Berúgás vagy halál: Finntroll, Turisas, Alestorm, Arkona, Trollfest, Skálmöld - Budapest, Club 202, 2011.10.20.

Vitathatatlan, hogy az európai metal színtér egyik legfontosabb (legpiacképesebb) ága jelenleg a pagan/folk/viking stb. címszavak alkotta műfaj-együttes. A koncertszervezők remek érzékkel ismerték fel az ebben rejlő üzleti lehetőségeit, ennek eredményeként születhetett meg a Paganfest és a Heidenfest, melyek egy-másfél éves rotációban túráztatják meg a stílus ismert és kevésbé ismert csapatait. Az efféle gyors csúcsra járatás kétségtelen előnyei (egy belépő áráért egy este alatt átlag 6 zenekar, melyek – egy-két kivételtől eltekintve – önállóan már nem biztos, hogy képesek lennének önálló klub-bulit adni) mellett automatikusan fennáll a sekélyessé válás, a felhígulás veszélye.

Ha belegondolunk, a 2000-es évek elején ugyanez történt a heavy/power, nem sokkal később pedig a gothic metallal is, a különbség annyi, hogy korábban nem voltak ilyen tudatosan, állandó jelleggel megszervezett, tematikus utazófesztiválok. A kérdést, hogy mindez vajon mekkora mértékben gyorsítja fel a műfaj szükségszerű elhalálozásának folyamatát – végignézve az idei Heidenfest programját – valószínűleg a műsor összeállítói is feltették maguknak, és megoldásként ezúttal (a Finntrollt leszámítva) az egyértelmű „sztárcsapatok” helyett a stílusba friss vért pumpáló – pontosabban erre törekedő – zenekarokat szerződtettek. Az este tétje tehát lényegesen nagyobb volt annál, hogy jó érezzük-e magunkat, vagy sem, hiszen a műfaj számára felvázolható jövőképet reprezentálta.

Épp időben, az Skálmöld intrójának dallamaira sikerült beesnem a Club 202-be. A csapat izgalmas momentumok nélkül, de jó érzékkel variálta a „mindenből egy kicsit, aztán majd úgyis jó lesz” elvén a folk/pagan metal standard elemeit. Ezt sajátos népzenei hagyományaik beépítésével, valamint három gitár csatasorba állításával próbálták kicsit színesebbé tenni, a riffek ötlettelenségének hála viszonylag kevés sikerrel. Igaz, hogy a koncert vége felé felbukkant egy-két egészen pofás, Iron Maiden-féle ikertéma, de ezzel még nem sikerült annyira feldobni a produkciót, hogy maradandó élményt jelentsen. Viszont már itt nagy meglepetést okozott, hogy a korai időpont ellenére jelentős méretű és lelkesedésű közönség verődött össze, akik számára remek szórakozást biztosított az izlandi srácok fél órás előadása.

Az este kreténség-adagját (természetesen az Alestorm mellett) a norvég Trollfest szolgáltatta. Számomra végtelenül szimpatikus, ha egy zenekar a legkisebb mértékben sem veszi komolyan magát, amennyiben ez nem csak a kiállásban jelenik meg, hanem az általuk játszott zene is lehetőséget ad erre (igaz, Mr. Sammet?). Az egyensúly tökéletes megvalósításának voltunk itt tanúi: az enyhe identitás-zavarral küszködő csapat ugyanis nem átallott a legszebb viking/black hagyományokat szláv népzenei dallamokkal fűszerezni, melyet hirtelen felindulásból el is kereszteltem Jorgosz-metalnak. Az első dal alatt Monty Python-szerelésben zúzó énekes látványa megerősítette, hogy itt bizony kollektív agymenés ténye forog fenn, ennek ellenére a zenei élmény inkább volt pusztán vicces, mint kielégítő, negyed óra után pedig szabályosan unalmasba csapott át. A hatások átstrukturálásával (értsd: kevesebb indokolatlan zúzda, és dominánsabb trombita/tangóharmonika-játék) azonban még lehetne keresnivalója a csapatnak.

Számomra az este legnagyobb feladata az orosz Arkona sikerének megfejtése volt, a koncert végén viszont pontosan ugyanazt a következtetést vontam le, mint az előzetes felkészülés során: hiába az extrém zene és koncepció, hiába az ötletes témák és dalszerkezetek, és hiába a rettenetesen intenzív előadás, ha mindezek nem állnak össze egy egységes egésszé. Nem tudom, hogy mekkora mértékben játszott szerepet ebben az amúgy az egész estére jellemző kritikán aluli hangosítás, de bevallom őszintén, hogy gyakran fogalmam sem volt arról, hogy mi történik a színpadon. Ezzel együtt a hiba valószínűleg az én készülékemben van, hiszen a közönség kitörő lelkesedéssel fogadta a csapatot, Masha Arhipova frontasszony pedig mindent megtett azért, hogy ez egy pillanatra se lankadjon.

