Cage: Supremacy of Steel

írta Tomka | 2011.10.22.

Megjelenés: 2011.11.25.

Kiadó: Music Buy Mail

Weblap: www.cageheavymetal.com

Stílus: heavy/power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Ha egy alien, neadjisten, elvetődne szerény K-Európánkba, és azt tudakolná nagy naivan, mi is az a heavy metal, akkor gyorstalpaló kurzus gyanánt a Judas Priest Painkillerét nyomnám be neki – ha pedig valami aktuálisabbra fájnának fülcsápjai, akkor valószínűleg a Cage Hell Destroyerét gyömöszölném le a hallójáratain. A Cage zenei órája megállt a 80-as évek végénh, és mai napig olyan esszenciális, tipikus heavy/power metalt játszanak, hogy a stílus rajongói számára az maga a tömör gyönyör. A dolog szépsége, hogy az ő zenéjük egyáltalán nem csattan ki attól a retro máztól, ami a Steelwingen vagy a Skull Fisten megmosolyogtatóan áll, köszönhetően annak, hogy Sean Peck és harcostársai folyamatosan updatelték a power vagy éppen a thrash metal durvulataival üvegrepesztő, vigyázzbavágó heavy metaljukat. Ha szigorúak akarunk lenni, akkor US power a gyermek neve, az a fajta, amelyik nem vesztegeti az időt balladákra meg giccses dallamokra, hanem igyekszik minél gyorsabban tökön szúrni és letaglózni hallgatóját. Az első két album utáni, egyre jobb dalokban ismételt Cage-recept nagyjából abból áll, hogy vesznek egy bespeedezett, szikár power riffet, hozzáadnak pár herekoccintó sikolyt, azokat minél tovább kitartják, majd duplázóval adják alá a lovat. Igaz, eredetiséggel senki sem vádolhatja őket, az viszont tény, hogy kellő kreativitással ápolják a hagyományokat.

Hogy az idén mindez már a negyedik lemezen működik, arról elsősorban Sean Peck hangszálkirály tehet, aki Halford és King Diamond keresztezett génkészletét örökölte. Piszkosul impozáns, amit Peck összesikít, ez tagadhatatlan – a probléma abban rejlik, hogy az úriember az utóbbi időkben fejébe vette, hogy emberfeletti adottságai feljogosítják arra, hogy a Cage-lemezek majdnem minden dalában technikai bemutatót tartson. Tart is, amíg szét nem robban a szegény rocker utolsó söröskriglije is, így teljesítménye gyakran a dallamok rovására megy – hiába, trúságból is megárt a sok. A Cage-féle „pusztítás tudományának” másik hátulütője, hogy a túl tömény zúzdák könnyen megviselhetik a hallgatót, pláne ha egy óra feletti vagy aközeli albumokat készítenek. Zenéjükben minden megvan, ami egy pofás, agresszív és dinamikus heavy-power metal orgiához kell – viszont csak azzal tudnak szolgálni, a változatosság nem az ő kenyerük.

Első blikkre az idei korongon sem változott semmi, a nyitó Bloodsteel a Hell Destroyer és a Planet Crusher párja, csak kevésbé emlékezetes refrénnel – mindenesetre jó ismerkedés Peck tüdejének mélységeivel, ráadásul a vendégzenész Bitterfrost kellően gonosz atmoszférát csempész a dalba. A rákövetkező The Beast Of Bray Roadon sem engednek a morcos zúzdából, igazi szuperhős-metal ez, duzzad az erőtől, szétveti a dinamika, Peckhez foghatót pedig csak a gitárszóló sikít. A slusszpoén, hogy a bookletet a Marvel Comics egyik tollforgatója, Marc Sasso rajzolta, és pont olyan heroikus alakokkal, angyalokkal-démonokkal tűzdelte tele az oldalakat, ahogy azt egy Marvel-képregénytől elvárnánk. 

A kötelezően intenzív kezdés után viszont olyasmi történik, amire az előző lemezen nemigen volt példa: Peckék visszatalálnak a dallamokhoz, és nem csak arra koncentrálnak, hogy pofaszakító, arcbavágó metal opusokat zúzzanak fel a lemezre. Sean többször (King of the Wasteland, Metal Empire, Flying Fortress) komor-epikus dallamokat pakol a refrénekbe, ami igaz, nem fogható az ’Astrology’ misztikusabb melódiáihoz, viszont tökéletesen passzol dalnokunk falzettoihoz. A Steve Brodgen-Dave Garcia gitárpáros is igyekszik inkább ízes-dallamos szólókat tapasztani a dalokhoz, mintsem hogy Norm Leggio dobos duplázójának gyorsaságával vetekedve tekerjen egyet. A ’Supremacy of Steel’ második felében a nagy elődök előtt is tisztelegnek, és nyíltan vállalják fel a NWOBHM hatásaikat, mint az Annaliese Michelben, ahol még az egyébként hallhatatlan basszusgitárt is jobban előtérbe tolták, a tökéletesen levett King Diamond-énektémák mellé. A Braindead Woman c. régi daluk újradolgozásában, ill. a rákövetkező The Monitoron Peck még a középtartományokba is leereszkedik, és igazán old schoolra veszi a figurát, leginkább a korai Halfordot idézve.

A lemez nagy része viszont úgy szakít, ahogy tisztes US powerhez illik, a heavy metal hitvallást milliomodszorra megéneklő Metal Empire súlyos riffelésétől kezdve a kizárólag a brutalitásra koncentráló War of the Undeaden keresztül az úthengerként haladó Doctor Doomig. Hogyha az a bizonyos alien mégsem vágná hanyatt magát a Cage zenéjétől, annak csak egy oka lehet: ez a zenekar még sohasem készített normálisan megszólaló korongot. A sound most is olyan maszatos, mint amennyire a zene kemény, aminek viszont a gitártémák látják kárukat, ugyanis kissé fel kell tornászni a hangerőt ahhoz, hogy akkorát hasítsanak, ami az elvárás lenne.

Pontszám: 8