Kedvenc lemezeim - Stratovarius: Visions

...Ők a nagy kedvencek, akik egy évben többször is előkerülnek, hangulattól, időjárástól, külső behatásoktól függően. A négy közül kettő elég komolyan elhatározta, hogy fércmunkákkal tölti ki az utóbbi 7-8 évet, míg a maradék ötven százalék legutóbbi albumával tért vissza a helyes útra. Ezért van az, hogy nem a lejtmenetben is hetedik sebességbe kapcsoló HammerFall-ról, de nem is a Unisonic-hoz csatlakozó Hansen mester (jajj, ne, már megint itt van…) főbandájáról írom első „kedvenc lemezes ömlengésemet”. A teljesség kedvéért: a harmadik a Helloween, akik egy remek albummal  jöttek ki 2010-ben. Így a negyedik Stratovarius is tavalyi, ’Elysium’ című albumával érdemelte ki, hogy ők legyenek jelen pillanatban az „előkerült” banda, így ismét leporoltam a ’Visions’-t, amely szerintem a zenekar egyik – szokás mondani -, ha nem a legjobb alkotása.

1997 amúgy sem volt egy bűnrossz év, hogy finoman fogalmazzak. Új erőre kapott a heavy metal, kedvenceim erejük teljében voltak, ráadásul még Jacques Villeneuve is behúzta a világbajnoki címet. Kár, hogy ő nem volt metalarc… Minden esetre akkor még rejlett egy olyanfajta izgalom a zenében, amit ma már nehéz reprodukálni (legalábbis csak nagyon keveseknek sikerül megközelíteni). De azt se felejtsük el, hogy 15 év távlatában beszélünk, ami nagyon sok idő. Ennyi év alatt, plusz még ami előtte volt, könnyen el lehet fásulni, és sok esetben vagy egy nagy pihenő, vagy egy durva szakítás segít egy adott zenekaron. A finnek utóbbit választották: a 2003-ban elkövetett ’Elements’ elnevezésű kettős bűntény után (Tolkki neoklasszikus ámokfutását kínszenvedés volt hallgatni) még úgy-ahogy összetoldozták-foldozták magukat, de kiderült, hogy még ennél is van lejjebb. Én szerencsétlen pont a 2005-ös HammerFall/Stratovarius turnén láttam őket először – talán történetük legvállalhatatlanabb albumát, a ’Stratovarius’-t cipelték a hónuk alatt. Tolkki szabadidőgatyában égette magát, a többiek meg egymásra sem néztek, úgy álltak a színpadon. Egyedül a friss erő, Lauri Porra próbált úgy tenni, mintha semmi probléma nem lenne, igaz, neki vajmi kevés köze volt a dolgokhoz. Ezek után (de már Tolkki száműzését követően), és a szintén félresikerült ’Polaris’-t hallva nem gondoltam, hogy 2011-re ilyen erős albummal térnek majd vissza. Pedig de.

15 éve azonban még minden szép és rózsaillatú volt: Kotipelto még szinte beszállónak számított a bandában, és Tolkki is képes volt egyszerű heavy/power dalokat írni. A ’Visions’ tökéletes átmenetet képezett a már kiforrottnak mondható ’Episode’ és a szó legkomolyabb értelmében himnuszokkal telepakolt ’Destiny’ között. Ez a három album volt a Stratovarius csúcsa, a 2000-es ’Infinite’-tel sajnos már csak egy Hunting High And Low-ra futotta. Csúnya dolog számszerűsíteni, de egy album erősségét igazából a rajta található minőségi dalok mennyisége határozza meg. Az már csak hab a tortán, hogy ezek mennyire alkotnak harmonikus egyveleget egymással. A ’Visions’ erőssége számomra az, hogy nem szállt el egyik irányba sem. Nem lett se ökölrázós, sárkányölős kőmetal, se tisztán neoklasszikus elemekre építő virtuorgazmus-kísérlet, viszont a zene megtartotta gyors, speed metalos – és ami a Stratovarius esetében a legfőbb – dallamos jellegét. Vissza a számszerűsítéshez: van ballada (Before The Winter, Coming Home – utóbbi wááá!), van kihagyhatatlan koncertfavorit (Black Diamond) és van a Paradise, csak így önmagában, ami egymagában definiálja a Stratovarius zenéjét és üzenetét; ha megengedtetik, angolul, mert úgy sokkal kifejezőbb: „It’s the music against hatred.” Egy kivételes zenekar, amely megmutathatja, hogy az egykori agytröszt kiszállása után is képesek minőséget produkálni. Szerintem képesek.

Jocke