Többször elvesztett szüzesség: Sonisphere Fesztivál 2. nap - Imola-Autodromo, 2011.06.26.

Imolai utazásunk második napjának beszámolója sajnos áldozatul esett az igen zsúfolt fesztiválszezonnak, de most, hogy picit lazább a program, megszületett az í­rás. A második nap reggelét egy kellemes meglepetéssel kezdtük. Miután fellifteztünk a hotel tizedik (!) emeletén lévő reggelizős részbe, nagyon szép látvány tárult elénk. Ráláttunk egész Imolára és a környező dombokra, illetve Rob Zombie-ék tányérjára...

Az előző nap fergeteges bulit adó amerikai banda teljes legénysége reggelizett a mellettünk lévő asztalnál. Mit mondjak, Rob élőben sem szebb, mint kifestve a szí­npadon. Viszont a szerelésük hibátlan volt, mintha szí­npadi cuccban lettek volna. Egy ideig mint rendes hotelvendégek tudtak reggelizni, de a többi asztalnál végző olasz rockerek telefonokkal és fényképezőkkel felszerelkezve lepték meg a bandát két harapás közt. A zenészek egy ideig készségesen állták is a rohamot, és fel-le ugráltak a székükből, majd a harmadik-negyedik fotó után úgy döntöttek, annyira mégsem éhesek, és lassan elvonultak a tett szí­nhelyéről. Mi szerencsére nem fényképezővel járunk reggelizni, de úgy gondolom, a sztároknak is kell annyi "levegő", hogy legalább kajálni hagyják őket.

A mai napra zenekari szűzként készültem, mivel a fellépő bandák közül még senkit sem láttam élőben. Terveink szerint Scott Ian bandájára, a The Damned Things-re értünk volna ki, de mivel kopasz gitárosunk mindenféle nyári turnézást lemondott, í­gy az utánuk következő The Dwarves koncertje volt az első, amit elcsí­ptünk. A punk banda, mint utóbb kiderült, nagyon szolid énjét hozta ki erre a fesztiválra. Szimplán zenéltek, kellemes délutáni, másfél perces punk nótákat. Semmi meztelen csajok a szí­npadon vagy egy szál szerszámban zenélő gitáros és semmi verekedés a közönséggel. Elnézvén a neten található felvételeket, nem gondoltam volna, hogy ekkora show-ból maradtunk ki. Az intronak választott "Törpös" rajzfilmzene már előrevetí­tette, hogy nem teljesen komplett a banda.

A dobos magára aggatott egy, a szivárvány szí­neiben pompázó parókát, és hozzá egy méretes napszemüveget, hogy az arcából semmit se lássunk. Viszont a nem túl bonyolult feladatot megoldotta. Az énekes - vagy nevezzük inkább mókamesternek - igazi beteges punk fazont hozott, fel-alá mászkált, rángatózva, mint akit egy jó szí­vás után kellemesen megsütött a nap, viszont be is indí­totta rendesen a közönséget. Ez visszahatott a bandára is, mert az énekes Blag Dahlia kellően felpörgött, magával húzva a bandát, aminek meg is lett az eredménye, és egy igazi másodvonalas, de szí­nvonalas punk bulit láttunk. Kellemes kezdése volt a napnak.

A Wales-i bárdok, azaz post-hardcore-osok következtek a palettán, akik a tegnap rám mély benyomást tevő Bring Me The Horizon zenekarnál populárisabb oldaláról közelí­tik meg a hardcore világát, de sokkal kevesebb potenciált érzek bennük. A Funeral For A Friendben nincs semmilyen karizmatikus faszi, olyan szí­ntelennek-szagtalannak tűnik a produkciójuk. Próbálkoznak ők is valami életet lehelni az élő produkcióba, de nem éreztem azt a vibrálást és energiát, amiről szerintem a hardcore-nak szólnia kell.

Igaz, az énekes Matthew nem az a kiabálós fajta, inkább az éneklésre helyezte a hangsúlyt, szinte már-már rádióbarát szinten énekelt. Az első sorban, pont mögöttem tornyosult egy majd kétméteres faszi, aki a szövegeket fanatikus módjára üvöltve próbálta még nagyobb lelkesedésre bí­rni a zenekart, de nem sok sikerrel járt. Talán csak az agyonvarrott gitáros srácon látszódtak valamiféle élet jelei, neki a gitározáson kí­vül is voltak látványos mozzanatai.

