Mindörökké metal!: Primal Fear, Brainstorm, Palace - Club 202, 2012.04.04.

A tradicionális heavy/power metalt sokan vádolják maradisággal, és bélyegzik meg a „lejárt”, vagy a „teljességgel korszerűtlen” jelzőkkel. Való igaz, hogy a műfaj, melyben látszólag mára mindent kitaláltak és rögzítettek, már csak a korából adódóan sem mozog annyira dinamikusan, mint a frissebb, fejlődőképes, vagyis még formálható/ön-formálódó zenei irányzatok. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne volna ma, 2012-ben is létjogosultsága.

Ahogy ugyanis az elmúlt évek során számtalanszor láthattuk, ez a stílus nem is szorul rá a gyökeres megújulásra ahhoz, hogy „feltámassza magát”, gondoljunk itt a Hammerfall 1997-es „áttörésére”, vagy manapság például a Powerwolfra, vagy a Sabaton-őrületre. Úgy tűnik, hogy az időtállóság titka nem más, mint a vérfrissítés, a lendület és a műfajban genetikailag kódolt tűz fel-feltámasztása. És ahogy a fiatalokat megszégyenítő energiákat mozgósító Accept-visszatérés is mutatja, ez egy kortól teljesen független, belülről táplálkozó erő, aminek az egyszeri heavy metal-rajongó nem nagyon tud ellenállni.

Aztán vannak olyan zenekarok, akik ha nem is szándékosan, de arra hivatottak, hogy megerősítsék a rosszindulatú sztereotípiákat, lényegében lejáratva ezzel magát az egész műfajt. A bulit nyitó Palace produkciója, mely még a nyolcvanas években is alulról súrolta volna a „vérciki” színvonalat, tipikus esete volt annak, amikor egy zenekar a saját kis szegecses világába bezárkózva képtelen megemészteni (vagy fogalmuk sincs róla), hogy az elmúlt bő harminc évben történt ez-az a rock/metal világban. A jó heavy metal zenekart az különbözteti meg a rossztól, hogy előbbit még annak ellenére sem érezzük ósdinak vagy dohosnak, ha zeneileg vagy kiállásilag nem halad a korral. Utóbbiakon – mint például ezen a zsé-kategóriás, az összes létező gázos külsőséget és pózt magáévá tevő Accept-kópiacsapaton – pedig röhögünk.

Nem okozott különösebb szívfájdalmat, hogy a Brainstorm utóbbi lemezei gyorsvonatként száguldottak el mellettem, hiszen én elsősorban lehengerlő élő teljesítménye miatt szeretem a csapatot. E téren sosem kellett még bennük csalódni, és most sem volt ez másként, még annak ellenére sem, hogy láthattuk már őket ennél sokkal jobb formában is. A hangszeres szekció kicsit fáradtabbnak tűnt a szokásosnál, a buli második felére azonban sikerült valamelyest felpörögniük. A védjegyszerű riffelés és a masszív power-alapok így is nagy energiákat szabadítottak fel, hiába, ezt a világot nagyon-nagyon érzi a zenekar.

Andy B. Franck a színtér egyik legjobb és legszimpatikusabb frontembere, és ahogy általában, most is ő vonzotta a tekinteteket, miközben pedig hiba nélkül énekelte végig a nagyjából 1 órás műsort. Hangján és előadásmódján érződik, hogy nem csak a színpad „erejét”, hanem a közönség szeretetét is minden egyes este során, újra és újra maximális intenzitással éli át. Igaz, rajta is érezhető volt némi – de ismét hangsúlyoznám: a megszokotthoz viszonyított – visszafogottság, szuggesztiójával és az egybegyűltekkel folytatott állandó kommunikációjával egyedül elvitte volna a hátán a bulit.

A koncert legvégére már a maximális feloldódás volt jellemző, mindkét fél részéről: az All Those Words alatt már attól kellett tartani, hogy a közönség képtelen lesz abbahagyni a refréntéma lelkes éneklését. El is tartott egy darabig, míg a zenekar bele tudott csapni az esszenciális Highs Without Lowsba, mellyel a csapat le is zárta – ismét – nem túlságosan hosszúra nyúlt buliját.   