Furcsa ezt mondani egy lassan 10 éve működő zenekarról, de úgy érzem, mintha még nem tisztult volna le teljesen, hogy pontosan mit is akarnak, ezáltal pedig egyfajta „artikulálatlanság” és ösztönszerűség jellemzi őket. Objektív kép kialakításához persze a sorlemezek masszívabb ismeretére lenne/lett volna szükség, de személy szerint úgy vagyok vele, hogy ami a legkisebb mértékben sem fog meg első hallásra, abban valószínűleg a későbbiekben sem fogok számomra is „hasznosítható” értéket találni.   

Bazsa

Az Alestorm lassan, de biztosan lopja be magát az ifjú fémhívők szívébe. Noha zeneileg nem épp a pagan bandák sorába illenek, valahogy mégis a különböző pogány/viking fesztiválok rendszeres fellépőivé váltak. Ha szereted ezt a stílust vagy az europowert, igazi művésznek kell lenned, ha eddig még véletlenül nem futottál beléjük élőben. A rendszeres lemezmegjelenés és a lelkes koncertezés persze meghozza gyümölcsét, így nagy adag fémkalóz verbuválódott össze a küzdőtéren a kezdésre. Noha hangzás tekintetében hagyott kívánnivalót maga mögött 45 perces produkciójuk, rajongóik láthatóan remekül szórakoztak.

Persze ez nem is lehet csoda egy olyan koncertnél, amelynek a mottója a „Get drunk or die!”. Hisz az Alestorm muzsikája semmi esetre sem kínál túl sok művészit, ellenben bulizáshoz, iváshoz, pogózáshoz tökéletes. Nem is habozott a közönség megragadni az alkalmat, a küzdőtér szinte folyamatosan élt, az emberek pedig boldogan csépelték egymást az alkohol mámorában, miközben Cristopherék veretes tengeri indulóikat kántálták. A setlistnél alapvetően az új lemezre koncentráltak, amit én egyáltalán nem bántam. Már a kezdésnek előkapott Back Through Time/Shipwrecked duó alatt a hangulat elszabadult a küzdőtéren, a csapat pedig lehetőségeikhez képest lelkesen húzta a talpalávalót a Club 202 színpadán. 

Nagy örömömre előkapták az új album szerintem leütősebb nótáját, az ő esetükben már-már progresszívnak minősülő Death Throes of the Terrorsquidot, ebben a Finntrollos Vreth állt be segíteni a hörgős részeknél. A csapatnak volt egy másik új tagja is, ugyanis bevettek egy fix állvány mögött klimpírozó billentyűst. Így Cristopher kicsit többet tud  foglalkozni a „zenélés” mellett a hangulatkeltéssel, mászkálással, no meg persze a serivással. 

A 45 perces program hamar eltelt, legvégül a Keelhauled alatt perdült mindenki táncra, s a Rumpelkompo 8 másodperce után elköszöntek a skótok. Ture scotish pirate metal, ahogy ők hívják ezt a játékot, szerintem abszolút rendben is volt, amit kaptunk. Nyilván itt nem kell nagy zenei valamire várni, Cristopher még a lemezen hallhatónál is pocsékabban és hamisabban énekel, a hangszeres tudás olyan amilyen, de ez bulizene, sörrel átitatott mulatósmetal. Frankó bulit csaptak, pár perccel az utolsó hangok elhalása után pedig meg már a rajongók közt álltak sorban sörért. Aki szeretett volna, az hatalmasat partizhatott: az Alestorm még mindig garancia a jó hangulatra. 

Setlist:

Back Through Time / Shipwrecked / Wenches & Mead / Captain Morgan's Revenge / The Sunk'n Norwegian / Wolves of the Sea / Death Throes of the Terrorsquid / Keelhauled / Rumpelkombo

MMarton88

Az Alestorm vidám percei után harciasabb vizekre eveztünk a Turisas legénységével, himnikus csatametaljukból pedig egy fél dal elég volt ahhoz, hogy megvegyenek kilóra. A szokásosan vörös-feketére mázolt csapat egyből megragadó nótáihoz elképesztően intenzív és feszes előadás járult; kicsit olyan érzésem volt, mintha az Ensiferum és a Sabaton egyesítette volna erőit a Grave Digger énekes Chris Boltendahllal, akit leöntöttek néhány hordó disznóvérrel.

