A cilinderben maradt nyúl: Tony MacAlpine, Agent Cooper, Daniel PiquíŞ - Club 202, 2012.03.04.

Hogy mitől lesz valakiből nagy gitáros? A kérdésre látszólagos banalitása ellenére sem egyszerű válaszolni. Van, aki szerint minden a technikai tudáson múlik, mások szerint a „felfedezők” érdemlik meg ezt a címet, megint mások pedig legyintve csak annyit mondanak: „a kézben van a sound”. Az igazság valahol e válaszok között lapulhat. A „szakma” ugyanis kitartó gyakorlást, dallamérzéket, kreativitást kíván meg, melyek a gitárművészet tanulható és fejleszthető összetevői, ám a legnagyobbakban ott van még egy bizonyos megfoghatatlan plusz is, ami játékukat utánozhatatlanná teszi. Az pedig már a hallgató szubjektív ízlésén múlik, hogy melyik elemre „gerjed rá” igazán, vagy éppen melyiket tartja követendő példának.

Van itt azonban még valami: nem az a nagy gitáros, aki birtokában van a tudásnak és a tehetségnek, hanem aki ezeket megfelelően, a megfelelő helyeken képes használni: vagyis ha kell, akkor kitör rajta a sebességláz, ha kell, akkor egyetlen nyújtásba hal bele, attól függően, ahogy az adott kompozíció megkívánja. Ettől lesz egy szólónak íve, a benne lévő motívumoknak funkciói, nekem pedig végem, mint a botnak. Mindezen erények pedig élő koncert varázsával egyesülve ütnek igazán nagyot, és mivel Tony MacAlpine játéka számomra eddig sosem volt teljes mértékben megfejthető, az este remek alkalmat kínált arra, hogy előttem is megvilágosodjon valódi ereje és tudása.

Daniel Piquê egyszemélyes performance-ának utolsó hangjaira érkeztem a Club 202-be, az ott hallott néhány futam alapján hozzátenném, hogy szerencsére. A kellemetlen meglepetések sora az Agent Cooper fellépésével folytatódott: hard rock alapú muzsikájukat ugyanis sikerült az értelmezhetetlenségig „szétzenélniük” (különösen gitár-fronton), és telepakolniuk egymással olykor épphogy csak köszönő viszonyt ápoló témákkal. Emellett a jófejkedésből is több volt a kelleténél, ami még tovább rontott az amúgy is enyhén kaotikus összképen. Ennek ellenére nem teljesen reménytelen, amit a csapat művel, de ehhez megfoghatóbb koncepcióra, és erőteljesebb szelekciós képességre volna szükség.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Tony MacAlpine első önálló magyarországi fellépése fenekestől felforgatta a gitározásról alkotott elképzeléseimet, ám vitathatatlanul hasznos tapasztalatokkal tett gazdagabbá. Virtuóz hangszerkezelését, játszi könnyedséggel, kisujjból kirázott villámgyors futamait nagy élmény volt testközelből megfigyelni, e tekintetben kétségtelenül a legnagyobbak közt a helye. Őrült sebességgel tekerő gitárosokkal azonban tele a padlás, ráadásul hosszú távon nem is különösebben izgalmas módja ez az önkifejezésnek. Kíváncsiságom elsősorban nem is erre irányult, hanem hogy művészete miről is szól valójában, honnan jön, és hová is tart. Számomra mindez sajnos nem derült ki. Talán mert van ebben a fickóban valami, amit még nem biztos, hogy „kigitározott” magából, legalábbis az általam hallott lemezein, és ezen az estén semmiképpen sem. Én legalábbis folyamatosan ezt a feszültséget éreztem; mintha nem tudta volna, és úgy általában nem tudná igazán elengedni magát, és ez a lassú, az érzelemgazdag játéknak teret engedő dalokban ütközött ki leginkább.

Távolságtartó… talán ez lesz a helyes kifejezés. Pont, mint maga Tony, aki amúgy sem az a kifejezett gitárhős-alkat: nem szántja fel a színpadot, mint Malmsteen, nem gitározza ki a lelkét, mint egykor Gary Moore vagy Stevie Ray Vaughan, és nem is akkora showman, mint Steve Vai. Ő látszólag tökéletesen elvan a saját világában, függetlenül attól, hogy teltház, vagy esetünkben kb. 70 (!) ember előtt lép fel. És bár ezt semmiképp sem róhatjuk fel neki hibaként, azért meg kell jegyezni, hogy műsora így inkább hasonlított workshophoz vagy gitárklinikához.  

Mindez nem jelenti azt, hogy ne bámultam volna tátott szájjal ritkán látható lazasággal kijátszott tapping-arpeggióit, vagy ne hallgattam volna szívesen izgalmas motívumokkal átszőtt futamait, a valódi ámulatot – a Tears of Sahara gyönyörű dallamai és a mesterien összerakott Pyrokinesis mellett – számomra is meglepő módon mégis a koncert közepe táján előadott zongoraszólója okozta. Az élményt mindössze éppen nem használt erősítőjének őrületes alapzaja próbálta elrontani, és bár a hangmérnök egy idő után érzékelte, hogy valami nem klappol, a helyzeten csak félig tudott segíteni. (Innen küldenék egy sallert a roadoknak, amiért nem voltak képesek rátenyerelni a standby kapcsolóra.)

A ritmusszekció minden különösebb látványosság és villantás nélkül hozta a kötelezőt Tony alá, Nili Brosh gitáros – aki hol kísérte, hol szólamban játszott vele – viszont fiatal kora ellenére nagy meglepetést okozott technikai felkészültségével. Azért jól láthatóan megterhelő volt számára a feladat, a folyamatos koncentrációnak köszönhetően kissé elesettnek is tűnt a színpadon. Viszont azt egy kicsit sajnálom, hogy cucca csak a szólókiemelések alkalmával szólalt meg rendesen, bár az is igaz, hogy nem ez volt a hangzás egyetlen és legnagyobb problémája.

Tony MacAlpine hatalmas gitáros és zongorista, de nem vagyok biztos benne, hogy ezen az estén mindent meg is mutatott magából, bár lehetséges, hogy az életművet átfogóbban ismerőknek erről egészen más a véleménye. Mindenesetre valami nekem nagyon hiányzik belőle, de talán csak azért, mert én egyszerűen más típusú játékért tudok igazán rajongani. Ezzel együtt is azt mondom, hogy nagy hiba lett volna kihagyni, még akkor is, ha a varázslat ezúttal elmaradt.

Setlist:

Wheel Of Fortune / The Stranger / Quarter To Midnight / Agrionia / Empire In The Sky / The Witch And The Priest / The Taker / Chopin Prelude 19 Opus (billentyűszóló) /  Edge Of Insanity / The Raven / No Place In Time / Angel Of Twilight / Ölüdeniz / The Sage / Tears Of Sahara / The Violin Song / Serpents Cauda / Dobszóló / Stream Dream / Pyrokinesis / Hundreds Of Thousand

Bazsa

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Concertonak!