1 szépség és 18 szörnyeteg: HammerFall, Vicious Rumors, Amaranthe, Death Destruction - Club 202, 2011.11.28.

Leáldozóban lenne a HammerFall csillaga? A lemezek egyre csökkenő színvonala végül csak elhalványította a kikezdhetetlennek tűnő renomét? Merthogy ha teltházat is csináltak, azt most csak a volt indiánsátorban, és nem a kényszerpihenőre küldött PeCsában. Mintha az egy héttel korábbi – amúgy teltházas – Amon Amarth bulin pár tucatnyival többen lettek volta. De akárhogy is legyen, nem álltak csalódott, kint rekedt tömegek a bejáratnál. Pedig Oscarék most mindent megtettek, hogy régi és új rajongótáborukat egyaránt lekötelezzék: ahogy Cans fogalmazott, összeállították az „alapvető”, definitív HF setlistet. Persze, ez ízlések meg pofonok kérdése, de ezen az estén mindkettőből jól álltunk, már csak az előzenekaroknak köszönhetően is: az Amaranthe populáris metalja (vagy pop-metalja, ha úgy tetszik) kellően megpiszkálta az ízléseket, a Vicious Rumors US powerje pedig már előre beígért pár fémes pofont a hallgatóságnak.

Sajnos előtte még túl kellett esni egy kötelező körön: Fredrik Larsson ugyanis megkapta a lehetőséget HammerFallos társaitól, hogy új bandájával nyithasson a körúton. Az est power metalos összképéből abszolút kilógó Death Destructionnek semmi más jogosultsága nem volt ahhoz, hogy itt koptassák a deszkákat, és rabolják az értékes műsoridőt, minthogy a HammerFall basszusgitárosa pengetett náluk is. Az egy dolog, hogy a groove, a thrash és a metalcore különböző fogásaiból összeeszkábált muzsikájuk akkor se illett volna ide, ha közben valódi sárkányokat eregetnek, de az már elkeserítőbb volt, hogy ezek az amúgy tehetséges zenészek olyan sablonzúzdákat próbálták lenyomni a torkunkon, hogy az a pofátlanság határát súrolta.

Zenéjüket gyakran hasonlítják a Panterához, de a koncert alapján ez az összevetés csak egy téren állja meg a helyét: Jimmie Strimell ordibálása hajazott Anselmoéra, de az agyontetovált énekes úgy megküzdött minden egyes felhányt hanggal, hogy azt hittem vért is fog köpni a dalsorok mellé. Akik miatt érdemes volt végigsanyarogni ezt a fél órát, azok a hangszeresek voltak, ugyanis a Tom Englund mellől lelécelt Evergrey-tagok adják ki a zenekar maradék 3/4-ét: Larsson mellett itt gitározik Henrik Danhage, aki korrekt szólókkal igyekezett megmenteni életlen riffeléseit, a bőröket pedig az a Jonas Ekdahl püföli, akinek játéka a legélvezetesebb volt a csapatban. A Death Destruction koncertjének egyetlen jó pontja az volt, hogy elnézhettük, Ekdahlék végre újra élvezik azt, amit csinálnak. Ez az egész bratyizós, „örömzenélős” dolog – a Fuck Yeah klipjében ott sörözget és bólogat a fél göteborgi színtér a próbájukon – azonban zeneileg elég halovány: se a klipes dal, se a Crank It Up, se a The Shredding March, se egyéb bajtársaik nem ütötték meg a Denhage-éktől elvárt mércét. Az, hogy ők végre jól érzik magukat a színpadon, elég sovány vigasz egy rossz koncertre…

Tomka

Arról, hogy véletlenül se maradjunk megfelelő mennyiségű popzene nélkül az este során, az idei év egyik nagyobb rockzenei felfedezettje, az Amaranthe gondoskodott. A fiatal svéd brigád pofátlanul vegyíti a melodikus deathes/modern metalos elemeket a dallamokkal, meg a powerbe hajló fémzenével, így debütlemezük, ha másra nem, „Az év legmegosztóbb lemeze” címre jó eséllyel pályázik. (A Nightwish-sel, és az Opeth-tel kell majd megküzdeniük érte...) Nos, lehet mondani, hogy a svédek slágerre hegyezett muzsikája nem több hatásvadász pop-okádéknál, de én azóta odavagyok a formáció muzsikájáért, amióta először hallottam őket a rádióban. Mert lehet őket bárhogy szidni, azonnal ható, direkt, fogós, ütős kis slágermetál ez, amely azon felül, hogy roppant fülbemászó, igencsak szerethető is!

