Kedvenc lemezeim - Iced Earth: Burnt Offerings (1995)

1995-öt írunk. Az akkori egyik legjobb cimborám – aki noha nem kérte nevének elhallgatását, ám jobb mostanság vigyázni, a szerverügy sikerén (?) felbuzdulva a csúnya-gonosz efbiáj nehogy őt is felkeresse, haha! –, nevezzük egyszerűen BG-nek, mint az idő tájt oly gyakorta, áthív hozzájuk, hogy megmutassa a legújabban bezsákolt kazetta- és CD-adagját, én pedig viszek egy maroknyi másolható kazit (talán a magnókazettákkal való végső szakítás utolsó állomásait éljük meg, persze ennek csak az előszele csapott meg), s a frigóból kikerülvén felszisszennek a kötelező dobozos sörök, a lejátszóba pedig becsúsznak a frissen vásárolt korongok. Az egyik ilyen anyag elindításakor BG határozottan az orromra köti, hogy különösképp figyeljek, mert ez most az új kedvenc, a Nagy Felfedezés! Amikor aztán elindul az első dal, hamarjában kiderül, itt valóban valami különleges dolognak vagyunk a részese, egy húzásra ki is hörpölöm a malátaszörpöt. A muzsika bizony azon nyomban rabul ejtett.

Nos, így kezdődött a barátságom az Iced Earth-szel, a szóban forgó lemezével, a ’Burnt Offerings’-szel. És a mai napig ez a legkedvesebb mindközül. Mondhatni, Az Iced Earth-Album. A Magnum Opus. Igaz, szorosan ott liheg a nyomában az egy évre rá kiadott ’The Dark Saga’ is, csupán egy lárvabokányival lemaradva. Már az impozáns borítókép sokat elárul a zene komor hangulatáról: a 19. században alkotott francia Gustave Doré morózus metszeténél jobbat nem is találhattak volna Jon Schaffer-ék (a 2008-ban újrakevert kiadás képregényes fedőlapja pedig az egész korong megcsúfolása!). Az 1992-es, szintén kiváló ’Night Of The Stormrider’ után nehéz napok köszöntöttek a bandára, a tagcserék (új énekes, új dobos) és a kiadóval megromlott viszony hároméves kényszerpihenőt eredményeztek, s mindez komoly hatással volt a komponálásra is; így aztán az 1995 áprilisában napvilágot látott a ’Burnt Offerings’ a mai napig egyértelműen a csapat legnehezebb és legsötétebb lemeze, e tekintetben előtte és után sem készült ehhez fogható! (Mintegy érdekességként: az Iced Earth vezére, Schaffer mester később akként nyilatkozott, hogy nem különösebben szereti ezt az albumot, és valóban, a későbbi koncertkörutakon alig-alig kapott helyet a programban ’Burnt Offerings’-es szerzemény.)

A nyitó, bő hétperces címadó eposz épp a Century Media kiadóval való küzdelmeket ecseteli, ámde olyannyira burkoltan, hogy ha az interjúkban erre nem derül fény, szerintem a dalszövegből a kutya nem következtetne rá. Ennek ellenére a mai napig ez a német istálló bábáskodik a banda felett… A Burnt Offerings dal nagyon-nagyon erős kezdés: a vészterhes billentyűnyitánya kísértetiesen hajaz a Mike Oldfield-féle Tubular Bells főmotívumára (és ezt vette át a Friedkin által rendezett ’73-as Az ördögűző is), a rövidke, hatásos narráció pedig Coppola ’92-es Drakulájából való: „I was betrayed. Look what your God has done to me!” Aztán egyszeriben death metal-közeli riffekkel vágnak bele a verzékbe, Schaffer és Matthew Barlow énekes egymásnak válaszolgatnak hol acsarkodva, hol fennkölten, miközben vadul kerepel a duplázó, az óriási, ünnepélyes refrén azonban enyhít valamelyest a szorongásunkon. A repertoár ezzel még nem merül ki: felvonultatnak ugyanis még egy lassú, misztikus betétet, amiből egy hörgést („Cast their bodies to the flames!”) követően szélvésztempójú thrash-be váltanak, onnan egy erősen Iron Maiden-hatású, triolás gitártémára, majd a visszatérő, immár kórussal megtámogatott refréncsoda zárja le a dalt. A dalt, amely véleményem szerint az Iced Earth három legjobbjának egyike! A Rómeó és Júlia történetére emlékeztető Last December ezzel szemben egy mindössze három és fél perces durvulás, egyszerű, mint a rajzszög, de olyan súlya van, mint egy kombájnnak.

