Maradványérték - 2012. február II. rész

Kopaszkutya Koncert („Aki hozzájut ehhez a lemezhez, annak egy nagy ereklye lesz a tulajdonában, amiért nagy köszönet azoknak, akik lehetővé tették, hogy utazhassunk egy kicsit az időben!”)
High Spirits: Another Night („Kötelező mindenkinek, aki volt valaha fiatal.”)
Xandria: Neverworld’s End (Élménypótlék a Tarja-éra rajongóinak.)
Soen: Cognitive (Martin Lopez [ex-Opeth] és Steve DiGiorgio új lemeze – Opeth- és Tool-rajongóknak erősen ajánlott!)
Vengeance: Crystal Eye („Nem ez a lemez lesz, ami elhozza a Vengeance csapatának tündöklését, de hogy kellemes perceket, sőt órákat tud szerezni a hallgatóinak, azt garantálom!”)
This Ending: Systematic Worship (A göteborgi metal elfeledett alapítói a disztópikus, indusztriális melodeath nagymesterei lettek. Az Amon Amarth dobosának régi-új zenekara.)
Lothlöryen: Raving Souls Society (A Hansi Küsch-rajongó brazilok felfedezik maguknak a modernizált power metalt.)
Pharaoh: Bury The Light (Múltidéző, archaikus US power – ahogy csak a legnagyobbak tudják!)

HBB & P.Mobil: Kopaszkutya Koncert

Az utóbbi időben nagyon sok szó esett a mára kultikussá vált ’Kopaszkutya’ című filmről, aminek az oka a ’Kopaszkutya Kettő’ forgatása és bemutatása volt. És persze, ahogy azt kis hazánkban mostanában megszokhattuk, ez sem lett botránymentes sztori. Történt ugyanis, hogy a Kettőből kihagyták az első rész főszereplőjét, és így nem is lett igazán ’2’, „csak” ’Kettő’. Bonyolult, igaz?  Bonyolult, mint ebben a Kárpát-medencében elhelyezkedő kicsiny nép összes története, de azért mindig vannak kiemelkedő és a korok nyomait megörökítő villanások. Ilyen volt és még most is az a ’Kopaszkutya’ című film, ami, hogy mára kultikussá vált, legkevésbé sem a szereplőknek, vagy a rendezésnek köszönhető (nem elvitatva az Ő érdemüket és jelentőségüket), sokkal inkább a rohanó világunkban történt szinte felfoghatatlan változásoknak és a múlni nem akaró nosztalgiahullámnak, ami csak akkor válik kínossá, amikor a politika is belekeveredik a témába. Hogy ma a ’Kopaszkutyá’-ból ki lehetne-e hagyni a politikát, vagy sem, arról nem szeretnék véleményt nyilvánítani, mert nekem a ’Kopaszkutya’ mint egy kor bemutatása, soha nem a politikáról szólt, sokkal inkább az akkori emberek élethelyzetéről és a rockzenekarok boldogulásáról, ami egyébként abban az adaptációban, köztünk legyen szólva, egy kicsit el van túlozva. Persze ezzel a témával nemhogy cikkeket, de akár könyveket is meg lehetne tölteni, ám ennek az írásnak nem ez a feladata, hanem egy most napvilágot látott lemez bemutatása, vagy ajánlása.

A Rockinform mellékleteként jelent meg a ’Kopaszkutya Koncert’ című album, ami egy, a film népszerűsítésére szolgáló koncertsorozat első bulijának a lenyomata. Az előadásra 1981. április 6-án került sor a szolnoki Spotcsarnokban, ahol a csurig teltház előtt a P. Mobil és a Hobo Blues Band lépett fel. A korong 18 dalt tartalmaz, a csapatok akkori legnépszerűbb dalaival és Arató András konferanszié nyugtató, figyelmeztető és aggódó bevezetőjével kezdődik, ami jól ábrázolja, micsoda népszerűségnek örvendtek annak idején az említett csapatok. Aztán a P. Mobil folytatja a sort, aki a felvétel tanúsága szerint pályafutása egyik felejthető koncertjét adta ekkor, ugyanis sem a zenekar, sem Tunyogi Péter nem volt a topon ezen a koncerten. Főleg Tunyóra érvényes ez a megállapítás, aki itt vagy rossz passzban volt, vagy egyszerűen „nagyon jól érezhette” magát, mert erőltetett, sokszor elcsukló hangja nem illik bele abba a profizmusba, amit Ő képviselt élete során.