Persze a formáció még menthetetlen rutintalanságban szenved a színpadon. Három énekessel dolgoznak, ami óriási lehetőséget nyújt arra, hogy szétszedhessék a deszkákat, mégis a buli elején kissé tesze-toszán álldogáltak a zenészek a Club 202-ben. Mintha mind a hangszeresek, mind a vokalisták kicsit be lettek volna tojva. Hiába imádom a bivaly indító Leave Everything Behindot, a tanácstalan (meg eleinte nem is igazán jól megszólaló) produkciót látva csak nem akaródzott beindítani a nyakizmokat a fejrázáshoz. Aztán láss csodát, ahogy telt a buli, valahogy belejöttek a srácok a dologba.

Gyanítom, hogy a közönség jó része korábban még nem hallott a brigádról, de ahogy szemezgettek fülberagadó slágerbonbonjaik közül a svédek, csak kialakult a hangulat a küzdőtéren. Mire a kissé ténylegesen disco ritmusokra ültetett Call Out My Name-ig eljutottunk, azt vettem észre, hogy egy emberként zúznak a muzsikusok is, meg a küzdőtéren a rockerek is az ütemes dallamokra (sőt, még a pultos kisasszonyok is szolid bólogatással jelezték a csapolt sörre váró uraknak, hogy bizony tetszetős a muzsika). A legnagyobb ovációt persze a két űbersláger, a zárásként előkapott Automatic, valamint a klipes Hunger kapta.

Sajnos a bulira csak „bérelt hörgőssel” tudtak kiállni, ugyanis Andy a turné második felén nem tudott részt venni, de a beugró srác abszolút profin helyt állt, s a full metalcore fazonú Johan basszerrel elzúztak a jobbszélen. A power metal körökben már ismertebb Olof Mörck gitáros az est végére kissé már bátrabban mert a hangszerén villantgatni (bár nem vagyok benne biztos, hogy nem kéne-e ide még egy gitár), a nyálas hangú Jake E pedig a mindig bájos Elize kisasszonnyal karöltve remekül tolmácsolta a dallamokat. Egyedül a rettenetesen unott fejű Morten dobos nyújtott végig lehangoló látványt, de hát semmi nem lehet tökéletes.

Noha előzenekarként kissé túlzásnak éreztem, hogy 8 dallal is képviseltethették magukat, összességében egy jó kis koncertet csaptak a svédek. Idővel remélem bulijaikon az első negyed órában is képesek lesznek olyan zúzásra, és lelkesedésre, ami ezen a színtéren nélkülözhetetlen. Tehetséges, igényes, ráadásul egyedi formációról beszélünk, érdemes lesz még rájuk odafigyelni!

Setlist:

Leave Everything Behind / Enter The Maze / 1 000 000 Lightyears / It's All About Me (Rain) / My Transition / Call Out My Name / Automatic / Hunger

MMarton88

A Vicious Rumors feljött, szétnézett és… nekiállt gerjedni. Először csak a gitár kezdett irritáló nyüszítésbe, zúgtak a hangfalak, mintha valami noise koncertre csöppentünk volna. Brian Allen meg benyomta a sikító terpeszét, és nekiállt szétrepeszteni a füleket bivalyerős témáival – csakhogy egy hang nem hagyta el a mikrofonját. Aztán már nem csak a hangszerek gerjedtek, hanem a zenészek is, Larry Howe dobos tiszta ideg lett, a szám végén – ami elvileg a Digital Dictator volt, de túl sokat nem hallottunk belőle – felállva magyarázott és kiabált a keverőpult felé. Úgy látszik, meglett az eredménye, mert a második számra már helyrepofozták ezt a vérciki bakit, Allen is gyorsan mikrofont cserélt, és kezdődhetett az old school zúzdaparti.

Geoff Thorpe és zenekara ugyanis egy rendkívül intenzív US power metal show-val képviseltette magát: nem vették félvállról az előzenekarosdit, annak ellenére, hogy ők már akkor a nyakizmokat tornáztattak a színpadokon, amikor a HammerFall tagjai még az első pattanásaikat növesztették. A show-t, mint a Metalfesten, ezúttal is Brian Allen csinálta: ez a kissé őrült énekes, aki úgy nézett ki, mintha épp most szabadult volna Lipótról, eszement sikolyokat és karcos témákat eregetett 40 percen keresztül, miközben pózolt, rángott, grimaszolt – teljesen elengedte magát. Azért a többieket se kellett félteni, Howe-nak valószínűleg jót tett, hogy felhúzta magát az elején, rendkívüli vehemenciával püfölte a cuccát, de a ritmusszekció másik tagja, Stephen Goodwin se akart lemaradni mögötte: a végig az ujjaival „pengető” zenész elleshetett pár karate-mozdulatot Oscar Dronjaktól, mert hasonló mozgáskombinációkkal szórakoztatta néha a nagyérdeműt.