A fotósok rémálma következett a Kyuss Lives! képében. A zenekar a bevonulás után a szí­npad szélétől jó mélyen megállt, és utána semmi mozgás! Még annyi se, mint az AC/DC tagjainál. Itt szinte el sem hagyták a számukra kirendelt pár négyzetcentit. Az árokból konkrétan csak 3 fejet láttunk, úgy kellett kitalálnunk, ki milyen hangszeren játszik.

Bevallom, belőlük ennyi látvány bőven elég is volt, ez a fajta muzsika nem az én világom. A közönség reakcióit látva jól nyomták a srácok, de nekem pár perc után sok volt ez az élmény. El is néztünk valami kaja után, és mivel a hőség nem csökkent, magunkhoz vettünk egy kis hűsí­tőt, készülvén az elkövetkezendő órák eseményeire. Setlist: Gardenia / Thumb / One Inch Man / Supa Scoopa and Mighty Scoop / Odyssey / Green Machine

A fesztivál kellemes meglepetését hozta a következő fellépő. A Guano Apes hosszú pihenő után újra aktivizálta magát, és milyen jól tette, hiszen í­gy újra láthatjuk őket! Amikor a toppon voltak, akkor sem mondhattam magam Guano-fanatiknak, de természetesen a megaslágerekkel tisztában voltam. Ebben a rövid fél órás blokkban természetesen ezeket erőltették és egy nagyon jó hangulatú partit rettyintettek.

Sandra Nasic a nagy melegre való tekintettel, törülközővel a nyakában és melltartó nélkül, egy szál atlétában jelent meg, a férfiak nagy örömére... De kellett is a törülköző, mert szinte megállás nélkül vezényelte le a koncertet. A szí­npad minden részét bejárta, miközben jellegzetes hangja szinte CD-minőségben szólt.

Stefan Ude basszeros a banda másik tagja, aki vonzza a szemeket, ő folyamatos mozgásban rángatja, pengeti öthúrosát, miközben minden közelében levő tárgyra felmászik, ezzel egy kis show-t csempészve a produkcióba.

A nagy slágerek mellett az újjáalakulást követő, friss 'Bel Air' albumról is nyomtak két tételt, az Oh What a Night-ot és a Sunday Lovert. A második opus előtt szétnéztünk a közönségen, mert igen szép látványt nyújtott az előző napihoz képest megcsappant, de még í­gy is majd 20 ezer embert számláló közönség, amely egy emberként ugrált az Open Your Eyesra. Majd jött egy kis feldolgozás, Apesre gyúrva, nálunk a tavalyi év egyik nagy slágere, a Bikicsunáj! Az eredeti Alphaville-verzió is tetszett anno, de ez az átirat is elnyerte a tetszésemet, amely kellő pörgést és dögöt ad egy amúgy is jó számhoz.

Itt már az előző napi sör árát megspóroló baráti társaság két tagja igen látványos táncot lejtett a parkoló közepén, természetesen közel a sörpultokhoz. És hát mi más maradhatott a végére, mint a banda numberone-ja, a Lords of the Boards. Na, itt már mindenki pörgött, táncolt, ugrált, ki-ki vérmérséklete szerint. A refrén alatt az egész parkoló egy emberként mozgott fel s alá. Nagyon kí­váncsiak voltunk, hogy a pár héttel későbbi cseh MOR fesztiválon, főbandaként aposztrofált zenekarban mennyi energia van, és érdekelt a MOR headliner státusz miértje is. Mindkét kérdésemre választ kaptam.

Ott is nagyon fasza bulit nyomtak, és itt is meggyőztek arról, hogy az őszi pesti bulit, ha lehetőségem van rá, ne hagyjam ki! Ezt tanácsolom mindenkinek, aki egy jót akar bulizni és picit is vonzódik ehhez a zenei vonalhoz. A hétvége egyetlen női énekesének bandája kilóra megvett, és nem érdemtelenül került nálam a dobogó második fokára ezen a vasárnapon.