A HBB ezzel szemben nagyon jó kis bulit hozott össze erre az estére. A muzsikusok képzettsége és a műsorukban kitalált koncepció sokkal jobban lejön ezen a felvételen, mint a P. Mobilé. A felvétel Schuszter Lóránt archívumából került elő (ahol állítólag nagyon sok kincs lapul még), és lett a magazin kiadványa, de az már nem világos számomra, ha vették a fáradtságot és a pénzt ennek a páratlan koncertnek a kiadására, akkor miért nem dolgoztak egy kicsit a hangzásán? A mai technikák mellett már nem is kell, hogy egy-egy anyagnak meglegyen az eredeti szalagja, simán tudnak javítani a hangzáson. Itt ez nem történt meg, amit nagyon sajnálok. Viszont, aki hozzájut ehhez a lemezhez, annak egy nagy ereklye lesz a tulajdonában, amiért nagy köszönet azoknak, akik lehetővé tették, hogy utazhassunk egy kicsit az időben! (Szakáts Tibor)

High Spirits: Another Night

Chris Blacknek a kisujjában van a ’80-as évek zenéje. Meg a csuklójában, a torkában és a jobb kezében. A multi-instrumentalista retro fenegyerek ugyanis több zenekarban is csapatja a tradicionális rockzenét, ám míg – a lentebb ismertetett – Pharaohban „csupán” dobol, addig a High Spirits teljes mértékben a „saját gyermeke”: ő énekel, gitározik és dobol a debütlemezen. A gyermek neve amúgy alapvetően NWOBHM, nem is annyira a Maiden vagy a Priest, mint inkább olyan kevésbé ismert, de nem kevésbé kultikus együttesek nyomán, mint az Angel Witch vagy a Diamond Head. Mindezt Black azonban nem a White Wizzard vagy a Steelwing féle koppintós modorban prezentálja, hanem nyakon önti egy jó adag rockos slágerességgel, mondjuk a korai Scorpions és a Dokken vonalán mozogva. Magas fekvésű, lájtos orgánuma ad ehhez még valamiféle fiatalos bájt is: az ’Another Night’ tökéletesen ragadja tökön azt a „szombat esti lázt”, amit fiatalkorából mindenki ismerhet.

A High Spirits színtiszta örömzene, így aztán senkit ne érdekeljen, hogy zeneileg nem vetekszik egy többismeretlenes matekegyenlet összetettségével. A dallamok úgy égnek bele a memóriába, mint 16 évesen a friss élmények; a nyitó Another Night In The City a készülődés, a buli előtti napot belengő gyomrozó izgalom dala, a képzeletben futó ifjúsági film montázsa alatt – amikor találkoznak a haverok, olcsó dobozossörök szisszenek, és mindenki a verdák hátsóján ülve cigizik – a Do You Remember szól, a harmadikként felcsattanó Full Powerrel pedig menthetetlenül belevágtatunk az éjszakába. Az összes dalról süt, hogy ezt a lemezt őszinte szeretetből rakták össze (nem is csoda, hogy független kiadásban jelent meg), így aztán önkéntelenül is csak bulizni lehet rá, önfeledten vagy nosztalgiázva. Az ’Another Night’ egyszerű és emlékezetes, mint az első kamasszerelem – kötelező mindenkinek, aki volt valaha fiatal! (Tomka)