A turnéra beugró Thaen Rasmussen másodgitáros már korábban is tépte a húrokat Thorpe mester mellett, és látszott is rajtuk az összeszokottság, főleg a Soldiers of the Night végén előadott ikertéma maradt emlékezetes. Thorpe-ról mit lehetne mondani, egy metal legenda méltóságteljes tartásával zenélte végig a bulit, emelt fővel okította a fiatalságot arra, milyen is a tökös metal zene – hogy nem arattak nagyobb sikert, annak valószínűleg az volt az oka, hogy sok HF-pólós srácnak már a ’Renegade’ vagy a ’Glory To The Brave’ dalai is őskövületnek tűntek, nemhogy ezek a múlt évszázadból ideszabadult őrült metal zenészek…

A mostani buli szerintem nagyobbat szólt, mint a Metalfestes, ott túl sok volt a ’Razorback Killers’ dal (mégiscsak azt promotálták akkoriban), mostanra azonban visszavették kettőre az újlemezes dalok számát, és helyette leginkább az első három, klasszikussá érett lemezre fókuszáltak. A Murderball azért így is lenyesett pár fejet a nyakakról, ám a koncert csúcspontjait az olyan huszonéves dalok szolgáltatták, mint a duplázóval száguldó Minute To Kill, a talajbetonozó Abandoned, vagy a zenekar rockosabb megközelítésű 1990-es lemezéről elővezetett Don’t Wait For Me és Hellraiser. Ha az elején be is zavart a hangzásbeli malőr, később maximális profizmussal nyomták végig a bulit, nem látszott rajtuk, hogy kizökkentek volna a szokásos menetrendből, és ugyanúgy beleadtak mindent, hogy megkedveltessék az US power gyöngyszemeit a valószínűleg európai poweren felnőtt közönség nagy részével. Mindent összevetve, ez egy remek, tökös, intenzív és erőteljes buli volt – mondanám, hogy jó lenne őket elcsípni őket egy headliner turnén, mondjuk a Hell társaságában, hogy a két fekete hajú őrült énekes egymással sikítson párbajban, de akkor valószínűleg csak újra kiújulna a Rocktogon-vita. A lényeg, hogy jöjjenek, megint kicsit más szettel, és akkor minden rendben lesz – reméljük, akkor már a hangzás is.

Setlist:

Digital Dictator / Minute To Kill / Murderball / Lady Took A Chance / Down To The Temple / Abandoned / Let The Garden Burn / Hellraiser / Soldiers of the Night / Don’t Wait For Me

Tomka

A sokadig HammerFall bulijára már kicsit eltunyul az ember, és még akkor is ráérősen trécsel, vagy éppen a pólóstandnál pózoló Elize Rydet stíröli, amikor kedvencei közeledtét egy intro jelzi. Szerencsére hamar észbe kaptunk, és gyorsan előrefurakodtunk, így mire a Patient Zero valójában elkezdődött, és a srácok kivonultak, már mi is alapállásba helyeztük magunkat. A HF-bulikkal úgy vagyok, hogy igazából még soha nem csalódtam, még akkor sem, ha egy viszonylag gyengébb szám került elő – a koncert varázsa ugyanis sok mindent elfeledtet. Így az 'Infected' kicsit szürke nyitódala is jó volt bemelegítésnek, de azért azt hiszem minden koncerttársam nevében mondhatom, hogy nagyon vártuk a régi dalokat is.

Kaptunk innen is, onnan is, Joacimék keresztül-kasul barangoltak a HammerFall-diszkográfiában, egyedül a 'Threshold' album maradt ki rútul, de helyette voltak csemegék az első három albumról, amelyek mindenkit kárpótoltak. A műsor gerincét persze az 'Infected' adta, és azért látszott a közönség reakciójából, hogy ez a zombis epizód annyira nem hatotta meg a rockertársadalmat. Be kell vallani, a Let's Get It On nem csak lemezen, hanem élőben is szörnyűséges, de a ráadásban sorra kerülő One More Time sem volt valami übermetal.

Mivel eddig mindig a PeCsában csíptem el a HammerFallt, kicsit fura volt ilyen puritán színpadon látni őket. Eddig volt műhő, óriáskalapács, jégtömbök, tűzijáték, miegymás, most viszont be kellett érni egy hatalmas vászonnal, ami a háttérben díszelgett. Így a Last Man Standing sem volt akkora feeling, mint amikor hatalmas disznópörzsölőkkel nyomják a lángokat a vellázó rajongók arcába. De! Nehogy azt tessék hinni, hogy nem volt jó ez a buli! Ugyanis lehet, hogy hiányzott a megszokott csili-vili, és az 'Infected' sem fertőzött meg annyi embert, mint amire hőseink számítottak, de az eddigi négy HF-bulim közül ez szólt a legjobban! Két éve kb. három számot tátogott végig Joacim, mire végre-valahára eljutott hozzánk a hangja, de a 2005-ös sem volt egy hangtechnikai zsenialitás. Most szinte minden klappolt, legfőképp a sokat kritizált Joacim produktuma.

