"Ha igazi Queensríżche-ot akarsz látni...": Fates Warning, Dreyelands - A38, Budapest, 2012.03.19.

Szeretem az A38-at. No, nem feltétlenül azért, mert múltkoriban a Világ Legjobb Klubjának választották, hanem mert a hajódeszkákra lépők szinte kivétel nélkül nagyszerű hangosítást kapnak, ami valljuk be, itthon olyan ritka, mint dubstep az új Cannibal Corpse-on. És mivel mostanság kissé elmaradoztak a nekem való bandák fellépései az A38-on, így aztán szinte nosztalgikus elérzékenyülés lett rajtam úrrá, amidőn a vaspallón csattogtam le a hajógyomorba; főként, hogy két olyan név tette tiszteletét ott lenn, akikért nagyot tud ám dobbanni a progresszív metalra ácsingózó szív. Mert ugye nem csak acélszív létezik, mélyen tisztelt elvtársaim?

Horváth András Ádám gitáros elmondása szerint a Dreyelands-et maga a Fates Warning választotta ki az előzenekari posztra, úgyhogy már így az elején hadd emeljek kalapot! Uszkve két éve arra utaltam remek bemutatkozó lemezük kapcsán, hogy a hazai rock/metalzenét, mint olyant, a mai napig egy, a nemzetközi színtér után örökösen kullogó, lejárt szavatosságú zabigyereknek könyveli el a nagyközönség, majd felbukkan egy tényleg lehengerlő debütáló csapat, és az ember máris vaskos reményekkel duzzadva kiáltja ki őket az Új Magyar Messiásnak. Mindezzel nem azt akarom sugallni, hogy a Dreyelands a legesélyesebb arra, hogy az ő nyakukba akasszuk az e címért járó plakettet, ám amennyiben a ’Rooms Of Revelation’-t vizsgáljuk, nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy az album bátran odahelyezhető a legjobb másodligás külhoni progresszív metal bandák anyagai mellé (jó, a hangzásvilágot még lehetne valamelyest egyedibbre csiszolgatni). A színvonal tehát adott. Ezekben a vérzivataros időkben azonban nem elég a csúcsminőségű muzsikát rejtő fényes korongocska, ráadásul az MTV egyeduralma is réges-rég a feledés homályába merült; ahhoz tehát, hogy az audio-élményhez felérjen egy másik, legalább ilyen fontos tényező, a koncertélmény, még valami más is szükségeltetik – jelesül a rutin. A nyolc óra előtt pár perccel színpadra érkező Dreyelands tulajdonképpen egy jó bulit kanyarított minékünk, egy élvezetes, hangulatos félórát, de bizony folyton ott motoszkált bennem a gondolat, hogy lehetett volna jobb is, ergo többet is ki tudtak volna hozni magukból.

Úgy érzem, elsősorban Nikola Mijic énekes az, akinek a színpadi teljesítménye egyelőre nem ér fel a többiekéhez. Rájuk ugyanis nemigen lehet egy rossz szavam sem, hacsaknem a kissé jófiús és statikus kiállást nézem, én gonosz firkász; véleményem szerint jót tenne az összképnek egy hangyányit intenzívebb színpadi jelenlét, hisz nem egy puhány zene ez, még ha a prog metal nem a tökös-macsó „hácé” bandákat megszégyenítő ugrabugráról szól is. Jóllehet Nikola nem csupán a hazai, de a nemzetközi mezőny egyik legerősebb torka (leginkább a Pagan’s Mind-pacsirta Nils K. Rue hangjával tudnám párhuzamba állítani – kell ennél nagyobb elismerés?), és az éneket tekintve túlnyomórészt hozza is a lemezen hallható minőséget, a hangládákra ragasztott dalszövegek puskázása azonban láthatóan félszeggé és bizonytalanná teszi őt, ez pedig nagyban befolyásolja a produkciója minőségét. Már pár éve a Queensrÿche vendégeként is az volt a bajom, hogy itt egy óriási hang, egy jó fazon, de a mindent elsöprő, energikus frontembert nem igazán látni. Ám amennyiben el tudtunk vonatkoztatni ettől, akkor bizony magukkal ragadhattak az olyan kiváló szerzemények, mint a könnyeden slágeres refrénje ellenére fifikás-komplex Can’t Hide Away, a svéd Kruxra hajazó, nyúlfarknyi doom metalos kiállást is rejtő Fragments, a 2011-es Japán tsunami áldozatainak emlékalbumára íródott Life Is Worth The Pain vagy a koncertzáró, komor-súlyos témákkal terhelt Leaving Grace. Egy szó mint száz, hazudnék, ha azt mondanám, nem szórakoztam jól a srácok buliján, mert zeneileg közel hibátlan produkciót nyújtottak, már csak az a kis fűszer kell hozzá, amitől igazán királyi lehet a prog-főzet à la Dreyelands.

