Meshuggah: Koloss
írta P.A. | 2012.04.05.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Nuclear Blast
Weblap: http://www.meshuggah.net/
Stílus: Extrém Metal
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Jens Kidman énekes/gitáros és Fredrik Thordendal gitáros által 1987-ben alapított Meshuggah nem véletlenül tartozik az extrém metal mezőny krémjéhez. Ugyan az 1990-ben megjelent első nagylemezükön - ’Contradictions Collapse’ - még a ’80-as évek thrash hullámának a hatása érződött leginkább, viszont a ’98-as ’Chaosphere’ című lemezükön már megmutatta a zenekar, hogy egyedi utat kíván bejárni a metal útvesztőjében.
Az igazi áttörést aztán a ’Nothing’ hozta meg nekik, 2002-ben. Hatalmas fejlődésen ment keresztül a zenekar ezen a groove-os, progresszív, dühös, lángoló albumon, amit az új 8 húros gitárok csatasorba állításának is köszönhettek, mivel ezekkel a hangszerekkel egy igazán egyedi hangzást sikerült elérni.
Az ezután írt, 2005-ös ’Catch Thirtythree’ minden idők egyik legjobb extrém metal lemeze. Elmeháborodott dolgokkal vegyítették a ’Nothing’ legjobb megoldásait és a bátor kísérletezések révén minden addiginál messzebbre terjesztették ki saját határaikat, elérve egy olyan pontot, ahonnan már nagyon nehéz tovább fejleszteni ezt a kíméletlen, jéghideg muzsikát. Kifulladni látszott a kreativitás, ugyanis a 2008-ban megjelent ’obZen’ nem hozott újdonságot, egyfajta összefoglalása volt addigi munkáiknak. Ennek ellenére az amerikai Billboard lista 59. helyéig jutott a lemez az első hét eladási mutatóinak köszönhetően.
Nem mindennapi életművel büszkélkedhet tehát a Meshuggah, minden kiadványuk egy újabb lépés az ismeretlenbe, és hogy lehet-e még ennél is mélyebbre hatolni az extrém metál világában, vagy a kissé önismétlő ’obZen’ a végső zenei határ, arra a ’Koloss’ adhat csak választ.
Az egyik leggyakoribb zenei közhely, amit leírhat egy kritikus, hogy „ezt a lemezt sokat kell hallgatni”, és mégis, ha valahol igazán helyénvaló ez a banális megállapítás, az ez az album. Ugyanis a ’Koloss’ rendelkezik mindennel, amivel zseniális elődei, és még többel. A földönkívüli, rideg hangzás, a mérnöki akkurátussággal megkomponált ritmusmunka, Kidman mély, hátborzongató hörgése, a barátságtalan, zord atmoszféra éppúgy alappillére ennek a lemeznek is, de a végeredményt mégis változatosabbnak érzem, mint eddig bármikor. Masszív acéltömbként tornyosul előttünk ez a 10 új szerzemény, melyet kitartó és aprólékos ismerkedéssel tudunk csak bevenni, de megéri a fáradozást, mert mikor megértjük, befogadjuk, akkor az elménk egy elrejtett pontjára hat, és szuggesztív erejével függőséget okoz, magával ránt, egy olyan helyre kalauzol, ahol eddig még nem jártunk.
Minden hallgatás után egy új kapu nyílik meg, mindig valami újra figyelünk fel, akár évek múltán is. Hol egy kíméletlen, lassú doom töredékre kapjuk fel a fejünket, hol egy nyers thrash riff döngöl földbe, de találkozhatunk ízlésesen meghúzódó pszichedelikus ábrándozással éppúgy, mint Morse-kódszerű jazz-es gitárszólóval is.
Lehetetlen eleget dicsérni a ritmusszekciót, az első hallásra talán monotonnak tűnő játékukban húzódik meg igazán a Meshuggah ereje, ami nem pusztán a groove-os brutalizálásnak és az atomórákat megszégyenítő pontosságnak köszönhető, hanem a részletekben elrejtőző apró finomságoknak.
Nem kétséges tehát, hogy sikerült ismét újat és nagyszerűt alkotni, a már meglévő egyedi hangzást tovább bővíteni, mindezt úgy, hogy mit sem veszített a dühös erejéből, acélkeménységéből, egyéniségéből és zsenialitásából a zenekar.
Legutóbbi hozzászólások