A siker küszöbén: Steelwing, SkullFist, Demonlord, 2012.01.31., Rocktogon

Az a szerencse, hogy a többek között magazinunk oldalán kialakult fikahullám és a farkasordító hideg sem tartotta vissza a heavy metal zene rajongóit attól, hogy nekivágjanak az útnak és eljöjjenek az év első valamire való külföldi metal bulijára ezen az estén. A lelkesedés már a Demonlord bemelegítő koncertje alatt is érezhető volt, hiszen…

…a korai kezdés ellenére a magyar banda előadása alatt szinte megtelt a Rocktogon koncertterme.

Rendesen meg kell erőltessem a fantáziám, hogy visszaemlékezzek, vajon láttam-e már élőben a győri bandát, de ha azonnali választ kéne adnom, akkor azt mondom, nem. Persze amúgy is az esélytelenek nyugalmával érkeztem a Mozsár utcába, hiszen bár a fő bandát az Accept előtt már láttam (akkor nagyon nem győztek meg), a SkullFistről azt sem tudtam, hogy a tápláléklánc melyik fázisához tartoznak. Így vesztenivalóm nem volt, de úgy gondoltam, nyerni még nyerhetek. Bejött, igaz, ezt nem mondhatom el mindenről. Visszatérve hazánk fiaira, ahogy említettem, eddig erősen elmentünk egymás mellett, talán a tavaly megjelent ’Only The Dead Are Safe’ című korongjukat tanulmányoztam behatóbban, de igazán az sem győzött meg. Élőben viszont annál inkább bejött a banda, de az első találkozást szeretném még újabbal folytatni egy metal koncertekhez ennél méltóbb helyen, mert sok mindent lehet mondani a Rocktogonra, de azt nem, hogy egy színvonalas koncertterem lenne.

Az adottságoktól függően – amiben nem sok különbség volt a testmagasságom és a plafon között – tudtam részt venni a Demonlord előadásán, amire mondjuk azt, hogy hátul állva a negyedét láttam és hangerőben a felét hallottam. Ha ettől elvonatkoztatva kell megítélnem az előadást, azt kell mondjam, kimondottan jó és pörgős bulit toltak a srácok a csapat munkásságának kissé hullámzó, de stílusgyakorlatokban gazdag életútjának bemutatásával. Ha a teremből kijőve rögtön rá kellett volna vágnom egy kérdésre, hogy milyen zenekart hallottam odabent, bajban lettem volna, de talán, ha mindenképpen kategorizálnom kellene Őket, akkor a original speed metalt vágtam volna rá. Ekkor még nem tudtam, hogy nagyon is hálásnak kell lennem a Demonlord dallamokban gazdag koncertjéért, mert hamarosan kemény percek következtek.

A SkullFist koncertjére, lévén, hogy velem volt gyermekem – ki még annyit sem látott eddig az előadásból, mint én –, előre merészkedtünk. Elsőre jó ötletnek tűnt, aztán már nem annyira. A kanadai négyes fogat hatalmas elánnal kezdett neki a nekik szánt ötven percnek, olyannyira, hogy a harmadik dalnál a terem hátsó végébe való távozáson törtem a fejem, ugyanis elől egy „szót” sem értettem abból, mit is szeretnének a srácok ebből kihozni. Aztán mégis maradtam, de azon kívül, hogy iszonyatos zúzás ment a színpadon, sok minden nem jött le nekem. Talán annyi, hogy a banda valójában Jackie Slaughter énekes-gitárosról szól, aki hangjával és játékával valóban kiemelkedett a sorból.

Olyannyira, hogy tehetségét konferálásra már nem adta, azt inkább Casey Slade basszusgitárosra hagyta, mondván, neki úgy sem kell hangolni a dalok között, tüzelje Ő a közönséget. Ez logikusnak tűnt addig a pontig, amikor végre jött egy olyan dal is, ami már nem egy gyorsasági rekord megdöntésére készült, hanem kellemes szaggató riffekkel volt tele. Milyen az élet, pont itt ütött be a krach és elszakadt a bőgő egyik húrja. Nesze neked, jó kis dögös szaggatott téma... A nóta végére sikerült szerezni egy másik hangszert, ami után olyan blokk következett, aminek hála, nem véreztek el nálam teljesen a srácok, ugyanis az előadás második fele már nekem is „megjött”. Sajnos megint azt kell mondjam, ha jobb körülmények között látom ezt a bandát, lehet, hogy más a véleményem, de most úgy éreztem, mintha beszorultak volna két jó produkció közé.

Jó bizony, mert bármilyen hadjárat is indult egy-két magáról megfeledkezett olvasónk részéről a Steelwing ellen, ezek a srácok bizony nagyon jó kis bulit nyomtak. Mire eljött az idejük, már teljesen megtelt a terem és kitörő ovációval fogadták az első önálló turnéjával érkező bandát. Ami első benyomásra lejött nekem, az a külső volt. Ahogy említettem, én az Accept előtt láttam őket, ahol inkább megmosolyogtatók voltak, mint egy olyan csapat, akiket komolyan lehet venni. Inkább illettek egy jelmezbálba, mint egy komoly turnéra, de úgy látszik, ezt már többször megkaphatták, hiszen az Adrian Smith hasonmását kivéve – aki ha nem játszik rá, akkor is kísértetiesen hasonlít a Maiden gitárosára – mindenki a magához illő és neki jól álló fellépőruhát viselt. A Steelwinggel kapcsolatban sem mondhatom, hogy elmerültem volna az életművükben, amikor elhatároztam, hogy elmegyek erre a bulira, de már stílusában is magasan hendikeppel indultak nálam ezen az estén és főzenekarhoz méltón el is vitték a pálmát.

Különösen Riley-t, a frontembert kell kiemeljem, mert profizmusával és hangjával egyértelműen megvette a zsűrit és engem is. Kimondottan pozitív kisugárzású és jókedvű bulit toltak, olyan hozzáállással, ami hosszútávon bizony erősen kifizetődő lesz. Amikor a Steelwing zeneileg is igazán meg fogja találni magát, ami valószínűleg nem lesz egy eget rengetően nagy változás, akkor szépen be fog állni az európai mezőny húzóvonalába, legalábbis élőben mindenképpen megértek rá.

A szeptikusok kedvéért itt egy rövid kitérőre álljunk meg. Amikor a Sabaton először kis hazánkban járt, engem megfogott az előadásuk. Majd a koncertjük után, talán ha ketten voltunk Kispé barátommal, akik odamentünk hozzájuk beszélgetni és sörözni egyet. Látszott rajtuk, örülnek, mint majom a farkának, hogy valaki szóba állt velük és érdeklődik a muzsikájuk iránt. Aztán tessék, most hol vannak… Pedig azt azért erős jóindulattal sem mondhatjuk, hogy jobbak lettek, mint a ’Primo Victoria’ idejében voltak, sőt…

Ebből kiindulva és a koncert másnapján érkezett hír szerint, hogy a Rocktogon teltházas bulija volt a turné legjobb állomása. kijelenthetem, a Steelwinget nemhogy nem szabad leírni, de úgy vélem, látjuk Őket még más pozícióban és más színpadokon az elkövetkezendő években kis hazánkban és Európában.

Szakáts Tibor

Képek: Szakáts Tibor