Mire 9 után nem sokkal a színpadon termett a Fates Warning, a hajóbelső csurig megtelt. Örömteli tény ez, s megmondom őszintén, ekkora tumultusra azért nem számítottam, övezze bármekkora kultusz Matheosékat – szerencsére azonban az élet rám cáfolt. (Ahogy fordított esetben például a legutóbbi PeCsa-beli Queensÿrche-fellépés brutálisan gyér nézőszáma…) Mivel most veszítettem el Fates Warning-koncertbéli szüzességemet, csak egy tippem volt a közönség úgymond „textúráját” illetően, de ahogy a darabszámukban, úgy ebben is mellétrafáltam: a „szerintem-a-nyolcvankilences-debüt-volt-az-utolsó-értékelhető-dream-theater-anyag” gondolatával érkező reálértelmiségi arcoktól kezdve a farmermellényes texasi kamionsofőr-jelmezbe bújt bajszos-kutyahajú ötvenesekig mindenfajta népség keveredett itt, hogy meglesse a földgolyó egyik legnagyobb, ámde legalulértékeltebb prog bandáját – én ugyanis nem gondoltam, hogy ilyen színes-szagos stílus kavalkád az FW-tábor. Egyébként járt már minálunk a Warning, utoljára még 2005-ben, de ami durvább, hogy stúdiólemezt még régebben adtak ki, konkrétan 2004-ben, azaz nyolc (!) évvel ezelőtt, ami nem éppen egy ipari futószalag-termelés. De ha ez kell ahhoz, hogy a jövőre esedékes új sorlemez egy kreativitástól és zenei bravúroktól duzzadó alkotássá váljék, hát legyen, ezt a kis időt már kiböjtöljük valahogy.

Ray Alder a világ egyik legjobb torka, ez tény. De. Már a tavalyi Redemption-korongon azt vettem észre, ha nem is zavaróan, de hallhatóan megkopott a hangja nékije, mondom ezt úgy, hogy találkoztam e vélemény szöges ellentétével is, ami mind a lemezbéli, mind e mostani koncerten nyújtott teljesítményét illeti, szóval lehet, hogy csak az én fülem a megbízhatatlan. (Emellett a tárgyban is kialakultak pro-kontra álláspontok, miszerint „akkor most ittas volt-e Alder vagy sem?”, mindenesetre jómagam azt láttam, hogy a felturbózott tinédzser módjára izgő-mozgó barátunknak olykor jólesett belekapaszkodnia a mikiállványba, mert amikor épp nem volt a keze ügyében, akkor bizony ment a finom tétova tipegés jobbra-balra. A lényeg, hogy egy-két karcosabb, vagy urambocsá’ „elsumákolt” hangon kívül semmi jelét nem mutatta a likvid jóságokkal történő cimboraságnak. Profi a csávó, az már egyszer biztos.)

