Look at Yourself! - Nézz magadba!: Ken Hensley - Pecsa Café, 2012.02.07.

Mostanság sűrűn hallhatunk élőben Uriah Heep dalokat! Az már évek óta egy megszokott tény, hogy mind a zenekar, mind pedig annak híres ősbillentyűse, Ken Hensley gyakran visszajáró vendégek errefelé, azonban most minden jel arra mutat, hogy egy igazi „Heep szezon” részesei vagyunk. Októberben még a Uriah Heep fergeteges lemezbemutatóját élvezhettük az újdonsült Barba Negra Music Clubban, és lám, néhány hónappal később már az „ősatya” sokadik magyar földön tartózkodásának lehettünk tanúi. Jómagam azonban sajnos a Hammond mester összes hazai estéjéről lemaradtam, így számomra pótlásul mindössze a ’Blood On The Highway’ lemezbemutató koncertjét megörökítő DVD kiadvány maradt, mely azonban egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ezek a dalok még mindig rettentő autentikusan szólnak az „öreg harcos” kezében.

Az előzetesek azonban most valami egészen másról tájékoztattak minket, és azt már a helyszínből következtetve is egyértelművé válhatott, hogy ez egy jóval lazább légkörű este lesz, mint a megszokottak. Arról már az esemény előtt is hallhattunk, hogy Hensley önálló estje során a közönség is aktívan kommunikálhat a mesterrel, ezzel egyfajta kötetlen jelleget adva a rendezvénynek. Ez rögtön felkeltette érdeklődésemet, hiszen egy zenész egyszemélyes produkciója a lehető legkülönbözőbb módokon képes elsülni. Az egészen varázslatos hangulattól elkezdve a veszedelmes hakniig bármi megtörténhet. Kíváncsian vártam, itt vajon mi fog történni!

A Városliget újra életre kelt szórakozóhelyéhez érkezve látható volt, hogy a Pecsa Café a lehető legjobb választás volt a koncert családias hangulatához, és puritán jellegéhez. Az említett puritán jelleget muszáj kiemelnem, ugyanis a kezdés olyan mértékben mellőzte az ovációkeltést, hogy Bigfoot kollégával beszélgetve szinte észre sem vettem, hogy a művész már az épületben van. Köszöntő szövege alatt rögtön igénybe vette tolmácsát, aki nem más volt, mint a Cry Free aranytorkú frontembere, Scholtz Attila. Már ekkor megcsillogtatta azt a sajátosan higgadt, vérbeli brit humorát, amellyel a teljes közönséget sikerült megnevettetnie. A bevezetésnek szánt poénhalmaz után kezébe vette akusztikus gitárját, és megkezdődött az előadás a Free Me című Uriah Heep örökzölddel.

Hensley a műsor nagy részében a húros instrumentumokat használta, ami számomra kissé csalódást jelentett, hiszen Ken Hensley mégiscsak a Hammond orgona játéka miatt lett igazán nevezetes. Mindezt azonban kompenzálni tudta előadásának derűje, és szinte folyamatosan arcán lévő mosoly, mely minket is mosolygásra késztetett. A műsorban tulajdonképpen Hensley sok évtizedes pályafutásának szinte minden szakasza megidézésre került, az elmaradhatatlan Uriah Heep dalok mellett bő betekintést nyerhettünk szólókarrierjébe is, sőt, még egyelőre meg nem jelent új anyagáról is bemutatott nekünk néhány momentumot. Számomra az egyik legnagyobb meglepetés mégis a Wise Man című csodálatos Uriah Heep dal volt, amelyet mindig is nagyon kedveltem, de élőben még sosem volt alkalmam hallani.

Szinte az összes elhangzó szerzemény születése, és szövegi tartalma részletezésre került, és persze ezek közé szinte folyamatosan sikerült becsempésznie valamilyen vicces kommentárt, ami miatt a közönség teljes létszáma hangos hahotázásba kezdett. Az előadás tehát mindvégig szórakoztató volt, azonban ez a koncert mégsem fog számomra igazán meghatározó élménnyé válni. Ugyanis bár élveztem a dalok ilyen formában történő interpretálását, azt viszont egyértelműen le kell szögezni: Ken Hensley nem az önálló estek embere. A félreértések elkerülése végett, nem követett el egetverő hibákat, de mind az akusztikus gitár, mind a billentyűs kísérettel előadott daloknál azt éreztem, hiányzik valami! Ez a valami pedig még csak nem is feltétlenül a zenekar, hanem egy igazán jó énekes. Bár, mint tudjuk, hősünk egyáltalán nem énekel rosszul, azonban a Uriah Heep daloknál óriási szükség lett volna egy magasabb szintű hard rock énekesre. De Hensley alapvetően sem az ilyen jellegű produkciókban igazán erős, és bár ezt most a koncert jellege megengedte, véleményem szerint nem feltétlenül ezekben kellene utaznia. Hiányérzeteim pedig beigazolódni látszottak, amikor Ken színpadra invitálta a Cry Free tagságát, és úgy éreztem, ekkor indul el valami, amelyre egészen addig vártam. A kihagyhatatlan July Morning előtt a Hammond orgonához lépve Ken annyit mondott: „Most vagyok otthon!” Csakugyan, és kár, hogy „otthon” csak ilyen rövid ideig tartózkodott… A dal előadása viszont kárpótolt, ugyanis a Cry Free zenészei a „rivális” zenekar muzsikáját is nagyon jól érzik, Attila elismerésre méltó módon idézte meg a néhai David Byron-t, aki többször is megemlítésre került. Úgy éreztem, Hensley is ekkor indult be igazán, és a hangulat is egyértelműen ekkor volt a tetőfokán.

