Eluveitie: Helvetios
írta MMarton88 | 2012.02.22.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Nuclear Blast
Weblap: http://eluveitie.ch/
Stílus: Folk Metal
Származás: Svájc
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az utóbbi évtized talán legvegyesebb megítélésű rockzenei stílusa a folk/pagan metal. A 2000-es évek közepén érkező hirtelen népszerűségnövekedés sok tizen- és huszonéves fiatalt fordított a stílus felé, ám a lufi nagyon hamar ki is durrant. A mindenfelől gomba módra előbukkanó újabb és újabb folk csapatok nagyon hamar megtöltötték a színteret, zeneileg pedig sajnos egy olyan műfajról beszélünk, amelyik nem hagy túl sok lehetőséget a progresszióra, a változatosságra, és a megújulásra. Talán az utolsó „kitörésre képes” csapat az Eluveitie volt, akik magukat „A folk metal új hullámaként” hirdetve, még éppen az aranykorban ki tudták adni ’Slania’ című lemezüket, ezzel - valamint remek színpadi teljesítményükkel - pedig gyökeret vert a Korpiklaani, Finntroll, Ensiferum, Primordial, Moonsorrow társaságban, és évente körbe tudják turnézni Európát, más bandákkal összekarolva, Club 202 méretű helyeken.
A ’Helvetios’ a csapat negyedik nagylemeze, s noha a ’Slania’-t anno nagyon szerettem, az ’Everything Remains (As It Never Was)’ megközelíteni sem tudta zseniális második albumukat. Fájdalmasan önismétlő korong született, és féltem, hogy a ’Helvetios’ is erre a sorsra lesz kárhoztatva. Noha összességében erősebbnek érzem a lemezt, mint elődjét, a világot sajnos ezúttal sem sikerült megváltani.
Az egyetlen problémám az albummal a már említett önismétlés. 17 dal került rá fel, és ezeknek a fele nekem fájdalmasan semmitmondó. Olyan dalok, melyeket szinte már hangról-hangra hallottunk az előző lemezeken. Egész egyszerűen nem fér a fejembe, hogyha van egy olyan csapat, amelyikben 8 muzsikus található, ráadásul ennek fele népi hangszereket kezel, akkor miért kell olyan dalokkal telepakolni egy lemezt, mint a Meet The Enemy, aminek minden egyes hangját, és dallamát hallottuk már korábban. Persze, jó az, ha egy zenekarnak van saját stílusa, ráadásul a göteborgi death vonal nem engedi meg a túlzott kísérletezést, mégis, legalább a dallamokban lehetne bátrabban variálni.
Mint ahogy azt teszik szerencsére némely dal esetén. A címadó, vagy a kórussal megtámogatott Luxtos zseniális, az ember azonnal felkapja rájuk a fejét, de a Santonian Shores is messze kiemelkedő. Az első klip az A Rose For Eponához készült, mely a Quoth The Raven/Slania Song vonalas, női énekes, ultradallamos vonalat erősíti, jól is áll a csapatnak. Szintén a dallamok viszik el a hátán a Neverlandet is, de az Anna fájdalmas énekével kezdődő Alesia is kiemelkedik a tizenkettő-egy-tucat death-folk masszából.
Legutóbbi hozzászólások