Mindebből világosan látszik, hogy az este korábbi részében hallottakhoz képest sokkal direktebb és true metalosabb felfogásban muzsikált a finn hatos.
50 perces műsoruk az idén megjelent ’Stand Up And Fight’ lemez anyagára épült, de nem hanyagolták el a debüt ’Battle Metal’ legnagyobb himnuszait sem, emellett pedig még egy kisebb alkohológiai eszmefuttatásra is maradt idő.

A záró Rasputin / Battle Metal páros szabályosan népünnepéllyé varázsolta a fesztivált, a hangulatra tehát a legkisebb mértékben sem lehetett panasz. Mi több, az este legnagyobb sikerét aratta a Turisas, mind a közönség számát, mind a jelenlevők lelkesedését tekintve lényegesen felülmúlva a headlinert.

Számlista:
The March Of The Varangian Guard / One More / The Great Escape / Stand Up And Fight / Sahti-Waari / To Holmgard And Beyond / Hunting Pirates / Rasputin / Battle Metal

Bazsa

Az este főzenekara a Finntroll volt. Utoljára bő háromnegyed éve jártak nálunk (épp mikor legutoljára jártam a Club 202-ben), s noha a formáció jelenlegi felállását a múltban sok kritika érte, véleményem szerint élő produkciójuk abszolút rendben van. Lehet, hogy nem olyan őrültek, mint anno Tapio Vilskával vagy Katlával voltak, de a mostani koncert alapján úgy érzem, hogy mostanra forrtak igazán egybe. Amit kicsit sajnálok, hogy a csapat ezúttal is csak fesztiválfellépéssel ért el hozzánk, így megint egy kissé rövidke, kivonatolt műsorral készültek.

Ami viszont úgy tűnt, hogy roppant erős lesz. Egy jól megválogatott best of-fal kezdtek a finnek, melyben helyet kaptak a korai lemezek slágerei, no meg a friss albumról is néhány gyöngyszem. Vreth teljesítményét az eddigi bulik alapján most éreztem a legerősebbnek, az előre melegített nézőtéren pedig nótáról nótára hangosabbak lettek a kiáltások. Sajnálatos módon a hangszeresek helyenként kissé faarccal húzták a talpalávalót, de azért amikor kellett, meg-meglendültek a loboncok. 

Ami a buli egyetlen és sajnos kritikus hibája lett, az az, hogy az amúgy is rövidke programba betettek két feldolgozást a finnek a napokban megjelent 'Nifelvind' turnéverziós bónuszai közül. Sajnos egy Midnattens Widunder és egy Under Bergets Rot táncoltató és énekeltető vadulása mögé benyomorgatni két olyan nótát, amelyek azért minőségben is hagytak kívánnivalót maguk mögött (hiába, a Metallica azért csak nem passzol a folk-blackhez), nem jelentett mást, mint a buli megölését. Értem én, hogy kell promózni ezt az új kiadványt, de ezt lehetett volna okosabban is csinálni. 

A hangzás nyilván ezúttal sem volt kristálytiszta, de a móka azért lazán élvezhető volt. A Trollhammaren/Rivfader/Jaktens Tid csak visszacsalta a táncot a közönség lábába, újra kialakultak a moshpitek, és miközben Arkonás Masha feljött „joikolni” a finnekhez, még az Alestormos Cristopher is felmászott a közönség fölé, hogy a kéztengeren ússzon fel a színpadra.

Végeredményben brutális, ütős kis egyveleget csomagoltak a finn trollok erre az estére. Ha valaki szereti az északi folk világát, és akart egy jót bulizni, az itt megkaphatta, amire vágyott. Nagy megfejtést persze nem kell várni, évente kétszer-háromszor eljön hozzánk néhány csapat a stílus krémjéből, s már sokadszorra részesítettek minket könnyen emészthető, vadulásra, táncolásra, korsóemelgetésre tökéletes mulatságban. Lehet persze zúgolódni, hogy „miért jönnek ilyen gyakran”, „ez nem is igazán metal zene, hanem lakodalmas diszkó”, „még zenélni sem tudnak”, de a mai este újfent bizonyította, hogy a kissé kimenő trendben lévő stílus idehaza még népszerű, a fellépő bandák pedig ha máshoz nem, de ahhoz jól értenek, hogy pár órácskára feledtessék veled gondodat, bánatodat. Ennél több pedig nem is kell egy jó estéhez.

MMarton88

Képek: Bazsa, MMarton88

Köszönet a Hammer concertsnek!