Göteborg a házban: Neckbreakers Ball IV Tour - Dark Tranquillity, Eluveitie, Varg, Mercenary, Gurd, Omnium Gatherum - Club 202, 2011.11.01.

Általában nem sok jót ígér, ha egy koncertbeszámoló az adott este lebonyolításával kapcsolatos észrevételekkel kezdődik, ilyenkor ugyanis a beléptetés nehézségeiről, rossz hangzásról, még rosszabb látványról, hosszú csúszásokról, elmaradt bulikról és egyéb nyalánkságokról szokás megemlékezni. Ebben az esetben viszont örömteli kötelességemnek teszek eleget, mivel a zenekarok, a koncertet szervező Rock The Nations, a velük szorosan együttműködő Hammer Concerts, valamint a teljes magyar stáb végtelenül profi munkát végeztek. Pedig egy ilyen volumenű rendezvényen hibalehetőség bizony akad bőven, elég csak a hat zenekar különböző technikai igényeire, valamint a kiírt, átlag negyed órás átszerelések összefüggésére gondolni. A rendszer azonban óramű pontossággal működött, ugyanúgy, ahogy a másfél héttel ezelőtti, és a szintén e cégek nevéhez köthető Heidenfesten is. Le a kalappal tehát minden közreműködő előtt, szép munka volt!

De térjünk át a fesztivál érdemi részére! A számomra eddig ismeretlen finn Omnium Gatherum kapásból igen nagy meglepetést okozott, hiszen nyitóbandától az ember nem feltétlenül vár ilyen kiforrott produkciót. Külön plusz pontokat szereztek azzal, hogy a melodeath manapság rettentő divatos ága (nevezzük metalcore-nak) helyett ők még a régi iskola hívei, így dalaik a céltalan aprítás helyett sokkal inkább a dallamokról és az atmoszférateremtésről szóltak, gyakran a Children of Bodom középtempós, slágeresebb, máshol a Hypocrisy, az At The Gates, illetve a korai In Flames dolgait juttatva eszembe.

A COB-párhuzamot azonban sajnos egy kevésbé pozitív kontextusban is meg kell említenem: semmi problémám nincs azzal, ha valaki egy az egyben leveszi egy gitáros játékstílusát, hangzását, de még a legapróbb mozdulatait is… amennyiben egy 16 éves emberről beszélünk. Márpedig a színpad jobb oldalán magát a megtestesült Alexit csodálhattuk meg, egy kicsit idősebb kivitelben, ami nálam teljes mértékben kimeríti a „vérciki” fogalmát. Ettől eltekintve remek bemelegítés volt ez egy trendeket figyelmen kívül hagyó, klasszikus felfogású dallamos death bandától.

Az Anthrax/Testament turnét választó Death Angel helyett beugró svájci Gurd tovább bővítette a meglepetések sorát: a lassan 20 éve létező formáció korának megfelelő profizmussal gyalulta le a jelenlevők arcát lendületes HC–thrash muzsikájával. Szerencsére ennek is az ugrálós, inkább a súlyos középtempókra és groove-okra építő végét fogták meg, amiből például a mi Ektomorfunk is igen szép karriert tudott befutni. Ezen kívül nem mehetek el szó nélkül a két gitáros példaértékű teljesítménye mellett: tökéletesen összeszokott párosként mutatták be, hogy mit is jelent az „együtt-játszás” fogalma; amikor a két hangszer nem kioltja, hanem támogatja egymást, mindenféle koszolás és simlizés nélkül.

Nem vagyok éppen a legtájékozottabb a dán Mercenary dolgait illetően, mindössze a 2004-es ’11 Dreams’ lemezükkel kötöttem eddig szorosabb barátságot, de a csapat jelenlegi teljesítményét taglaló hírek tudatában kicsit tartottam ettől a bulitól. Sajnos joggal. Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy teljesen használhatatlan volt, amit láttam, de egy olyan zenekartól, mint amelyik képes volt a fent említett lemez megalkotására, egész egyszerűen édeskevés egy mindössze „elmegy” jelzővel illethető koncert.

Tulajdonképpeni szűz fülként így első hallásra nem volt ez más, mint a Soilwork által tucatcore-rá tett melodeath, technikásabb, bonyolultabb dalokkal, ellenben lényegesen pocsékabb és olykor indokolatlan helyeken megszólaló samplerekkel (amitől ráadásul még el is csúsztak néha), és még kevesebb karakterrel.

A tiszta énektémák elsunnyogására használt effektek „alig észlelhető” használata pedig végképp gagyivá tette a produkciót. Értem én, hogy tagcserék, ráadásul igen érzékeny pontokon, de ez sajnos még nem mentség semmire. A 11 Dreams refrénjét dúdolva pedig ezt én sajnálom a legjobban.

Kifejezetten szeretem, ha egy zenekar teátrális, már-már hatásvadász látványvilággal dolgozik, de persze a lényeget, azaz a zenét nem elhanyagolva. A német Varg az előbbiből többé-kevésbé jól vizsgázott, utóbbival már korántsem aratott nálam osztatlan sikert. A pagan metalt autentikus black metallal keverő csapat műsora ugyanis nagyjából 20 perc után totális unalomba fulladt. Egyfajta középutat találtak meg: nem volt annyira látványos, hogy sokáig le tudjon kötni, és nem volt annyira black metal, hogy azonnal kimeneküljek a teremből. A koncepció pedig használható, mind a zenét, mind a kiállást illetően, de a valódi áttöréshez ennél lényegesen karakteresebb és változatosabb dalokra lesz szükség. A buli végén prezentált förtelmes Rammstein feldolgozással viszont minden jóindulatom elszállt.

