Theocracy: As The World Bleeds

írta Tomka | 2011.11.09.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Ulterium Records

Weblap: www.theocracymusic.com

Stílus: power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Mára kövér közhellyé érett az a gondolat, hogy a világgazdasággal párhuzamosan az európai power metal is válságba jutott, amit a stílus nagyjainak útkeresése, feloszlása vagy ihlethiánya idézett elő. Habár a helyzet nem olyan rusnya manapság, mint ahogy azt le szokták festeni (legalábbis a power metal színtéren): 2008-ban például a Theocracy-t üdvözölhették igazi messiásként a power/speed szerelmesei. A szép új világból, egy visszhang nélküli előzmény után (a ’Theocracy’ c. debütalbummal), a ’Mirror of Souls’-zal robbant be Matt Smith egyszemélyes projektje, amely az idei ’As The World Bleeds’-re érett teljes jogú zenekarrá. A ’Mirror of Souls’-nak csak egy kis pénzügyi hátszél kellett, hogy korrigálja a bemutatkozás hibáit (gyenge hangzás, egyszemélyes felállás és a kötelező dobgép), és a Sonata Arctica, az Iced Earth és a Savatage zenei univerzumának keresztezésével világra hozza azt a ’Mirror of Souls’-t, ami akár a stílus vezérlőcsillaga, útmutatója is lehetne.

A ’Mirror of Souls’ ugyanis az a lemez volt, amit a Sonata Arcticának kellett volna kiadni azzal a címszóval, hogy most progresszív irányba terelik a duplázóval hajtott, és magasztosra szabott melódiák műfaját. Ha létezne ilyen, akkor a Theocracy-ra a progresszív europower címkét lehetne ráaggatni. Magyarul, szeretik csűrni-csavarni azt a heroikus, epikából fröccsöntött, pátosszal bélelt, európai ízű power metalt, amiben azért ellenpontként megférnek a dögös basszuskiállások, a beszaggatott, marcona riffelések és a bespeedezett galoppozások is. A Lay The Demon To Restben például a keménykötésű speed riffelés – mondjuk Helstar módra –, az Iced Earth-féle galopp-parádé és a Dream Theater üzemmódra kapcsolt technikai bemutató fért meg egymás mellett. Matt nem takarózik sebességmániával, és hangsúlyt fektet arra, hogy a gitármunka precíz, rétegzett, és változatos legyen, amellett, hogy a dallamokat olyan ájtatosra szabják, mintha csak elsőáldozók adnának segélykoncertet.

Akinek esetleg még ebben a lemezdömpingben is van ideje kétségeket ápolgatni, hogy milyen lesz egy-egy beharangozott lemez, az megnyugodhat: az ’As The World Bleeds’ a zenekar legérettebb és talán legjobb alkotása. Igen, sikerült felülmúlni még a ’Mirror of Souls’-t is, amellett, hogy az idei eresztés bőven tartalmaz új ínyencségeket a rajongók számára. Matt és zenekara nem hogy lefaragott volna ambícióiból, de még meg is fejelte azokat: az I Am egy Avantasia-szintű, dinamikaváltásokra, kebeldagasztó kórusokra, és játékos verzék variációra épülő, 11 perces nagyepikát kerekít a nyitódalból.

Már ez a pimasz, atipikus, a speed-sikálást messze kerülő felütés is jelzi, hogy nem csak szimplán újrajátsszák a 3 éve nyerésre vitt receptet. A komplexitást takaró „progresszív” jelző mellé ezúttal odabiggyeszthetjük a „musicalest” is: az ’As The World Bleeds’ olyan, mintha a kései Savatage játszana Avantasiát Tony Kakko kistestvérével a mikrofon mögött. Már a 2008-as lemezen is akadtak kidolgozottabb vokáltémák (Martyr, Bethlehem), ám a zenekar harmadik dobásán még több figyelmet fordított arra, hogy finomra és nagy ívűre csiszolja kórusműveit. Ezt a musicales réteget inkább hozzáadják a ’Mirror of Souls’ stílusához, mintsem helyettesítik vele, mint például az előző lemez súlyosabb dalait idéző Nailed esetében, amelyben a karcos riffelés és az operás háttérvokálok igazi felebarátokként működnek együtt.

Matt körül végre egy teljes zenekar mozgolódik, úgyhogy be is fogta a srácokat vokálmunkára, a pofátlanul fülbemászó refrének pedig rendre a dalok csúcspontját képezik: vagy speedelésből torkollnak rock operába illő csúcspontba, vagy például a TSO-féle karácsonyi metal szelleme által megszállt The Gift of Music balladája végződik gyors virgázásba. Ha ez lehetséges, akkor a dallamok még ragadósabbak, mint korábban, a Jóisten se tudná kiimádkozni őket a hallójáratokból: hallatszódik, hogy a prioritás az volt, hogy instant ható, minél fogósabb dalokat írjanak. Progresszivitásba hajló virtuozitásuk viszont kevésbé dörgölik a hallgató orra alá: az EU-komfort melódiabombák (The Master Storyteller, Hide In The Fairytale, Light of the World) és a keményvonalas, komplexebb dalok (Nailed, 30 Pieces of Silver, Drown) között egyensúlyoz a lemez, viszont a mérleg nyelve az előbbiek felé billen el. Ezúttal a hangzás is teljesen kompakt és tiszta, minőségében végre felér a zenével, amiről Mika Jussila (Nightwish, Stratovarius, Children of Bodom) tehet.

Persze, bele lehetne kötni dolgokba, minthogy Matt valószínűleg hallásból sem ismeri a geil fogalmát, így a szirupos melódiákat se kerüli, és eredetiségük is többnyire abból áll, hogy okosan vegyítenek már ismerős zenei világokat és stílusokat, de végeredményben nem érdemes szekálni a lemezt. Merthogy ez úgy jó, ahogy van: felemelő örömzene, ami kellően okos ahhoz, hogy ne váljon örömködővé.

Pontszám: 8.5