Xandria: Neverworld’s End

A Xandria tudja, mi kell a népnek. Míg korábbi, gothic metalon belül mozgó lemezeik minden erényük ellenére csak arra voltak jók, hogy a műfaj másod- (vagy harmad)vonaláig repítsék őket, addig a ’Neverworld’s End’ kapcsán csak úgy tolonganak a lelkesedő kritikusok és az örömködő szimfonikus metal rajongók. Hogy miért? Mert az új lemez, szakítva a korábbi Xandria-stílussal, szinte tökéletesen leveszi a Tarja-érabeli Nightwish világát. Nyilván, nem akkor kell Tuomasékat koppintani, amikor mindenki ezt tette a ’Wishmaster’ környékén, hanem amikor már a példaképek más utakon járnak, és Tarja is szólóban nyomja – az ’Oceanborn’, a ’Wishmaster’, vagy a ’Century Child’ zenei világának repríze pedig úgyis telitalálat lesz annál a generációnál, amelyik az évezredforduló környékén merült alá a metal életbe.

Ám annak ellenére, hogy egyes dallamfordulatok vagy dalszerkezetek talán túl jól idézik meg a Tarja-érát, a Xandria legénységének van egy mentsége: hogy piszkosul jól művelik ezt a stílust. A ’Neverworld’s End’ gyakorlatilag egy szimfonikus slágermetalparádé, bombasztikus hangszereléssel, nagy ívű refrénekkel. Az új (és sokadik) Xandria-énekesnő, Manuela Kraller hiba nélkül hozza a Tarja-féle operás énekstílt, ami bizony nem kis szó. A zene többnyire a ’Century Child’ zúzósabb (Valentine, Soulcrusher) és a korábbi lemezek power metalosabb dalainak (The Lost Elysion) végpontja között ingadozik, de az osztrákok megírták a maguk I Want My Tears Back-jét is a Call of the Wind képében. Azon kívül, hogy eredetiség csak pár grammnyi szorult a lemezbe, nehéz megróni a Xandriát, ugyanis a ’Neverworld’s End’ minden más szempontból (hangzás, borító, ének, dallamok, stb.) egy végtelenül profi produkció, tele potenciális, addiktív kedvencekkel a Blood on My Hands-től a záró The Nomad’s Crownig. Nightwish rajongóknak kötelező kör, akinek viszont ez a műfaj nem láncinge, az ne vegye magára. (Tomka)

Soen: Cognitive

Aki belemerül a ’Cognitive’ dalaiba, az nagyon is ismerős hangtájban találja magát. A svéd progresszív zenék hangulata ez, ami azonnal felismerhető, olyannyira jellegzetes a melankolikus-borongós dallamvilág. Ha megtudjuk, hogy ez az Opeth-ből 2005-ben kilépett Martin Lopez új zenekara, akkor rögtön helyre is áll a kép – a ’Cognitive’-ban is a Mikael Akerfeldt-től megszokott, elszállós-meditatív, lélekbemarkoló passzázsok köszönnek vissza. Ehhez még hozzácsaphatjuk a Tool modernebb univerzumát, mint egyértelmű referenciapontot, és a már emlegetett skandináv progresszív zenei színteret Winds-estől és Wolverine-estől, és meg is kapjuk, miről szól a ’Cognitive’. Tegyük hozzá, hogy a Soen annyira azért nem progresszív, sokkal inkább „atmoszférikus rock” a maga 5-6 perces dalaival, amik hangulatokra, érzelmekre, technikai finomságokra apellálnak. Hiába a neves ritmusszekció, a ’Cognitive’ nem technikai bemutató; elsőre nem is taglóz le, de az ilyen zenének nem is ez a dolga; lassan, de biztosan kúszik be a bőr alá, többszöri hallgatás után.