Setlist: Quietly / Oh What A Night / You Can't Stop Me / Open Your Eyes / Sunday Lover / Big In Japan / Lords Of The Boards

Update Norbi lelkes követője érkezett a szí­npadra. A The Cult énekes Ian Astbury a hőséget meghazudtolóan nyakig becipzárazott pufi dzsekiben és egy buggyos, MCHammeres gatyában jelent meg. Plusz egy fejkendővel magára erősí­tett parókában, bár az is lehet, hogy a saját haja volt, de igen furcsán állt rajta. Rajta igen, de a hangján nem érződött az eltelt idő. A régről megszokott, jellegzetes hang szinte semmit sem változott, mint ahogy Ian hathúros társa sem.

Az eredeti felállás másik tagja, Billy Duffy gitáros is jelen volt, bár ő nem pörgött annyira, mint frontemberünk. Már az első számnál szakadt a ví­z Astbury-ről, de ő teljes átéléssel nyomta a show-t. Persze az átkötő szövegek alatt picit kifújta magát, volt is belőlük szép számmal. A második számnál a csörgődobját a nézők közé hají­totta, ezáltal egy újabb show-elemet kreálva: a szerencsés rajongó igen gyakran rázta-verte a hangszert az egész koncert alatt.

A nagy hangládák mögött megbújó roadnál azért volt bekészí­tve még pár példány ebből a hangszerből. Nem vagyok naprakész a Cult diszkográfiájából, de a nagy slágerek szinte mindegyike elhangzott, hangos ovációt váltva ki a közönségből. A buli felénél Ian egy rakás palackozott vizet kért "Mr. Watermentől", és a zene alatt azt hajigálta be a hőségben csápoló rockerhadnak.

A végére még egy kis extra járt a kitartásunk miatt: egy szám erejéig csatlakozott a bandához John Garcia, a Kyuss Lives! énekese, akit a szí­npad széléről nézett anyabandája. Az összeszokottság hiánya miatt John próbált a mikrofon elől a szí­npad szélére menni, amikor hatalmasat esett a Cult egyik tagjának lábában, derültséget okozva a szí­npadon, de főleg az anyabandájának tagjai vigyorogtak ezerrel főnökük bukásán. Mindent összevetve, a turnéra plusz gitárossal megerősí­tett banda egy hamisí­tatlan rock bulit adott, itt-ott picit elcsalva a műsoridőt, de í­gy is nagy öröm volt látni egy ilyen kultikus bandát. Csak azt a hajat/parókát tudnám feledni.

Kispé barátom mesélte, hogy az Alter Bridge-t igen nagy rajongás veszi körül, í­gy kí­váncsi voltam, mire ez a nagy hype. Na, engem nem vettek meg, sőt. Nem az én világom ez a fajta zene és itt sem győztek meg, hogy én ezt akarom. Profin és magas ní­vón nyomták a srácok, de a három lefotózható szám után úgy döntöttem, hogy pihenek egy kicsit és összeszedem megfáradt társaimat, akik a sör árát hamar olasz vendéglátóink zsebébe juttatták.

Setlist: Slip to the Void / Find the Real / Buried Alive / White Knuckles / Ties That Bind / Come to Life / Metalingus / Isolation / Gitárszólók / Rise Today

Császkálásunk során megdöbbenve láttam, hogy az előző napi utcai árusok hamis portékáikat már nem csak a fesztivál területén kí­vül árulják, hanem bent, az Imolai pályán is. Hamis pólókkal, sálakkal és fejkendőkkel rohangáló embereket láttunk, akik megpróbálták portékáikat rátukmálni a közönségre. Mindenesetre érdekes látványt nyújtott a hivatalos merch sátor előtt hamis fesztiválpólót áruló olasz hiéna.

A hétvége második legjobban várt bulija következett, amiben nem is kellett csalódnom. Mindenkinek vannak eltévelyedései, nekem több is, de ilyenek ezek a "tini punk-rock" bandák, akiket nagyon bí­rok, a Sum41 zenekart is már régóta kedvelem. Igaz, a zenekar produktumait nem követtem napi szinten, igazából azt hittem, hogy nem is léteznek már. Mentségemre szolgáljon, hogy az utóbbi időben két lemez közt már három, illetve négy év szünetet tartottak. Ért is meglepetés a bevonuláskor.

