"Russell Gilbrook vagyok, a Uriah Heep dobosa!"

Százhatvan centi magas, kopasz, kivarrt, kigyúrt ürge, tele piercinggel. Első ránézésre nem egy bizalomgerjesztő alak. Pedig dobolni is tud – nem is akárhogyan –, sőt iskolában tanította a hangszer fortélyait, 2007 óta pedig egy Uriah Heep nevű rocklegenda ritmusembere a visszavonult Lee Kerslake helyén. A negyvenhét esztendős Russell Gilbrook csatlakozása óta új erőre kapott Mick Box bandája: három év alatt három stúdióalbumot adtak ki, hosszú idő után Amerikában is játszottak, zenéjük jobban odavág, mint a kilencvenes években. Nálunk is gyakori vendégek, hiszen csak az elmúlt évben kétszer is eljöttek, október 19-én az új album, az ’Into The Wild’ promóciós turnéja során újra tiszteletüket teszik a fővárosban.  Ennek apropóján kaptuk mikrofonvégre az apró termetű dobzsenit.

Hard Rock Magazin: Hogy érzed magad a Uriah Heepben?

Russell Gilbrook: Fantasztikus érzés, hogy egy ilyen legendás bandában játszhatok, akik még a klasszikus rock-érában, a hetvenes évek elején kezdték pályafutásukat. Én is része lehetek egy legendának, a közönség pedig nagyszerű szerte a világon. Nagyon jól érzem magam.

HRM: Nagy kihívásnak érezted, amikor felkértek, hogy csatlakozz hozzájuk?

RG: Szerencsére nem. Nagyon sok dobbemutatón, dobklinikán túl voltam már, amikor jött a felkérés. Trevor Bolder eljött pár dobklinikára, amiket tartottam. Tetszett neki, amit csináltam, és jóbarátok lettünk. Pár évvel később, amikor Lee Kerslake egészségügyi okok miatt nem tudta továbbiakban vállalni a játékot Trevor felhívott. Nem akartak egy Kerslake klónt, valaki olyan akartak, aki teljesen új dolgokat hoz bandába, így csak önmagamnak kellett lennem, és ez nagyon magabiztossá tett. Meg kellett velük szerettetnem az erőteljes dobstílusomat, ami sikerült. Nem volt nyomás rajtam, és boldoggá tett, hogy Russell Gilbrook vagyok, a Uriah Heep dobosa.

HRM: Véleményed szerint mennyiben sikerült megváltoztatni a Uriah Heep zenéjét az erőteljes stílusoddal?

RG: Amikor azokkal a rajongókkal találkozom, akik már a hetvenes években is hallgatták a bandát, azt mondják, hogy visszahoztam azt a dobolást, amit Lee művelt a korai időkben. Nagyon jó, erőteljes dobos volt akkoriban. Azt gondolom, hogy visszahoztam az életet a Uriah Heepbe, és az erő és az energia által, amit képviselek, még jobban be tudtam illeszkedni a bandába. Nagyon jó alapjaim vannak, mert fantasztikus tanáraim voltak, és tapasztalt vagyok különböző stílusokban. Úgy gondolom, a két lábdob használatával kicsit több technikát, kicsit több variációt tudok a zenébe behozni, ami egyúttal a zene modernebb ízét is jelenti.

HRM: Hallgattad a Uriah Heepet, mielőtt csatlakoztál hozzájuk?

RG: Nem igazán. Bár ismertem őket, s dalaikat nem ismertem fel, ha éppen hallottam valamelyiket. Nem volt egyetlen albumom sem tőlük, sokkal inkább a Deep Purple-t, a Black Sabbathot és a Led Zeppelint hallgattam a kortársaik közül, így elsiklottam felettük, és az említettek után ismertem meg őket. Nagy-Britanniában nem jól álltak hozzájuk, a sajtó ütötte-vágta őket, és kevesebb promóciót kaptak, mint kortársaik. Amikor csatlakoztam, beszereztem és meghallgattam az összes lemezüket, és mára már rájöttem, hogy mekkora csapat, milyen zenét hoztak létre. Amikor látom a koncerteken a közönséget, megértem, miért ekkora banda.

HRM: Tanítasz még a brightoni zeneiskolában?

RG: Már nem, mert a Uriah Heep igencsak lefoglalja az időmet. Kezdetben még tanítottam, és a hallgatóim nagyon izgatottak voltak. Ismerték és szerették a bandát, így mindent tudni akartak: hogy hangzik most, mit csináltunk a stúdióban, és tőlem mint a banda dobosától első kézből akartak informálódni a történésekről.

HRM: Szeretnél újra tanítani?

RG: Szerettem az iskolában és a dobklinikákon tanítani. Négyéves korom óta dobolok, sokféle zenét játszottam, sok sztárral játszottam együtt, lemezeket készítettem. Még mindig érdekel, hogy milyen részt venni egy első osztályú zenész megformálásában, akik később szerepet játszhatnak a zeneiparban.

HRM: Az első veled készült albumon, a ’Wake The Sleeper’-en a kezdő felvétel, az instrumentális címadó a Uriah Heep talán legkeményebb dala, egy olyan nóta, melyhez hasonlót nem írtak előtte. Én azt hiszem, ez a dal nélküled nem készült volna el.

RG: Fején találtad a szöget. Ez volt a bemutatkozásom.  Két lábdobbal vettük fel ezt a dalt és Micknek volt egy riffje, és én erre játszottam rá a két lábdobot. Akkor ezzel indítottuk a koncerteket. De azt hiszem, ez egy erőteljes bemutatkozás volt egy olyan bandától, amely előtte tíz évig nem vett fel lemezt, és nekem sem volt rossz, mint új dobosnak. Felhívta a figyelmet, hogy a Heep micsoda energiával tért vissza.

HRM: Bár híres rockerekkel dolgoztál együtt, úgy, mint Tony Iommival vagy Van Morrisonnal, mégsem kerültél be egyetlen élvonalbeli bandába, pedig egy elismert, kiváló technikával megáldott dobos vagy. Miért?

RG: Minden a lehetőségeken és kapcsolatokon múlik, és jó időben, a jó helyen kell lenned, nem szabad semmit elszalasztanod. Nekem évekig nem volt meg az esélyem, pedig voltak ajánlataim, és a véremben van a rockzene. De ha a show businesstől nem kapod meg a lehetőséget, akkor nincs mit csinálnod. Számomra szomorú része a zeneiparnak, hogy fantasztikus zenészek maradnak a partvonalon kívül, és hogy pop idolokra építenek.  Minden a profitról szól.

Bigfoot