább riffelés mellé elhelyezett akusztikus gitárok. Ahogy azt megszokhattuk, nem csak a zene, de a külcsín, az alkotás, mint egész is nívós produkció, hiszen csakúgy, mint a gyönyörűen megrajzolt horrorisztikus borító, ill. a mostanában divatos, de mindenesetre erős társadalomkritikát megfogalmazó, több helyen vallásos színezetű (nem negatívumként!), jól megírt és felépített, elgondolkodtató szövegek mind-mind magas színvonalat képviselnek.
Legutóbbi hozzászólások