No, de hát a Fates Warning jött, látott és diadalmaskodott. Nem volt itt semmi különös, sem show-elem, sem maskara, prog banda létükre még vendégbillentyűst sem állítottak a sarokba (bevallom, ez nekem néhol hiányzott), tulajdonképpen az egész a maga puritánságában volt mégis varázslatos: ez a muzsika ugyanis felettébb elegáns. És intelligens, a szónak mindenfajta sznob-sallangjától megfosztva. A legtöbb Fates Warninggal foglalkozó írás azzal a felütéssel nyit, hogy ezek a szegény szerencsétlenek valamikor az első pun háború idején feltalálták a progresszív metalt, még sincsenek sehol, bezzeg a Drea… Igen, így van. No és aztán? Mert ahogy a 2000-es ’Disconnected’ albumos pulzáló-hipnotikus One megszólalt kezdés gyanánt, arra csak azt tudom mondani, hogy maga a Modern és Hagyományőrzés egyben, mit sem veszítve varázsából 2012-re! Tessék meghallgatni, aki nem ismerné, párját ritkítja!

Az első három – még John Arch énekével készült – munkájukról semmit nem kaptak elő, pedig én azért örömmel vettem volna egy Guardian-t ’86-ból, hogy élőben is részese legyek egy műfaj megszületésének, hogy majd’ három évtizeddel később ugyanazt érezzem, mint például Devon Graves az akkortájt születendő Psychotic Waltz énekeseként… így aztán a korai éra tekervényes, technikás szerzeményei nem kerültek terítékre, voltak helyettük más varázslatok: többnyire úgy követték egymást a dalok, hogy egy nehezebbet, komolyabbat egy szellősebb, könnyedebb váltson, a végére pedig maradtak a legnagyobb slágerek, azok, amelyek kis szerencsével simán a világ tetejére repíthették volna a bandát akár 1989-ben (Through Different Eyes többek közt), vagy netán 1991-ben (Point Of View). A legnagyobb/legnépszerűbb FW-himnuszok mellett (gondolok itt például a Monument-re vagy az Eye To Eye-ra) előhúztak a cilinderből olyan szimplán zseniális progresszív klasszikusokat, mint a fennkölt Heal Me (ahogy Alder magába fordulva énekelt a sápadt sárga fénypászmákban fürödve, majd a dal váltásánál hullámozni kezdett a hajótest…!), vagy a kissé megkurtított mivoltában is lélekemelő, negyedóra-közeli, epikus Still Remains.

Szinte elröpült a 17 dalos, hozzávetőlegesen másfélórás műsoridő, és amennyiben gonoszkodni volna kedvem, azt mondanám, hogy ha már átszundították az elmúlt majd’ egy évtizedet, akkor legalább játszhattak volna nekünk akár 130 percet is, az életművük még megannyi mágikus darabot rejt. Az egyik cimbora meg is jegyezte a hatszázhatvanhatodik katarzis pillanatában, hogy „úgy látszik, ha mostanában igazi Queensrÿche-ot akar látni/hallani az ember, akkor el kell mennie Fates Warning-koncertre…” Nem állítom, hogy nincs benne némi igazság, de egy ilyen káprázatos este után mégsem volna elegáns, ha epébe mártanám pennámat. Inkább egyszerűen csak örülök annak, hogy a műfajalapító atyák, mint Prog Istenek feltámadtak poraikból, és ismét életjeleket küldtek a Földre minekünk, hálás halandóknak.

Setlist:

Disconnected Pt. 1 (intro) / One / Life In Still Water / A Pleasant Shade Of Gray Part III / Outside Looking In / Down To The Wire / Heal Me / Still Remains / Another Perfect Day / The Ivory Gates Of Dreams: IV. Quietus / A Pleasant Shade Of Gray Part XI / The Eleventh Hour / Point Of View / Through Different Eyes / Monument /// At Fates Hands / Eye To Eye

Mike

A fotókat Szakáts Tibor készítette

Köszönet a Livesoundnak a koncertért!