A legendás floridai Morrisound stúdióban felvett album hangzása is roppant súllyal bír, legyen szó a pörölyként lesújtó dobokról, az istrángszaggató ritmus- vagy basszusgitárról; a később újrakevert verzió tisztábbra csiszolt megszólalása nyilván korszerűbb, ám én ezzel a régi „sounddal” szerettem meg a lemezt, és már ehhez is ragaszkodom. Az egyébként igen jó képességű John Greely-t váltó, hatalmas, vörös hajzuhataggal és karizmatikus, „metalhős” külsővel megáldott Matt Barlow ezen a lemezen mutatkozott be (előtte a thrash/power Cauldronnal készített két középszerű demót), és csakhamar meggyőzte a rajongótábort arról, hogy bizony egyike a legnagyobb frontembereknek: ezerszínű, „James Hetfield-találkozik-Paul Stanley-vel”-típusú bariton hangjában egyaránt ott lapul a vadállati vérszomjasság és a sötétromantikus szenvedély; magam pedig úgy vélem, hogy épp a ’Burnt Offerings’-en nyújtotta legkiemelkedőbb énekesi teljesítményét. Ahogy a számokat is itt érzem a legerősebbnek. A korábbi tendenciákat folytatva atipikus dalszerkezeteket találunk, egy-két szerzemény nélkülözi a refréneket is, ezek esetében heterogén témák egymásutánisága a jellemző (a verze-refrén-verze-refrén struktúrák feltétlen hívei szerint épp ettől zavarosak a nóták, de ez legyen az ő bajuk), ami valóban nem egy szokványos megközelítés, mégis működőképes, hiszen nem ez dominál, azért a legtöbbször ötletes vezérdallamok nyújtanak fogódzót ebben a nehéz-kalandos utazásban…

A málházós doom metalból tempós, csordavokálos thrash-be váltó Diary egy vámpírról szól, ennek megfelelően igencsak borzongató hangulattal bír, s a Brainwashed is ezt a vonalat viszi tovább, az ólomsúlyú gitárriffek szinte agyonnyomják a hallgatót, a dalszövegben Schaffer pedig a szervezett egyházak képmutatásának állít görbe tükröt. Minden bizonnyal Milton Elveszett Paradicsoma ihlette a kígyóként vonagló-kavargó-örvénylő Burning Oasis-t, amelyben az ember kegyvesztetté válik, és hasonló vizeken evez az énekes tollából származó, mitológiai utalásokkal megtűzdelt Creator Failure is: az emberiségből kiábrándult, hitét vesztett Barlow itt az egész faj bírájaként lép fel, mondanom sem kell, a zene ennek megfelelően fölöttébb nyomasztó hangvételű. A borongós, szomorkás The Pierced Spirit olyan, akár egy törékeny-szép ékszerdoboz, amely afféle zongorás-akusztikus lírai bevezető a fináléhoz, a Nagy Műhez. Ez pedig nem más, mint a 16 és fél perces Dante’s Inferno, az Iced Earth pályafutásának talán leggrandiózusabb, s egyben legsúlyosabb alkotása, az egyik személyes kedvencem. A 14. századbeli remekmű, az Isteni színjáték első könyvének, a ’Pokol’-nak kilenc körébe kalauzol el minket, s Jon Schafferék itt aztán beleadnak apait-anyait, hogy a rockzene gazdag eszköztárával ragyogóan képszerűvé formálják a monumentális eposzt: a banda minden jellegzetessége terítékre kerül, legyen az módfelett feszes ritmusozás, veszettül kalapáló lábdob-sortűz, lassan hömpölygő, éjfekete epizódok, szinte death metalos brutalitással előadott őrlések, gregoriánkórusszerű kántálások vagy égbeszökően drámai, szimfonikus közjátékok. A hagyományos dalszerkezet-forma itt már teljesen felborul, nincsenek visszatérő refrének vagy főmotívumok, ám nem is érezzük a hiányukat, az egymásra pakolt zenei rétegek ugyanis gördülékenyen lépnek át az azt következőbe, akárcsak fogaskerekek egy bonyolult mechanizmusban. A Dante’s Inferno „képi” világa fojtogatóan sötét és hiábavaló és gyászos, ahogy az első sorok is mondják: „Abandon all hope who enter here”, vagyis „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”…

Az Iced Earth ezzel a rendkívül komor, masszív, tömény és antikommersz albummal megágyazott a 13 hónappal később, ’96-ban kiadott ’The Dark Saga’ (és ezzel együtt a banda) kirobbanó sikerének, amellyel aztán elindultak egy jóval letisztultabb és közérthetőbb úton. S noha egy temérdek dal nőtt hozzám a későbbi korszakukból is, a ’Burnt Offerings’ kompakt dekadens démoniságát azóta is hiányolom a munkáikból. Ez a lemez azonban minden idők egyik legizgalmasabb misztikus power/thrash gyöngyszeme, s talán lassan maga a mester is ráébred erre, tudniillik Jon Schaffer a tavaly indult turnéra újra leporolta a Dante’s Inferno-t, s berakta a koncertprogramba. Nemrégiben pedig mi magyarok is átélhettük a katarzist immár az új fiúval, Stu Blockkal, nálam arra az estére ezzel a dalmonstrummal tették fel a koronát.

-Mike