Joel Ekelöf énekes azzal a tipikusan skandináv, progresszív zenékben megszokott hanggal bír, ami hipnotizálva ringat bele a hangulatba, de produkciója egy idő után könnyen monotonná is válik, mivel egy hangszínen tolmácsolja témáit, és az egyébként kifejezetten intelligens, elgondolkodtató dalszövegeket. Ennek ellenére az első három dal többek közt az ő leheletfinom melódiáinak köszönhetően lesz annyira megkapó (Fraktal, Fraccions, Delenda). Zeneileg is igyekeznek Lopezék variálni a képleten, az Oscillationt például metalosan szaggatott riffeléssel keretezik, a Purpose-t pedig feszesre vett tempóval, szigorúbb gitártémákkal dobják fel, de akad lecsupaszított, minimalistára szabott atmoszféra-darabok (Ideate). Nekem azért hiányzik innen egy Akerfeldt vagy egy Maynard James Keenan zsenije (és némivel több dinamika) ahhoz, hogy igazán maradandóvá váljon a lemez, ám ettől függetlenül a ’Cognitive’ egy hangulatában kifejezetten erős, zenei ínyencségekkel is felvértezett utazás, egy többségében ismerős zenei környezetbe. (Tomka)

Vengeance: Crystal Eye

Ha az ember visszatekint a holland Vengeance közel 30 éves múltjára, bizony már csak Leon Goewi énekest találja meg az eredeti bandából, ami talán nem is annyira furcsa, hiszen a csapatról sok minden elmondható, de hogy a szó szoros értelmében valaha is a csúcson lettek volna, az erős jóindulattal sem. Pedig a történetüket végigolvasva igen sok jó muzsikus megfordult itt. Persze ezen már késő bánkódni, inkább azzal kell foglalkozni, ami most van, mert az bizony igen jó. A ’Crystal Eye’ elkészítéséhez Goewi nem kisebb neveket verbuvált maga mellé, mit az AC/DC-ből ismert Chris Slade, az Alice Cooper, Vince Neil és még számtalan nagy név mellett pengetett Keri Kelli, és a többek között Michael Schenker mellől ismert Chris Glen. De nemcsak ez az összefonódás van a nagy gitárhőssel, hiszen a dalok társszerzője a szintén Schenker csapatából jött Michael Voss, aki emellett a dalok technikai rögzítésében is tevékenyen részt vett.

Szóval összeállt egy szupergruppnak mondható banda, akiknek vétek lenne a műhelyéből valami bóvlit kiadni. Nem is lett az a ’Crystal Eye’, sőt! Egy nagyon kellemes, dallamos, mégis ütős hard rock album ez, amely a nagykönyvben megírt leckék szinte összes tételét felvonultatja. Persze öreg rókáknál, ha nagyon akarja az ember, mindig lehetne valami áthallást felfedezni, de vajon ebben a műfajban születik-e még új a nap alatt? Igen, születhet, ezen a lemezen például nagy ívű énekdallamok, csodálatos és technikás szólók és slágerek a javából. Valószínűleg nem ez a lemez és nem a 2012-es esztendő lesz, ami elhozza a Vengeance csapatának tündöklését, de hogy kellemes perceket, sőt órákat tud szerezni a hallgatóinak, azt garantálom! (Szakáts Tibor)

This Ending: Systematic Worship (EP)

At The Gates, Dark Tranquillity, In Flames – a göteborgi metal triumvirátusa. Ilyen kerek számok esetén nincs is hely negyediknek. A történelem mindig lecsiszolja azokat az éleket, amiket nem tud bedolgozni a fejlődési ívébe – így esett ki az A Canorous Quintet neve is a kincseszsákból, ami a műfaj pionírjait rejtette, pedig már 1995-ben – a 3 nagyágyúval párhuzamosan – nagylemezzel alapozták azt, amit ma melodik death metalként ismerünk. Csak egy tagjuk ütötte meg a főnyereményt: Fredrik Andersson, aki 1998-ban beállt vikingkedni egy bizonyos Amon Amarth nevű bandába. Talán részben az ezzel járó siker és a hírnév hatására, de az elfeledett stílusalapítók úgy döntöttek, új név alatt mégegyszer nekifutnak – és milyen jó, hogy nem hallgattak Murphy-re, aki biztos megmondta nekik, hogy ezúttal se lesznek metalsztárok. Hiszen hiába árválkodnak jelenleg is kiadó nélkül, zenéjük a keménymetal paletta ördögien üde színfoltja: a svédeknek úgy sikerült updatelniük old school göteborgi metaljukat, hogy az ne csak megfeleljen a kor követelményeinek, de eredeti is maradjon.

