Plafonszaggató groove metal: Adrenaline Mob - Hiro Ballroom, New York, 2012.03.12. (olvasói beszámoló)

A New York-i Maritime Hotel egyik koncerttermében, a Hiro Ballroomban került megrendezésre az Adrenaline Mob első lemezbemutató koncertje. Az ’Omertá’ névre keresztelt lemez a rákövetkező nap, azaz március 13-án került a boltokba. A nagy hírverés ellenére nem tolongtak ezrek, hogy élőben lássák kedvenc zenészeiket, az 500 férőhelyes teremben körülbelül 300-an vártuk, hogy Mike Portnoy és társai lezúzzák a fejünket. Nekem kifejezetten imponált a családias hangulat és örültem, hogy mindent tökéletesen fogok látni és élvezni, nem beszélve arról, hogy a világ nagy része előtt hallhatom teljes egészében az új albumot.

A csapat nem sokkal 9 előtt kezdett bele a zenélésbe az Undaunted c. szám minden jelenlevő számára ismerős riff-jével. Egy viszonylag kicsi színpadon játszottak, aminek nagy részét, nem meglepő módon, Portnoy dobszerkója foglalta el. Az első szám alatt tapasztalt problémák a hangzással teljesen helyrejöttek a második, Psychosane c. dalra. A bika hangzásnak és a csapatból áradó energiának köszönhetően érződött a közönségen, hogy apró darabokra akarják széttépni a helyet. Rögtön a szám végén közölte Russell Allen (Symphony X), hogy – lévén ez egy lemezbemutató koncert – az elejétől a végéig elnyomják nekünk az albumot és még egy-két finomsággal is készültek. Ezzel mindenkit rendesen felcsigázott, és pár pillanat múlva már teljes hangerővel dübörgött is az Indifferent c. szám. Egy pillanatra sem lankadt az energia, sem a lelkesedés a zenekar részéről. A közönségre sem lehetett panasz, minden számot hatalmas tapsvihar és ujjongás követett.

Már megszokhattuk Mike Portnoy zenekaraitól, hogy élőben is ugyanolyan jól szólnak, mint a stúdióban, és ez most sem volt másképp. Hasított minden egyes riff, ahogy azt elvárjuk egy metal koncerten. Russell beváltotta ígéretét, és igazi csemegét kaptunk, amikor egy Duran Duran klasszikus szólalt meg, a Come Undone. Még fergetegesebb volt az, amikor a Believe me c. szám közepén egy érzéki RnB-s, bluesos jammelésbe kezdtek a srácok. Megmutatta a zenekar, hogy nem csak a plafont tudják leszaggatni, de az érzéki és lassabb témákhoz is ugyanolyan jól értenek. Számomra ez a pár perc volt az est fénypontja. A koncertet két Black Sabbath feldolgozással zárták. Tökéletes választás volt a Mob Rules és a War Pigs c. nótákkal búcsúzni.

Külön-külön és zenekarként is fenomenális teljesítményt nyújtott mindenki a csapatból. Russell Allent senkinek sem kell bemutatnom, egy igazi vezér tele energiával, és nagy szerencséjére hatalmas torokkal is megajándékozta az élet. Már maga a megjelenése is tekintélyparancsoló, nem beszélve arról, amikor kiereszti a hangját. Uralta a színpadot és a közönség itta minden szavát. Az All on the Line c. számot a feleségének címezte és olyan érzékien énekelte a lírai sorokat, hogy az emberek alig hittek a fülüknek. Csodálatos volt hallgatni, ahogy minden egyes hangot olyan megfontoltsággal és átéléssel énekelt, hogy a végén még bele is könnyezett. Minden oldalát megmutatta Allen, és bebizonyította, hogy a legnagyobbak között van a helye.

Mike Orlando is remek teljesítményt nyújtott, keresztben és hosszában is felszántotta a színpadot. Viszont azóta sem tudtam dűlőre jutni a játékának azon része felett, hogy vajon nem vitte egy kicsit túlzásba a tekerést? Kicsit olyan érzésem volt, hogy bizonyítani akar a világnak, amiért eddig teljesen jogtalanul nem kapta meg azt az elismerést, ami kijárt volna neki. Hihetetlen sebességgel szólózott végig a koncerten, és ezzel nincs is baj, de ahogy Bazsa írta a Tony McAlpine koncertbeszámolóban, tudni kell, hogy mikor kell tekerni és mikor kell „belehalni egy nyújtásba.” Orlando csak a jammelős résznél vett egy kicsit vissza a fénysebességből és kezdett el dinamikát vinni a szólótémákba. Lehet, hogy ez csak ízlés dolga, de nekem hiányzott a változatosság a szólóiból. Kíváncsi vagyok, hogy általánosságban erről mi a véleménye a többségnek, és hogy az albumon unalmasak-e a szólók (nyugodtan írjátok meg véleményeteket a kommenteknél).

John Moyer (Disturbed) szépen beleillett az összképbe. Néhol még kereste egy kicsit a helyét, de le a kalappal a hangzása előtt. Végre egy koncert, ahol tökéletes volt a basszusgitár hangereje, ami kemény húzást adott a zenének. Azért ahhoz, hogy kellő alja legyen a muzsikának, természetesen kellett Mike Portnoy brutális dobhangzása is. 

Portnoy személyes kedvencem, és már csak emiatt is örültem, hogy eljuthattam erre a fantasztikus koncertre. Élmény volt testközelből látni a mestert. Egy rossz mozdulata sem volt egész este, a vokálokat is szépen hozta, és ahogyan már említettem, brutálisan jól szólt a dob. Nem kezdek bele olyan dolgokba, hogy jót tett-e neki a Dream Theaterből való kiválás vagy sem, ez majd a jövő zenéje. Viszont, egy szuper dobost láttam a színpadon, akin látszott, hogy élvezi, amit csinál és szereti ezt a zenekart. Nagy örömmel jelenthetem be, hogy még az arcából is visszavett egy kicsit, de azért a Portnoy „show” ment a dobok mögött az egész koncert alatt.

Összességében elégedett vagyok az Adrenaline Mob teljesítményével. Energikus metal show-t kaptunk, remek hangzással. A srácok nagyon élvezték a bulit, végig mosolyogtak. A koncerten hallottak alapján az a véleményem, hogy az első albumnál tudatosan maradtak a populárisabb/groove-osabb metal zene műfaja mellett, és biztos vagyok benne, hogy a következő albumon már merészebbek lesznek és fogunk hallani egy kis matek metalt is. Mindenkinek ajánlom, hogy ha teheti, nézze meg őket Budapesten. Aki szereti a könnyebben emészthető metal muzsikát, az tuti nem fog csalódni és amellett még egy tökös bulinak is a részese lesz.

Setlist:

Undaunted / Psychosane / Indifferent /All on the Line / Hit the Wall / Feelin' Me / Come Undone (Duran Duran cover) / Believe Me / Down to the Floor / Angel Sky / Freight Train /// The Mob Rules (Black Sabbath cover)/ War Pigs (Black Sabbath cover)

Szerző: Kori

Képek: Liz Remanand