Winger - IV
írta garael | 2006.09.17.
Megjelenés: 2006
Kiadó: Frontiers Records
Weblap: www.kipwinger.com
Stílus: hard rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Ha a darwini evolúciós elméletet vetítjük Kip Winger munkásságára, akkor az őskori glam-vadembertől eljuthatunk az újkori modern rock homo sapiens sapiens-éig, ám Rousseau szavaival élve: a vadember természetes jó eredetét a civilizált világ tereli rossz útra. Nos, Winger zenei szocializációjában valószínűleg igencsak nagy szerepet játszhatott a kilencvenes évek közepének cipőbámulós, befeléfordulós világa, ahol a glam életérzést úgy kellett elfojtani, mint a machonak a homoerotikus ösztönt: sajnos ebből az állapotból azóta sem sikerült kilábalni az egyébként tehetséges gitáros-énekesnek. Lehert persze itt hivatkozni a zenei intelligencia kiteljesítődésére, a glam sokszor bárgyú világán történő továbblépési igényre, ám mit csináljak - az újkori - Pull-tól számított- Winger örömmegváltásos világa nemigen jön be. Itt van tehát az új lemez, és megpróbálom magam függetleníteni az alapvetően happy-metal-t szerető énemtől, s csakis a dalokra koncentrálni: nos, az eredmény így is felemás. Az albumon ne keressen senki önfeledt örömöt - az már múltté - s ha már elégedett érzéseket próbálunk felfedezni a dalokban, akkor a találtak is inkább olyanok, mint amikor elmerengünk letünt ifjúságunk - már aki, persze - elszállt szép emlékein. A dalokban megnyilvánuló életérzés tehát inkább Mona Lisa szomorkás mosolyát vetítik elénk, mintsem a glam önfeledt vigyorát - ettől persze lehet jó még egy lemez. Nekem azonban gyakran úgy tűnik, a zenei témák nem akartak úgy összeállni, mint ahogy azt szerették volna: a témák ismétlése nekem gyakran monotoniába csap át, hallgassuk csak meg az M16 - t, vagy a Livin' just to die-t, ahol a beinduló rockos hangulatot sajna agyonvágja a szürke egyhangúság. A dalok engem néha a Def Leppard sampleres, illetve progresszíveb B side-os korszakára emlékeztetnek, a Four Leaf Clover, illetve a Disappear akár ezeken az albumokon is szerepelhetett volna s persze a szólólemezek jellegzetes megoldásai is visszaköszönnek A lemez dalai között felvillannak progresszívabb pillanatok is: a Generica riffje és összetett szólója kissé kakukktojásként lóg ki a számokból, bár hangulatilag odatehető a többi , személyesebb hangvételű szám mellé. Természetesen vannak olyan pillanatok, melyek nekem is tetszettek, ilyen a kezdő Right Up Ahead Black Sabbath-ban gyökeredző riffjére ráülő Kip Winger szólókra emlékeztető refrén, a Disappear dehumanizált, ám dallamos világa és az On a Day Like Today szép, romantikus balladája.
Legutóbbi hozzászólások