Az Amaranthe énekesi teljesítménye után én is úgy gondoltam, hogy itt Cans nem sok sót eszik majd meg, de azt kell mondjam, hogy jól odatette magát. A Riders Of The Storm bridge része ugyan nagyon el lett csalva, mint mindig, de összességében kiváló teljesítményt nyújtott. Bevallom, hogy a többiekkel nem is igazán foglalkoztam, pontosabban nem csináltak túl sok mindent, amiért foglalkozni kellett volna velük. Együtt mozogtak, pontosan játszottak, de semmi extrát nem mutattak, egyedül Norgren jött ki néha a színpad közepére, hogy elszállós testtartásban, orgazmusközeli fejet vágva nyomja a szólókat. Mondjuk nem mintha hiányoltam volna az elég unalmas Johansson-féle dobszólót, de valami karate-figurát elvártam volna Oscartól, ha már tudomisén milyen színű öve van a sportból.

Ellenben Cans nyomta a rizsát rendesen, a zenekar bemutatásából megint poént csinált, de jó volt az is, amikor a Let The Hammer Fall előtt szokása szerint egrecíroztatta a publikumot. Azt nem értettem, hogy az Always Will Be előtt miért küldte el a közönség szőrösebbik részét sörözni, mert valószínűsítem, hogy ő is tisztában van vele, hogy ez nem egy szerelmes nóta, még ha elsőre annak is tűnik. Még jó, hogy nem fogadtam meg a tanácsát, mert szerintem a koncert egyik legkiemelkedőbb része volt. Mint ahogy az volt a Steel Meets Steel és a Dragon Lies Bleeding is, utóbbira orbitális léggitározást nyomtunk, pedig voltak nehezítő körülmények rendesen: egy magáról már mit sem tudó ürge lelkesen, de annál kevesebb sikerrel próbált együtt énekelni Cans úrral, és úgy vélte, hogy produktumát a biztonság kedvéért közvetlenül a fülünkbe harsogja. Remélem, hogy hazajutott szegényem és jól van.

Egyrészről hiányzott nekem valami ebből a koncertből, nem éreztem azt a bizonyos bizsergést, vagy az adrenalinfröccsöt, másrészt azonban eszemet nem tudom, hogy mikor énekeltem, léggitároztam, ugráltam, villáztam és ökölráztam ennyit legutóbb. Sokan leírták már előttem, de muszáj nekem is, hogy a HammerFall egy nagyon profi zenekar, amely a kisujjából kihúz egy szédületes bulit, ami mégsem lesz rutinszagú. Nincs kétségem afelől, hogy a nézők nagy része maximálisan élvezte a bulit – ugyan kevesebben voltunk, mint Amon Amarth-on, de szerintem így is korrekt mennyiségű rocker tette tiszteletét a Clubban. Mondjuk az is igaz, hogy a HammerFall szinte hazajár Budapestre, az elmúlt 4 évben öt és félszer voltak itt. Az a fél az idei Metalfest, ahol Cans és Dronjak beszállt a Pokolgépbe egy-két szám erejéig. Bevallom, én kinéztem volna belőlük, hogy eltolják a Send Me A Signt, csak nekünk, csak akkor, de végül ez nem valósult meg (amúgy felesleges és nagy kár lett volna „elpocsékolni” helyette az Always Will Be-t, mint lassú számot).

A minifesztiválnak is beillő buli szerencsére nem lett lefújva idejekorán, így az egykoron templomos lovagok, de ma már egyszerűen csak farmerban és trikóban feszítő kivarrt arcok egy bő egy és háromnegyed órás koncertet tarthattak, és fél éjfélig színpadon voltak. Én nem bánom, hogy ilyen sűrűn jönnek, mert amíg jó bulikat csinálnak, addig várni fogom őket minden évben.

Setlist:

Patient Zero / Heeding The Call / Any Means Necessary / Bang Your Head / Blood Bound / Let's Get It On / Last Man Standing / Renegade / Always Will Be / Dia De Los Muertos / Riders Of The Storm / Steel Meets Steel / Legacy Of Kings / Let The Hammer Fall / The Dragon Lies Bleeding / The Templar Flame /// One More Time / Hearts On Fire

Jocke

Képek: Savafan

Köszönet a Concertonak!