Ken Hensley-t tehát szeretettel várjuk vissza, hogy ismét egy zenekari produkcióval kápráztasson el minket. De még mielőtt úgy tűnne, hogy szívtelen, kritikus személyemnek ez a koncert nem volt elég tetszetős, gyorsan meg kell győznöm a kedves Olvasót ennek ellenkezőjéről, mindössze annyit szeretnék, hogy ha hősünk mindenképp ilyen jellegű turnékban gondolkozik a közeljövőben, akkor nyugodtan hívja fel például azt a Jorn Lande nevű fiatalembert…

Meszo

Ken Hensley egy olyan figura, akinek a zenéjével nagyon korán találkoztam. A mai napig sűrűn hallgatom a Uriah Heep korai korszakát David Byron énekével, és a ’Look at Yourself’, a ’The Magician’s Birthday’ vagy a ’Demons and Wizards’ albumok nagyon mélyen a lelkemben gyökereznek. 

Ezen az estén egy kicsit közelebb kerültem gyermekkorom egyik hőséhez. Ötven év – ennyit töltött el színpadon. Ken egyáltalán nem révedt a múltba, hiszen nem is olyan régen ’Faster’ címmel új albumot készített a norvég kísérőbandájával a Live Fire-rel, sőt, a napokban, Londonban aláír egy új lemezszerződést is. A Petőfi Csarnok kávézójában talán százötvenen gyűltünk össze ezen a személyes jellegű találkozón, (többen nem is nagyon fértünk volna be) ahol a Mester önmagáról mesélt, nem kevés fanyar humorral. A bárszéken ücsörögve kedves közvetlenséggel válaszolgatott kérdéseinkre ez a farmerdzsekis öregfiú, ásványvizet szürcsölve. Eagles, Pink Floyd, Deep Purple – ez a három kedvenc bandája. John Wettonnal most is jó a viszonyuk és nagyon respektálja, hogy a basszusgitáros lejött a piáról. Nem, David Coverdale nem lett a Heep énekese David Byron után, - mondta - mert a távozó Davidhez hasonlóan neki és német barátnője volt és, ő is szerette a Jack Danielst. „Ilyen már volt.” – szögezte le Ken lakonikusan.

A Heep előtti bandájára a Godsra most is szívesen emlékszik, ahol Lee Kerslake-kel együtt nyomult. Szeretettel beszélt szüleiről, muzikális édesanyjáról, mérnök apjáról, akitől megörökölte vastag ujjait, mégis kiválóan bánik a billentyűkkel, noha nem tarja magát olyan nagy játékosnak. – „Nem használom a fekete billentyűket, mert zavarnak.” – jelentette ki a publikum nagy derültségére, később hozzátette, hogy a műfajjal foglakozó magazinok rendre őt is besorolják a legjobb billentyűsök közé. – „Rick Wakeman, Jon Lord meg én? Jó, az első kettő tényleg nagy.” – jegyezte szarkasztikusan. Kérdésemre, miszerint miért lágyabb a John Lawton-éra zenéje a David Byronnal felvett daloknál, elmondta, hogy az új énekes érkezésével nagyobb zenei szabadságot kapott, ugyanakkor hozzátette, hogy számára a Heep a Mick Box-David Byron-Lee Kerslake-Gary Thain- Ken Hensley felállással volt az igazi.

Az este intimitását az is adta, hogy tényleg olyan emberek jöttek el, akik mélyen ismerték Ken Hensley munkásságát, mert ez egyértelműen lejött a kérdésekből. Scholtz Atka, a Cry Free frontembere kiválóan látta el a tolmács nem éppen egyszerű szerepét, és ez is közrejátszott, hogy az utóbbi idők egyik leghangulatosabb rockzenei esemény tanúja lehettem.

Bigfoot

Képek: Petró Adrienn

Köszönet a Livesoundnak!