A This Ending zsigeri dalait Andersson ritmikus, néhol gépies effektekkel színezett dobolása, a göteborgi metalt blackes témákkal és groove-os tördelésekkel vegyítő masszív riffek, ill. Mårten Hansen halálhörgése egyéníti. Olyan ez a zene, mintha egy fiatal Dark Tranquillity hallgatta volna rongyosra a Fear Factory lemezeit – a This Ending zenéjének leghatásosabb ütőkártyája az a disztópikus, indusztriális, elidegenedett hangulat, amit még a metal zenében is nagyon kevesek képesek megteremteni. Friss, 3 számos EP-jükön mindehhez új hatásokat is passzintanak, az Our Creationből például rekedtes tiszta énekkel varázsolnak gonosz melodeath ars poeticát, az Army of (N)one-t Amon Amarthos beütése teszi lehengerlővé, a No More Silence pedig simán egy piszkosul eltalált, blackes göteborgi zúzda. A szólók a helyükön vannak, a tempóváltások és riffek még karakteresebbek, mint az előző, ’Dead Harvest’ c. nagylemezen, az atmoszféra pedig szellősebb, kevésbé kiábrándult, mint korábban. Akik szeretnek elfeledett vagy ismeretlen kincseket felfedezni, azoknak kötelező kör mind a This Ending, mind az A Canorous Quintet diszkográfia beszerzése! (Tomka)

Lothlöryen: Raving Souls Society

Kicsit furcsállom, hogy a Blind Guardiant hatásként relatíve milyen kevés zenekar építette vagy csempészte be zenéjébe. Persze, vannak azok a Nagyok, akik olyan dalszerkezeteket, játékstílust találnak ki, amiből aztán trendek vagy egész műfajok nőnek ki (ld. Dream Theater), és vannak, akiket csak úgy lehetne utánozni, hogy az pofátlan koppintás lenne. Tudtommal teljesen nyíltan csupán a Persuader (itt egy Hansi-hanghasonmás énekel) és a Savage Circus (amit az eredeti BG-dobos Thomen Stauch hozott össze anno) eleveníti fel a vak őrző zenei világát – de ők szinte egy az egyben másolták le a receptet. Ezért is külön öröm, ha a sokadvonalban felbukkan egy-egy zenekar, amelyik ízléssel közelít Hansiék örökségéhez – nomen est omen, ilyen a Lothlöryen is. Igaz, ez elsősorban új énekesüknek, a 2010-ben igazolt Daniel Felipe-nek köszönhető, aki ügyesen veszi le a Hansi-féle karcos epikát, a BG-s dallamformálást, elsősorban a németek korai, vadabb éráját idézve meg (Hypnerotomachia, The Temples of Sand).