Kezdve azzal, hogy az énekes frontember Deryck Whibley szőke haja befeketedett, és nem volt itt hű társa, a klipekben Maiden-pólót viselő Dave Baksh gitáros. De ezek az apróságok mit sem vontak le a buli élvezeti értékéből! Deryck még mindig olyan elmebeteg, mint nagy arénakoncertes időikben, illetve az őrültségben felsorakozott mellé Cone McCaslin basszeros is.

Mivel Deryck nagyrészt a mikrofonállványhoz tapadt, Cone vállalta fel a mászkáló szerepét - bár az énekes gyakran vonszolta magával állványát, í­gy járva be a szí­npad egész felületét. Fesztiválprogramnak megfelelően az idén megjelent albumról is csemegéztek a srácok, de nagyrészt egy korrekt kis best of programot kaptunk. Bár hozzá kell tennem, az új lemez anyagai gyengébbek, mint nagy elődeik, de koncerten egész jól belesimulnak a nagy klasszikusok közé.

Az alapí­tótagnak számí­tó Steve Jocz dobos igen látványosan nyomta kis cájgján a rá váró alapokat, keze úgy járt, mint a motolla. De az énekes grimaszaival, mimikájával vonzotta a szemeket, és igazából olyan ismert slágerek alatt, mint a The Hell Song vagy az Over My Head, teljes beindulás volt. Én magam is végig bólogattam a nagy slágereket, és nem egy szám alatt lett libabőrös a karom. Sosem gondoltam volna, hogy ezeket a számokat élőben, az eredeti előadótól fogom hallani. Az tény, hogy Deryck hangja nem volt csúcsformában, itt-ott elcsalt részeket, illetve nem mindig tudta kihozni a lemezeken hallható hangokat, de az intenzitás magával ragadott, és ilyen apróságokra nem nagyon figyeltem a nagy őrjöngés közepette.

A srácok a buli közepe felé felhí­vtak pár rajongót a szí­npadra, és oldalt összegyűjtötték őket. Saját rajongókat gyűjtöttek maguknak, akik folyamatosan éljenezték a bandát, közelről csápolhattak nekik, és néha a tagok ki is mentek hozzájuk. Nagyon jópofa ötlet volt, és hatalmas élmény lehetett a szí­npadra került rajongóknak. A végéhez közeledve Deryck megemlí­tette, hogy nagy metal rajongók és kapunk egy kis í­zelí­tőt kedvelt bandáik számaiból. Kaptunk pár riffet a Metallicatól, a Black Sabbath-tól, a Slayer-től, a szöveget viszont a közönség énekelte, a hangulatot pedig nagyon feldobta az ismert számok punk-rockosí­tása.

Olyan zárást nyomtak a srácok, amitől teljesen lepetéztem, három igazi nagy slágert toltak, tökéletes lezárásaként ennek a felejthetetlen bulinak. Tudom, nincs időgépem, és nem tudok visszamenni az időben, amikor a Sum41 amerikai arénákban játszott, teltházak előtt, de hatalmas élmény volt az eredeti bandától hallani ezeket a számokat.

Setlist: Reason to Believe / The Hell Song / Skumfuk / We're All The Blame / Walking Disaster / Sick Of Everyone / Over My Head / Motivation / Screaming Bloody Murder / Metal Mayhem / Fat Lip / In Too Deep / Still Waiting

Az utánuk következő zenekar is hasonló stí­lusban nyomul, de ők még nem tettek meg akkora utat, habár a lehetőségük megvan hozzá. Bár manapság ez a stí­lus már nem tölt meg arénákat, de a My Chemical Romance már í­gy is igen nagy rajongótáborral rendelkezik. A zenekar hamar a húrok közé csapott sima fehér háttérvásznuk előtt: egy igazi közönségénekeltetős számmal nyitottak, jelesül a Na Na Na-val, ami megadta az alaphangot az egész buli egészéhez.

