Gazpacho: March of Ghosts
írta nagybandi | 2012.04.13.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Kscope
Weblap: http://www.gazpachoworld.com/
Stílus: progresszív rock
Származás: Norvégia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A gazpacho a spanyol konyha szüleménye, mely elsősorban Spanyolhonban, de a világ más tájain is közkedvelt hideg paradicsomleves némi nyers zöldséggel megspékelve. A Gazpacho az osloi (zenei) konyha szüleménye, mely elsősorban Norvégiában, de a világ más tájain is napról-napra közkedveltebb progresszív rockzenekar némi marillionos ízzel feltuningolva. Mindkettő egyre ismertebb világszerte más-más területen, de mivel nem gasztronómiai magazin vagyunk, természetesen az utóbbi fogás az, amely itt érdeklődésre tarthat számot, és annak is a néhány hete napvilágot látott ’March of Ghosts’ című hetedik albuma. Igen, valóban furcsa név egy északról érkezett progrock zenekarnak, de hallgatva a lemezt, soha nem fogunk eme aprósággal foglalkozni. Egyébként sokszor szkeptikus vagyok azon zenekarok új lemezeivel kapcsolatban, amelyek véleményem szerint hajaznak valamire, jelen esetben egyik kedvencemre, a Marillionra; bár ezt most felejtsük el, de gyorsan. Korábbi lemezeik dalaiban valóban kiérződött a Hogarth-éra Marillionjának íze, hangulata, zenéje, de itt ez már csak nyomokban lelhető fel, talán mindössze Jan-Henrik Ohme magával ragadó hangja, ill. hasonlóan érzelmes énekstílusa miatt érzem így.
Nem szeretek magasztalni senkit és semmit, de nem tudom máshogy kezdeni jelen recenziómat, mint hogy a ’March of Ghosts’ döbbenetesen jó. Annyira, hogy elsőre elvarázsol, magával ragad, nem engedi, hogy kivedd a lejátszóból, követeli, hogy indítsd újra. Újra és újra. Hihetetlenül színes zenei kavalkád csodaszép megoldásokkal, finom gitárszólókkal, hegedűvel, néhol fuvolával és a már említett éteri énekkel. Egy furcsa témakörű konceptalbummal van dolgunk, ahol a dalokban fel-feltűnnek a régmúlt emlékei, szellemei, köztük az első világháborús katona, aki hirtelen 2012-ben találja magát, a Marie Celeste fregatt rejtélyesen eltűnt teljes legénysége, háborús bűnösök, halálraítéltek, kiknek köztünk lebegő kísértetei igencsak szürreális világot tárnak elénk. Természetesen azt gondolnánk, ilyen mondanivalóval egy hátborzongatóan horrorisztikus és súlyos anyagot kapunk, de ennek ellenére inkább elszállós, lebegő atmoszférájú, elgondolkodtató és szinte relaxációs csodát kínál varázsszőnyegen a Gazpacho, melyet sok dalban zenei csemegeként remekül megspékel különböző népzenei motívumokkal. A Hell Freezes Over II, a Gold Star vagy a zseniális Black Lilly című szerzeményekben fellelhető folkos taktusok kellemes ír/kelta hangulatot kölcsönöznek a lemeznek, vagy akár említhetném még a Mary Celeste Ian Anderson-féle vidám fuvolabetétjét is. Az anyag vége felé már kicsit sötétebb hangulatú, melankolikusabb dalokat sorakoztatnak fel a zenészek, mint a What Did I Do?, a Golem vagy a lemez legrockosabb, masszív gitárfalakkal megtámogatott fináléja, a Hell Freezes Over IV.
Az albumot és a Gazpacho mai zenéjét nem szükséges hasonlítgatnunk senkihez és semmihez, de a zenekar relatíve alacsony ismerettségi, ill. népszerűségi indexét tekintve én azért mégis megtenném. Akihez közel állnak Steven Wilson elszállós dalai, aki kedveli a Porcupine Treet vagy a Steve Hogarth nevével fémjelzett Marilliont, aki esetleg barátságot kötött az utóbbi évek Anathema-jával, semmi esetre se hagyja ki a ’March of Ghosts’-t! Elbűvölő zenei utazásban lesz része.
Legutóbbi hozzászólások