Az este fellépői közül leginkább az Eluveitie-től tartottam, emlékeimben ugyanis egy teljesen standard „bazári folk”-ot (Korpiklaani, Finntroll és társaik) indokolatlan témahalmozással feldobni kívánó csapat élt. Valamit nagyon összekeverhettem, mert itt nyoma sem volt okoskodásnak vagy felszínességnek, ehelyett kaptunk egy igen egyedi és fogós melodeath-folk keveréket, jól megírt dalokkal, mindezt lehengerlően energikus előadásban.

Apropó előadás: a legnagyobb problémám a fent említett csuhaj-metal zenekarokkal, hogy kizárólag a házibuli-feeling elérésére játszanak: egy kis „tukatukatuka”, egy kis kurjongatás, egy kis táncikálás, a sör/vodka-mámorban úszó közönség meg majd úgyis bekajálja. Nem mondom, hogy az Eluveitie teljes mértékben függetleníthető ettől a mentalitástól, azonban óriási különbség, hogy a svájciak party-slágerek helyett dalokat írnak, nem beszélve arról, hogy el is tudják játszani őket.

Ez utóbbiban a legnagyobb szerepet Merlin Sutter dobos játszotta, aki technikásan, precízen, és egyben iszonyat feelingesen csépelte a cuccát. Emellett látványban sem volt utolsó, hiszen már a mozdulatai is az ehhez elengedhetetlen összeszedettséget és felkészültséget mutatták. Hiába, egy jó rockzenekar titka a jó dobos.

Az amúgy is ütős buli hangulatán sokat dobott a végre rendeltetésszerűen használt fénytechnika, valamint a közönség őrült lelkesedése is. Elmondható tehát, hogy iszonyat profi show-t csinált a zenekar, és bár nem lesznek az aktuális kedvenceim, bármikor szívesen megnézném őket újra!

Setlist:
Everything Remains As It Never Was / Nil / Inis Mona / Quoth the Raven / The Song of Life / Calling the Rain / Thousandfold / Kingdom Come Undone / (Do)Minion / Tarvos / Tegernakô

Bár a göteborgi hagyományokból építkező különböző ’core’-ok népszerűsége egyelőre szilárdnak tűnik, valószínűleg nem kell már sok ahhoz, hogy – ismerve a trendek működését – szükségszerűen kifulladjon. Ezek a zenekarok bár zeneileg tökéletesen elsajátították a melodeath dallamalkotását, valamint az ezáltal keletkezett szépség-érzet és az agresszió összekeverésének módját, azt a különleges hangulatot már képtelenek reprodukálni (saját zenei világ kialakításáról meg aztán végképp nem beszélhetünk), aminek az In Flames és az At The Gates mellett a Dark Tranquillity a nagymestere. Természetes, hogy az idők változnak és haladni kell a korral, nem beszélve a természetes fejlődésről, azonban ez utóbbi sokat megőrzött a klasszikus atmoszférából, épp ezért gondolom azt, hogy Mikaelék az autentikus göteborgi vonal utolsó képviselői.

A néhány mozgófejes lámpával és egy kivetítővel felturbózott színpadot a Terminus-szal foglalta el a svéd ötös. Már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy sem lendületben, sem erőben, sem a közönség lelkesedésében nem fogják felülmúlni a svájci folkereket. Ennek az estének a főzenekara ugyanis – a kiírás ellenére – kétségtelenül az Eluveitie volt, melyet pontosan tükrözött, kicsit bizony le is ült a hangulat.

Két dolog azonban mindenképp a svédek mellett szólt: egyfelől a műfaj gyöngyszemeinek számító dalokat írnak, melyeket egy igen jól összeválogatott setlist keretében mutattak be (leginkább az utolsó 10 év terméséből válogatva), másfelől Mikael Stanne személyében a metal világ egyik legszimpatikusabb frontemberét tudhatják magukénak. Olyan karizmatikus egyéniség ő, akire nem lehet nem odafigyelni, illetve nem szeretni. Az ember legszívesebben zsebre rakná és hazavinné…

A kiváló élő teljesítmény ellenére az Eluveitie mégsem tudott versenyre kelni a már említett Terminus, a Treason Wall vagy a friss Zero Distance dallamorgiáival, a buli közben felmerülő esetleges kétségeket pedig a zseniális Final Resistance / Misery’s Crown / The Fatalist trió oszlatta el végleg. Hiába a látszólagos fáradtság, hiába a megcsappant közönség és a kevésbé felfokozott hangulat, ezek a dalok még így is elvitték a hátukon a bulit, esélyt sem adva arra, hogy az ember rosszul érezze magát! Kellemes meglepetésekkel tarkított estét tudhatunk tehát magunk mögött, mindezt megfejelve az általam hőn imádott göteborgi death metal egyik utolsó hírmondójának számító ikonjával.

Setlist:
Terminus (Where Death Is Most Alive) / In My Absence / The Treason Wall / Lost To Apathy / The Wonders At Your Feet / The Mundane And The Magic / Blind At Heart / The Sun Fired Blanks / Inside The Particle Storm  / Zero Distance / Dream Oblivion / Final Resistance / Misery's Crown / The Fatalist

Bazsa

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Hammer Concerts-nek!