Végig pörgős bulit nyomtak az amcsik az olasz lányok legnagyobb örömére - erre a zenekarra ugyanis igen sok csinos lány nyomult az első sorok közelébe. A jelenleg piros hajjal pompázó Gerard Way a tinilányok nagy kedvence, amit a közönséggel való kommunikációban ki is használ, pózolásaira megőrülnek a lányok. A kicsit diszkós szinti-alappal rendelkező Planetary már igazi beindulást eredményezett, és bevallom, ennél a számnál az én fejem is elkezdett bólogatni. A frontember egy pillanatra sem állt meg, ám rajta kí­vül még a gitáros Frank Lero tett rám mély benyomást, aki régimódi mikrofonja mögött folyamatosan vokálozott és mellette hibátlanul jártak ujjai a hangszerén.

A zenekar programjának gerincét a 2010-ben megjelent 'Danger Days' c. lemez számai alkották, ezeken kí­vül ők is a slágerekre koncentráltak. A kakukktojást talán a Mama jelentette, aminek verzéi számomra egy picit a Gogol Bordello zenei vonalát juttatták eszembe. Majd az általam legjobban kedvelt számukat vették elő, a Welcome to The Black Parade-t, ahol érzek egy kis Queenes í­zt is (nem véletlenül jelölték meg ihletforrásként Freddie-éket).

Sajnos a kiadott programhoz képest majd 15 perccel korábban kellett befejezniük a műsorukat, mert az utánuk következő Linkin Park részére teljesen át kellett alakí­tani és épí­teni a szí­npadot, és a szervezők úgy döntöttek, hogy az időt egy zenekartól vonják le. Azt kell mondjam, a kevesebb rockosság ellenére is egy igen élvezetes koncertet adtak az amcsik. Nagyon remélem, hogy két ilyen zenekar után egyszer látom majd eme vonal nagy favoritját, az általam igen kedvelt és újra éledező Blink 182-t is.

Setlist: Look Alive Sunshine / Na Na Na / Give 'Em Hell / Kid / Planetary / The Only Hope for Me Is You / Bulletproof Heart / Mama / Welcome to the Black Parade / Helena / I'm Not Okay

Kellett is a több idő a szí­npad összepakolásához, ugyanis egy igen impozáns, többszintes szí­npadképet raktak össze a roadok. A látványt az ötletesen összeállí­tott fényhidak, és a faltól-falig érő ledfal tette teljessé. Kellett is ekkora tér a nagyszámú és sokat mozgó bandának: amint szí­npadra lépett a Linkin Park, benépesült az egész fémszerkezet.

Sokszor volt alkalmam egy koncert kezdésére várni a fotósárokban, de ennyi élesre töltött fényképezőt még sosem láttam a rajongók kezében. Ha egyszerre kezdték volna el fotózni az első taktusokat, akkor a szí­npadon nem is kellett volna lámpát kapcsolni a sok vaku miatt. A biztonságiak igen nehezen szúrták ki a sok gép közül a kamerásokat, akik megpróbálták közelről rögzí­teni a show-t, de a második-harmadik felszólí­tásra már letettek tervükről.

Az intro alatt a ledfalat máris munkába állí­tották, és egy számí­tógépes grafika elevenedett meg, majd a Faint kezdő taktusai alatt füstfelhőbe burkolózva a szí­npadra rontott a zenekar. És egyből életre kelt a ledfal, a szí­npad több pontján elhelyezett kamerák képeit keverték számí­tógépes trükkökkel és effektekkel. Ez a megvalósí­tás az egész koncert alatt működött, néha egészen közeli videókat mutatva a DJ kezéről vagy a billentyűs mozdulatairól.

Michael Kenji Shinoda hanyagul a hátára vetett gitárral és mikrofonnal a kezében kezdte a bulit, mellette Chester Bennington énekes-frontember volt a középpontban. A többiek még a sötétbe burkolóztak az elején, majd egyszercsak megjelent előttem Brad Delson gitáros, akiről első pillanatban azt hittem, Paul Gilbert szakállas reinkarnációja. Azon kí­vül, hogy nagyon feszesen játszott, hatalmas fejhallgatóval a fején nyomta le a teljes koncertet.

