Arena: The Seventh Degree of Separation

írta nagybandi | 2011.12.30.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Verglas Records

Weblap: http://www.verglas.com/ArenaWorld/index.htm

Stílus: progresszí­v rock

Származás: Anglia

Dalcímek

Értékelés

Tudom, nem ezzel kéne kezdenem egy Arena recenziót, de imádom a Fish korszakos Marillion zenéjét. Azzal a négy stúdiólemezzel, amit kiadtak a 80-as években, bizony felélesztették és továbbgondolták azt a fajta progresszív rockzenét, melyet addigra sajnos a stílus alapvető zenekarai már-már elfelejtettek, kommerszebb mederbe tereltek vagy ideiglenesen fiókba zártak. A Marillion ’83-as debütalbumán olvashatjuk annak a dobosnak a nevét, akit nem sokkal a lemez megjelenése után Fish gyakorlatilag kidobott a zenekarból, korlátozott zenei tudására hivatkozva, és akinek neve az Arena legutóbbi, ’The Seventh Degree of Separation’ borítóján is szerepel. Ő Mick Pointer, aki 10 év semmittevés után unalmában megalapította az Arena-t, mely azóta is ott játszik a neo-prog első ligájában és viszi tovább a Marillion Fish-érájának örökségét. Számomra minden egyes anyaguk egyaránt kedves, nálam eddig egyetlen lemezükkel sem tudtak hibázni és nekem mindig is a szívem csücske marad ez a zenekar épp a ’80-as évekbeli Marillion zenéje iránt érzett szeretetemből adódóan.

Hat évvel a remek ’Pepper’s Ghost’ megjelenése után végre itt tarthatom kezemben az Arena legújabb kiadványát, mely bár többszöri meghallgatás után még mindig furcsán hat, nem jelenthetem ki egyértelműen, hogy hibáztak volna, és remélem, most nem az elfogultság beszél belőlem. Ez a zene már nem annyira az a stílus, melyről fentebb beszéltem, a régi Marillionnak szinte már híre-hamva sincs, ám néhol azért még nyomokban fellelhető, viszont a lemezről lemezre egyre dominánsabban jelenlévő egyedi Arena-stílus rendesen ott van pillanatnyilag is, sőt a korábbiakhoz képest némileg továbbgondolva. Hogy most ez rossz vagy jó, nyilván szubjektív, döntse el mindenki maga, nekem mindenesetre bejön, még annak ellenére is, hogy kicsit túlzottnak találom az AOR hatását, ill. az elektronika jelenlétét. Meglepődni nem kell, hat év nagy idő és nyilván nyitni kell más irányba is, gondoljunk csak többek között a Pendragon legutóbbi albumára. Az Arena esetében ezen felül még tagcserék is történtek, a basszusgitárt egy régi arc, a zenekarba ismét szerepet vállaló John Jowitt kezeli, az énekesi poszton pedig az Oliver Wakeman Band oldalán már évek óta kiváló teljesítményt nyújtó Paul Manzi váltotta a zenei nézeteltérések miatt lelépő Rob Sowdent. Paul hangjának rockosabb, sötétebb tónusa és nagyobb terjedelme nyilván rányomja a bélyegét a zenére, bár nagy váltást e téren nem tapasztalhatunk, mely sok esetben persze nem baj, ahogy itt sem.

A ’The Seventh Degree of Separation’ egy konceptalbum, mely utazásra invitálja a hallgatót, az élet utolsó és a halál első órái elevenednek meg Paul Manzi tolmácsolásában, aki az indító The Great Escape első másodperceiben azonnal bemutatkozik. Zenei kíséret nélkül önállóan énekli a sorokat hasonlóan csodásan, ahogy annak idején Paul Wrightson, ill. Rob Sowden adta elő élőben a Crying  For Help-et. Manzi kiváló munkát végzett, nem lehet okunk a panaszra, a lemez elejétől a végéig egyenletes teljesítményt nyújt, jó dallamokkal operál, bár mint ahogy említettem, a refrének egy részében (One Last Au Revoir, Thief Of Souls) visszaköszön a ’70-es évek west-coastos világa, ami szerintem kicsit távol áll a neo-prog karakterétől. Természetesen a többi zenész is remekel, Mick Pointer és John Jowitt hozza a megszokott masszív alapokat, John Mitchell a vártnál talán rockosabban penget, keményebbek az akkordjai, de játéka ugyanolyan kidolgozott, elszállósan lebegős, karakteres szólóival, fülbemászó és gyönyörű dallamaival üde színfoltja a lemeznek, sőt kijelenthetem, igazán ő viszi el a hátán a ’The Seventh Degree of Separation’-t. A lemez összes dalában a tőle elvárható lehető legmagasabb színvonalat nyújtja, nem akar virgakirály lenni, ő soha nem is volt az, egyszerűen idepakolja nekünk pontosan azt, amit szeretnénk. Clive Nolan ismét bebizonyítja, hogy nagyszerű billentyűs progresszív fronton, az általa teremtett sötét atmoszféra tökéletesen illeszkedik John gitártémáihoz, azonban most néha a háttérbe szorul. 

A lemez konceptalbum révén összességét tekintve egy zenei folyam, a dalok nagyrészt egymásba úsznak, fel sem tűnik, hogy gyakorlatilag 5 perc alatti szerzeményeket hallgatunk, mely alól mindössze a Catching The Bullet kivétel. Atmoszférikus, sötét, keserédes valamint keményebb, ritmusosabb dalok váltják egymást arányosan felépítve az albumot. Szép pillanatai a lemeznek a rockos The Great Escape, az igazi „Arena-rock” Bed of Nails, a líraibb What If?, az epikus Catching The Bullet vagy az albumot záró melankólikus The Tinder Box. Kiemelni igazán nem is szeretnék egyetlen szerzeményt sem, folyamatos hallgatást igényel az album, ahogy minden e zenei kategóriába tartozó lemez is. Az Arena kissé kitágította zenei határait, továbblépett és ismét egy remek albumot rakott le az asztalra, mely ugyan némileg más, mint az eddigiek, de csalódást egyáltalán nem okozva remek pillanatokat szerezhet a zenekar rajongóinak.

Pontszám: 7.5