Setlist:

Intro / Worlds Are Comin’ Through / In The Blink Of An Eye / Redemption In Your Eyes / Shiva’s Tears / Temple Of Stone / Fire Walk With Me / Shiver / Shadowland / Below The Line / In These Walls / All Those Words / Highs Without Lows

Bazsa

A Primal Feart eleinte Németország válaszának tartották a Judas Priestre. Nos, a csapat mára már az európai metal élet egy stabil, fix, mi több meghatározó tényezőjévé nőtte ki magát. Az idei évben pedig a fémsasok megújult lelkesedéssel és erővel kezdtek el szárnyalni. Az ’Unbreakable’ mind a kritikusok, mind a rajongók szerint kiemelkedő heavy metal korong lett, mellyel a kísérletező évek után a fémfogat ismét visszatalált a helyes zenei ösvényre.

Ennek ellenére szomorúan kellett látnom, hogy mindössze szűk harmadház gyűlt össze ezen az estén a Club 202-ben. Pedig a belépő árát nem lehetett sokallni, és tradicionális heavy vonalon sem hemzseg programokban ez a tavasz. Pedig az a pár száz rocker, akik ezen az estén összegyűltek, nem akármilyen fémorgiát kaptak az arcukba. A setlist alapvetően az új lemez legnagyobb dalaira épült, az intro után a Strike ténylegesen robbantott. Hamar kiderült, hogy itt bizony nem holmi rutinhaknira kell készülnünk.

A hangzás véleményem szerint szinte teljesen rendben volt végig, a csapat teljesítményét pedig nem érhette panasz. A nyáron látott fesztiválfellépés kissé teszetoszasága és rutinjellege abszolút nem látszott meg. Energikusan, lendületesen, látványosan nyomta a csapat, vérprofik voltak. Az este hőse számomra egyértelműen Scheepers volt. Az énekes nem csak a konditermet látogatja előszeretettel, de a torkára is odafigyel. Énekteljesítménye egész este szenzációs volt, szinte lemezminőségben hozta a témákat.

Rajta kívül borzasztó szimpatikus teljesítményt nyújtott Alex Beyrodt. Mostanra igazán összeszokott a csapattal, és nem csak remek játékkal, de sok mozgással, grimaszolással, figurákkal szórakoztatta a nagyérdeműt. Mellette ezen az estén Magnus Karlsson sajnos nem nyűhette a hathúrost, ugyanis családi problémák miatt a svéd tehetségnek az egész turnét le kellett mondania. A szemtelenül fiatal, ám roppant tehetséges Constantine játszott beugróként, nem is akárhogy. Noha érezhetően előfordult egy kis tétováskodás a kiállásban, témáit nem érhette panasz, teljesítménye az este egyik kellemes meglepetésévé vált.

Nem volt egyszerű dolog a pár száz fős publikum sorai közt lehengerlő hangulatot összehozni, de a bandán nem múlt semmi. Mind az új dalok, mind a régebbiek nagyot szóltak. A program első felében nálam a Nuclear Fire - Black Sun duó vitte a pálmát. Az amúgy pazarul teljesítő Randy Black szólóblokkja szerencsére nem törte meg nagyon a buli lendületét, s noha a végén hatalmasat szólt a Final Embrace, a Chainbreaker, és a Metal Is Forever, igazán üdítő volt a balladisztikus Fighting The Darkness sorait is együtt énekelni a bandával. Igazi kuriózumnak bizonyult az angyalos egyveleg is, s noha a szuperkedvenc Angel In Black szólóját elspórolták a srácok, be kellett látnom, hogy a jövőben többet játszhatnák a Demons and Angels-t, mert az a pár perc, ami felcsendült belőle, igen ütős volt.

Persze volt pár nagy kedvenc, ami kimaradt, de összességében nem éreztem rövidnek a bulit. Egy egész kiválóan teljesítő Primal Fear nyomott a képünkbe egy félelmetesen profi es lehengerlő koncertet, egy lendületes, ütős heavy metal orgiát rendezve a klubban. Újfent bebizonyították, hogy nem szabad őket még leírni, ez az év eddig egyértelműen az övék. Csak tartson ki még sokáig a lendület, és legyen, ki meghallgatja őket.

Setlist:

Strike / Give 'em Hell / Nuclear Fire / Unbreakable Pt. 2 / Seven Seals / Black Sun / Dobszóló / Where Angels Die-Demons and Angels-Angel in Black (Angels Medley) / Metal Nation / Fighting the Darkness /// Final Embrace / Metal is Forever / Bad Guys Wear Black / Chainbreaker

MMarton88

Képek: Savafan

Köszönet a Concertonak!