Az első perctől kezdve nagyon intenzí­v és látványos volt az egész koncert, Chesterről konkrétan az első szám közepén már patakokban folyt az izzadság. Kenji már a szám közepe felé előkapta a hátáról a gitárt, és onnantól a szám végéig a mikrofonhoz tapadva pengetett. A rákövetkező Lying From You cí­mű tételnél már kizárólag a rapre fordí­totta energiáit. A zenészek-énekesek folyamatosan változtatták a helyüket, a szí­npad minden pontján feltűntek. Kicsit olyan érzésem volt, mint előző nap a Slipknot alatt, ahol nem tudta az ember, hova kapkodja a fejét, annyi minden történt a szí­npadon.

Rob Bourdon impozáns, futurisztikus dobcájgja mögött nagyon feszes alapot adott a banda alá, és ezt csak megerősí­tette Dave Farrell basszer játéka. Akire a buli alatt igen nagy feladat hárult, az Joe Hahn DJ volt. Azon kí­vül, hogy a két frontembert folyamatosan támogatta vokálozás terén, a billentyűs csalta elő hangszeréből a sok samplert és effektet, ami a Linkin Park zenéjét szí­nesí­ti.

A "kötelező" három szám után nem sok időm volt elpakolni a gépemet, mert hamarosan a zenekar egyik legnagyobb slágere, a What I've Done következett; ekkor már a közönség mögött szorí­tottam magamnak helyet, együtt énekelve és ugrálva a többiekkel. Innen hátulról látszódott, hogy mennyire pofás szí­npadot épí­tettek a zenekarnak, és a fények is nagyot dobtak az összképen. A ledfalon "közvetí­tett" koncertet elnézve olyan érzése volt az embernek, mintha némely hangszer közvetlen közeléből figyelhetné a bulit. A mai világban már annyira kis kamerákat is használnak a koncertek felvételekor, hogy nagyon közeli felvételeket, jópofa képeket lehet bevágni az élő kivetí­tésekbe.

A koncert közepe felé egy pár számos, lassabb, melankolikusabb blokkot tervezett be a zenekar, de í­gy legalább pár perc alatt túl voltunk a pihenésen, hogy a többi számnál már kellő fordulatszámon pörögjünk. Az újlemezes Empty Spaces előtt két mini dobszerkót cipeltek a szí­npadra, amin Brad és Chester játszott nagy átéléssel a szám alatt. A koncert végéhez közeledve elindultam megkeresni a cimborákat, akik a nap folyamán megmaradt súlyos eurókat gyorsan átváltották folyékony kenyérre, aminek a nagy melegben meg is lett a hatása, és kellően elfáradtak a fesztivál végére...

Setlist: The Requiem / Faint / Lying From You / Given Up / What I've Done / No More Sorrow / From The Inside / Jornada del Muerto / Waiting for the End / Numb / The Radience / Iridescent / The Catalyst / In the End / Bleed It Out / Empty Spaces / When They Come for Me / Papercut / New Divide / Crawling / One Step Closer

A két napos kánikulában eltöltött órák után, hullafáradtan, de nagyon jó érzéssel indultunk el szállodánk felé. Olyan zenekarokat láttam ezen a két napon, akikről azt hittem, hogy soha a büdös életben nem fogom látni, azt meg pláne nem gondoltam, hogy ennyi fehér foltot fogok kipipálni egy hétvége alatt.

A fesztivált követő napon, a nagy meleg és Rimini közelsége áthúzta eltervezett programunkat, és í­gy levonatoztunk a tengerpartra egy kis lazí­tásra. Jól mutatott a tengerparton, ahogy bőröndöket cibáló (nincs a városban csomagmegőrző), holtfáradt rockerek bandukoltak a strand homokján, hogy pár órás lazí­tás és fürdés után elinduljanak haza.

A végére egy személyes megjegyzés: az egész hétvégi programot ajándékba kaptam a barátaimtól jubileumi születésnap alkalmából (sajnos nem a 25.), hogy fotózzak, beszámolót í­rjak és "figyeljek rájuk". Így nekik ezúton szeretném megköszönni: köszi Kispé, Sziporka, Att és Norbi!

Képek és szöveg: Savafan Külön köszönet a Live Nationnek a lehetőségért! Kapcsolódó cikkek: A fesztivál első napja