Barren Earth: The Devil's Resolve

írta Tomka | 2012.04.07.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Peaceville Records

Weblap: http://www.barrenearth.com

Stílus: Progresszí­v/melodikus doom/death

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Előremutató, kísérletező kedvű supergroupokkal, valljuk be, nem lehet Dunát rekeszteni, de valahol érthető is, hogy a sztárzenészek néhanapján szívesen levakarnák hátukról a rajongói elvárások terheit, és csak úgy, kötetlenül örömzenélnének. Manapság ez a divat, Chickenfoottól Black Country Communion-on keresztül Adrenaline Mobig, ha éppen nem az alkotók karrierjétől tisztes léptékre távolódó önmegvalósítás zajlik (’Lulu’, Primal Rock Rebellion, Storm Corrosion, stb.). A legritkábban fordul csak elő, hogy valóra válik az a rajongói álom, hogy a supergroup zenéje a tagok tehetségének végösszege lesz, vagyis mindenki hozzáteszi azt, amiért eredetileg megkedvelték, és a végén még működőképes, sőt, minőségi lesz a produkció.

A finn Barren Earth esetében pedig ez a helyzet: Olli-Pekka Laine és Kasper Mårtenson hozták magukkal a ’Tales From A Thousand Lake’ és ’Elegy’ érájában fogant, folkos melódiákkal feldúsított, dallamközpontú doom/death metalt, Mikko Kotamäki a Swallow The Sun pokolmélyről feltörő hörgéseit, Janne Perttilä és Sami Yli-Sirniö gitárosok a – ha nem is Kreatoros, de – hurrikánszerűen letaglózó gitárriffeket, Marko Tarvonen dobos pedig a Moonsorrow grandiózus, epikus dalszerkezetekhez és atmoszférához való vonzódását. A közös kedvenc – amit bizonyára lelkes stréberként oda-vissza fújnak a tagok – Dan Swanö ’Moontower’-je lehetett, a Barren Earth zenéje ugyanis a svéd zseni meglepően keveseket inspirált progresszív death metaljával rokonszenvez. De azon se csodálkoznék, ha az Opeth ’Blackwater Park’-ja, vagy az Orphaned Land korai dolgai is ott lennének a fő ihletforrások között.

Ráadásul úgy tűnik, a Barren Earth nem a felesleges alkotói energiák lecsapolása, hanem aktív, kiforrott koncepció mentén működő zenekar, amely 2007-es megalakulása óta egy kis- és két nagylemezt dobott piacra. Habár a zenekart Olli-Pekka Laine basszer hozta tető alá, és a dalok többségét is ő szignózza, mindegyik tag kiveszi a részét a dal-, illetve dalszövegírásból, és az összképet is a csapatjáték jellemzi. A dallamokat főként a gitárosduó, illetve a ’Moontower’-t idéző szintetizátor-szólamok festik meg: Laine-ék mesterien szövik egybe a mázsás, méltósággal lépegető, de mindig karakteresen dallamos doom/death gitárriffeket, a folkos-harmonikus szólamokat, vagy a progresszívebb témacsavarásokat. A 2010-es ’Curse of the Red River’ óta ráadásul a tempót is feltekerték, így aki túl lassúnak – vagy nevezzük nevén: unalmasnak – tartja a doom/death metalt, az most nyugodtan szabadságolhatja előítéleteit. A ’The Devil’s Resolve’-nak ugyanis csak annyi köze van a vontatott halálmetalhoz, mint a Candlemassnak a funeral doomhoz, de a zsigeri izgalmakról nem csupán a húzós alapozások, hanem a „terülj-terülj asztalkám” bőségével büszkélkedő ötletgazdagság is gondoskodik.

A progresszivitás itt azonban nem szólópárbajokat, vagy többismeretlenes matekegyenleteket rejt, hiszen a Barren Earth a Rush-féle dalközpontú progresszió iskoláját is kijárta. Egyrészt a már felemlegetett, gondosan kiporciózott komplexitás miatt jár ki a progresszív címke a finneknek, másrészt pedig azért, mert a ’70-es évekből megszeretett dallamokat, hangulatokat injekciózzák be – elsősorban Mårtenson billentyűs révén – zenéjükbe. Vagyis a ’The Devil’s Resolve’ egyszerre halálosan dallamos és dallamosan halálos, amiben az is közrejátszik, hogy Kotamäki legalább annyiszor ragadtatja magát tiszta, melodikus éneklésre, mint ahányszor világgá hörgi a skandináv „kietlen puszta” világfájdalmát. Talán ez az egyetlen pont, ahol bele lehet kötni a szupercsapat produkciójába, ugyanis a tiszta vokálok néhol kissé vékony-erőtlenek, és nincs akkora erejük, mélységük, és nem is mozognak túl széles skálán. Cserébe viszont dallamokra fogékonyak, és tisztességesen emlékezetesek, így ha technikailag nem is, de megjegyezhető melódiák terén lekenyerezhetik akár a hard rockon és heavy metalon edzett hallgatókat is.

Habár már a debütkorong sem volt mézesmázas piskóta, a finnek a ’The Devil’s Resolve’-val még egy fokkal feljebb léptek. A dalok és a gitártémák érezhetően karakteresebbek: olyan ez, mint az anyjuk által egyforma ruhába bújtatott ikrek esete, akikben csak pár évvel később, ill. némi ismeretség után lehet felfedezni a markáns egyéniséget. Nos, a ’The Devil’s Resolve’ dalai már jobban leválnak egymásról, és habár összességében nagyon egységes képet mutatnak, mindegyik rejteget magában meglepetéseket. A csúcspontok a számomra az Orphaned Land ritmizálására és dallamvilágára hajazó, búvópatakszerűen felbukkanó, döngő basszusfutamokkal díszített Passing of the Crimson Shadows, az elsőosztályú Amorphis-dalnak is beillő, már-már slágeres The Rains Begin, a doomosan húzó és folkosan fülbemászó, old school szintetizátor-témával megspékelt As It Is Written, valamint a vészjóslóan súlyos The Dead Exiles. De ízléstől függően szinte akármelyik dalt ki lehetne itt emelni: habár a (korántsem töltelék) bonusz dalokkal már igencsak hosszúra rúg a ’The Devil’s Resolve’ játékideje, így egyhónapnyi hallgatás után még korántsem látom azt a pillanatot, amikor majd pihenőre küldöm ezt a remekbeszabott korongot.

Pontszám: 8