Az instrumentális szekció is keményebben alapoz, mint ahogy azt a főként europoweres hatásokkal bíró brazil metal zenekarok valamelyikétől elvárnánk – hiába, most már az erőfémet is gyakran szaggatni kell, hogy üssön. A marcona riffelést ügyes kórustémákkal és néhol női énekkel ellenpontozzák, a fülbemászó dallamok és a nyakbiccentő zúzdák így igazi fémtestvérekként ölelkeznek össze a ’Raving Soul Society’-n. A Black Destiny egyébként remek ’In Neo Noir’ albuma ugrik be még párhuzamként, azon párosították hasonló módon a tradicionális metalban divatos rekedtes (a la Boltendahl) orgánumot durvább, riffcentrikusabb, morcosabb power metallal. A ’Ravage Souls Society’ minden tekintetben előrelépés előző, ’Some Way Back No More’ c. albumukhoz képest, a hangzás már korrekt, nem underground, és akad pár erős húzódal is, töltelékből pedig csak egy-kettő csúszott be (pl. a sztenderd ballada To Live Forever). Akinek több Blind Guardian-metal kell, mint amenniyvel a zenekar komótos alkotási ritmusa ellátja, az nyugodtan kárpótolja magát az új nagylemezig a ’Raving Souls Society’-vel. (Tomka)

Pharaoh: Bury The Light

A philadelphiai Pharaoh azon ritka és derék bandák egyike, akik konokul ragaszkodnak egy réges-rég letűnt (vagy igazából sosem virágzó) műfajhoz, az epikus US power metalhoz. 1997-es megalakulásuk óta ezzel a friss anyaggal együtt négy stúdióalbumot, egy split kislemezt (’Tribute To Coroner’, 2010) és tavaly egy hatszámos EP-t jelentettek meg ’Ten Years’ címmel. (Érdemes meghallgatni az ez utóbbin található kiváló ős-Slayer-átiratot, a dallamosabbra, mégis harapósra faragott Tormentor-t!) Természetesen Tim Aymar frontember talán már sosem bújik ki az „én énekeltem a néhai Chuck Schuldiner Control Denied projektjének egyetlen, ’99-es nagylemezén” megállapítás árnyékából, de kötve hiszem, hogy e tény sajgó skarlátbetűként égetné őt. Timnek egyébiránt tipikusan amolyan „szereted-gyűlölöd” hangja van, az a fajta eszelős oroszlánbőgésre hasonlatos, normál fekvésben pedig inkább a Virgin Steele-főnök David DeFeis orgánumára hajaz, szóval nem egy rossz torok, na.

A muzsika tehát igen erősen táplálkozik a dicső ’80-as évek power metal világából, méghozzá olyan kevésbé (el)ismert hordák hagyatékából merítve, mint a Virgin Steele, a Slough Feg, a Jag Panzer, az amerikai Omen, a Twisted Tower Dire (ők ugyanannál a kiadónál vannak, mint a Pharaoh), a Helstar vagy a Savage Grace, de bizony az Iron Maiden szelleme is ott kísért a dalok fölött, mindenekelőtt a finoman szőtt gitármelódiák, -triolák tekintetében. A hangzás pedig ennek megfelelően nagyon retrós, de mondhatjuk úgy is, hogy poros, avítt, viszont legalább nincsen agyonpolírozva; bár amennyiben engem kérdezel, szerintem lehetne erőteljesebb, főleg a dobok nagyon tompák, enerváltak, ha ezért megszóltam a Rage-et az új korongjuk kapcsán, itt sem nézhetek el a dolog felett. Vannak azonban olyanok, akik épp ezt a lüktetőbb, valóban „élőbb” megszólalást favorizálják szemben a manapság oly divatos klinikai-steril, jóllehet bika lemezhangzással. Az én ízlésem pedig e kettő álláspont között ingázik egyébként…

Nem tökéletes ugyan a ’Bury The Light’, itt-ott lehetne bizony fogósabb egy-egy refrén vagy énektéma, de ezen hiányosságokért kárpótol a felettébb ízes-izgalmas gitárjáték és a misztikus, hősies „trve” hangulat. No meg az olyan telitalálat dalok, mint például a szilaj Castles In The Sky vagy a mesélős Maiden-eposzokat idéző The Year Of The Blizzard majd’ 8 perce. Aki tehát hiányolja a mai termések közül a mélyen ’80-as években gyökerező, hagyományőrző US power metal alkotásokat, az bátran próbálkozzon a Pharaoh negyedik anyagával, csalódás kizárva! (Mike)