Sólstafir: Svartir Sandar

írta P.A. | 2011.12.08.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Season of Mist

Weblap: www.solstafir.net

Stílus: Dark rock/metal

Származás: Izland

Dalcímek

Értékelés

Ha Izland kerül szóba, akkor az embereknek a vulkánok, a gejzírek, esetleg a hatalmas vízesések jutnak eszébe, tehát elsősorban a természeti tünemények, és nem a zene. Ha Izland és a zene, akkor Björk, ha Izland és a metal, nos, akkor általában fejvakarás, néhány fémhitűnek esetleg beugrik a Skálmöld vagy a Beneath, de leginkább a Sólstafir. Ez az a ritkán lakott sziget az Atlanti-óceán északi részén, amely sosem ontotta magából a zenekarokat, de most talán mégis érdemes odafigyelni rá ebből a szempontból (is).

A ’90-es évek közepén, mikor a Sólstafir kiadta első demoját 'Í Norðri' címmel, ők számítottak az egyetlen black metal bandának az országban. Az első koncertjükre ’99-ben került sor, addig maguknak játszottak garázsokban, és készítettek pár demo felvételt, melyeket európai kiadóknak küldözgettek. Mivel az országban ekkortájt nem igazán létezett black metal szintér, sőt még metal szintér sem, a korai évek elszigeteltsége után gyakran post-rock, vagy pop bandákkal közösen koncerteztek. Ilyen közegben változott, érett, színesedett a Sólstafir muzsikája, amely egy olyan olvasztótégely volt, ahol Burzumot, Mayhemet vegyítettek U2-val, Sisters of Mercy-vel, The Cure-ral. Időközben egyes elemek szinte kikoptak, mások megerősődtek, hogy kialakuljon egy semmihez sem hasonlítható, különleges hangulatú és érzésvilágú zene. Ez az egyediség azokból a korai időkből származik, amikor még senki nem ismerte a bandát, nem voltak elvárások sem a rajongók, sem pedig a kiadók felől. Négy zenész őszinte megnyilatkozása hallatszik minden kiadványukon, a korai nyers ’Í Blóði og Anda’-n éppúgy, mint a már finomodott, érettebb ’Masterpiece of Bitterness’-en, vagy a zseniális ’Köld’-ön. Az utóbbi albumon a hangzásukat is tökéletesítették, és 2009 egyik legjobb lemezével ajándékoztak meg minket, rajongókat.

Nagy reménnyel vártam a ’Svartir Sandar’-t, bár kissé elbizonytalanodtam, mikor először olvastam róla, hogy dupla albumként érkezik. A hosszú lemezek gyakran süllyednek az unalom mocsarába, nehéz 85, esetleg 90 percen keresztül lekötni a hallgató figyelmét. Aggodalmam azonban feleslegesnek bizonyult, már elsőre is könnyedén lecsúszott a torkomon a korong, kicsit sem tűnt unalmasnak vagy önismétlőnek, pedig az egyedi Sólstafir védjegyeket már az első pillanattól megkapjuk. Aðalbjörn Tryggvason különleges hangja, üvöltései, Svavar Austmann basszusgitárjának vibrálása, néhol durva röfögése vegyítve Guðmundur Óli Pálmason brutális, de nem tolakodó dobalapjaival és Sæþór Maríus Sæþórsson viharokat idéző gitárjátékával örvénylő, kavargó, megrázó, néhol döbbenetesen szép, esetenként fájdalmasan durva elményt nyújt.

Nem tartanám lényegesnek egyenként elemezni a dalokat, bár egyikről szót ejtenék, mivel igencsak kilóg a sorból. Meglepetésként ért a végtelenül egyszerű, cipőbámulós dark-goth tétel, a Fjara, amelynek refrénjét akár Ville Valo is megirigyelhetné, annyira fogós, ragadós. A végére teljesen kommerszbe hajlik a nóta, de valahogy mégis működik, ott van benne az a bizonyos érzés… Ezután viszont kezdetét veszi a pokoljárás, nincs többé slágeresedés és útjára indul egy olyan zenei kaland, melyhez hasonlóban csak ritkán van része az embernek. Közhelyes a Sólstafir muzsikáját lávához, vulkánkitöréshez, vagy Izland kopár tájaihoz hasonlítani, pedig valóban ezek az erők munkálkodnak ezen a lemezen. Mint egy gejzír, olyan ez a zene, folyton mozog, bugyborékol, fortyog, aztán egy fél másodpercre megáll, megdermed, hogy egy láthatatlan erő visszaszippantsa a tölcsérbe a lobogó vizet, majd irdatlan erővel lövellje ki azt onnan ismét, hogy a levegőbe elporladjon, új formát öltsön, tovább éljen. Máskor csendesen mereng, bámul a semmibe, vagy egy intim pillanatot fest elénk, némán üvölt a jégvilágba.

A kiadó szerint az első cd, az Andvari inkább pszichedelikus, míg a második, a Gola rockosabb megközelítésű. Én nem érzek a kettő között igazán nagy különbséget, véleményem szerint egyben érdemes meghallgatni a lemezeket, elmerülni a dalokban, hagyni, hogy önállóan vezessenek, bármerre is akarnánk menni. A hangzás feltűnően organikus, természetes, kerek, minden hangszernek megvan a maga tere, de a korong mégsem tűnik egy leporolt King Crimson- vagy Pink Floyd-szerű megszólalásnak.

Pontszám: 9