Alice Cooper: Welcome 2 My Nightmare

írta szakáts tibor | 2011.09.26.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Bigger Picture

Weblap: http://alicecooper.com/

Stílus: Alice Cooper

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Hosszú várakozás, halasztás, időpont módosítás, tagcserék és hatalmas reklámkampány után végre itt van, amire az Alice Cooper rajongók többsége várt, már ha várt rá egyáltalán. Bevallom, eleinte úgy gondoltam, én megvagyok a zseniális, 1975-ös ’Welcome To My Nightmare’ folytatása nélkül is, de ha ez van a mesterben, akkor lássuk, mit gondolt ebbe a történetbe 2011-ben. A borítót meglátva nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy sikeres lesz ez a vállalkozás, ugyanis nem tartottam különösebben ötletesnek ugyanazzal a külsővel kihozni egy albumot, ami egyszer már hatalmasat aratott. Fanyalgásaim után jött az első hallgatás, amit - ahogy szokták mondani - egy seggel ültem végig. Annyira magával ragadott és kíváncsivá tett a dalok egymás után következése, hogy szinte mozdulatlanul hallgattam végig a lemezt. Nem azért, mert azonnal a kedvencem lett, sokkal inkább a kíváncsiság volt az, ami odakötött a fotelbe. Már csak azért is, mert az I Am Made of You nyitótétel közel sem azt hozta, amit a bekapcsoláskor vártam. A Cooper / Erzin / Child szerzőhármas dala egyáltalán nem mondható lemezt indító nótának, inkább valahol az anyag derekánál tudtam volna elképzelni, amikor már túl vagyunk a „nehezén”. Nem ez történt. De még csak azt sem mondhatom, hogy alulról építkezne az anyag, mert a Caffeine letaglózó rock ’n roll lett, amit a The Nightmare Returns kurta tétele ismét elgondolkodtatóvá tesz, hogy a rövid merengés után felszállhassunk az A Runaway Train száguldó gőzösére. No, ennyi időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, mit is hallgatok. Tudom, nehéz felfogású vagyok, de azért azt hozzá kell tennem, hogy Alice Cooper legutóbbi, könnyebben emészthető lemezei után, azért most tömény pszicho anyagot kapunk az arcunkba, nem is hiába, hiszen ez a rémálom folytatása. Amíg ezen gondolkodtam, jött az újabb meglepetés, ami egyben az egyik favoritom is lett. A Last Man on Earth tubára, bendzsóra, hegedűre írt musicalszerű zakatolása megemeltette velem a nem létező cilinderemet, ami ebben az esetben azt jelentette, most már bármi jöhet, ez a korong ott lesz a Cooper életmű felső polcain. De, hogy el ne kényelmesedjen az egyszeri lemezhallgató, a The Congregation ismét megmutatja, hogy végül is egy rocklemezt hallgatunk, méghozzá most, 2011-ben. Ugyanez vonatkozik a sokak által csak egy új Rolling Stones dalnak csúfolt I'll Bite Your Face Off-ra is, ami egyébként nem az egyetlen áthallás, de erre majd később visszatérünk, mert közben megjött a korong mélypontja… A Disco Bloodbath Boogie Fevert nem tudom hová tenni. Több szót nem is ejtenék róla, mert be kell valljam, általában át is léptetem. Szabolcs fiam imádja, így ha együtt hallgatjuk, akkor ezt a gyors, ám nemes mozdulatot nem tehetem meg, bár Ő is mindig megjegyzi, azért ezt nem hitte volna Alice Cooperről. Lehet, hogy később esetleg adok neki időt, de most nagyon nem gyere be… Más kérdés, hogy ha koncepcionálisan nézzük az anyagot, akkor beleillik a képbe, hiszen a már említett Rolling Stones hatás, majd a diszkó után egy Beach Boys stílusú szörfdal következik, amitől az az érzésem, ez a rémálom egy időutazásra visz minket. Persze ennél a blokknál fel kell hívjam a figyelmet, hogy a ’Welcome 2 My Nightmare’ dalainak egyenkénti hallgatása akár káros is lehet az egészségre, mert komoly zavart okozhat az agyban. Ajánlott a teljes lemez egyszerre való fogyasztása, abból nem lehet baj. Mint ahogy a John Lennon előtt tisztelgő Something to Remember Me By nótából sem.  Ezt a dalt akár a Beatles egykori kiválósága is hagyhatta volna ránk örökségül egy porosodó padláson. A súlyos alapokkal és pszichedelikus felhangokkal operáló When Hell Comes Home  után jön az egyik legvitatottabb nóta a lemezen, aminek előadásához Cooper Ke$hát kérte fel. Talán nem árulok el azzal titkot, ha elárulom: nekem eddig fogalmam sem volt, ki az a Ke$ha, de ha csak a What Baby Wants című dalban hallom, akkor bizony felkapom a fejem, mert kimondottan jó adottsággal megáldott teremtés. Maga a dal szintén beleillik a lemez második felének időutazásába. Ha az ember elkapja a ’Welcome 2 My Nightmare’ alapkoncepcióját, akkor világosodik meg előtte igazán az anyag, és bizony függő lesz tőle. Olyan ez a lemez, mint egy jó könyv, amelyben nem az ötödik oldalon olvasható, aminek az utolsón kéne állnia. Viszont félreértés ne essék, a sok áthallás nem azt jelenti, hogy nyúlásról van szó, vagy ötlettelenségről, sőt! Bármennyire is érzi úgy az ember, hogy „ezt már hallottam valahol”, azért minden dalban van egy alice-i csavar, ami miatt ez lett a második Nightmare. A műsor felvonultatását tulajdonképpen az I Gotta Get Outta Here zárja,  hogy az utána következő The Underture nagyzenekari egyvelegével egy kicsit elrévedhessünk a múltban és a jelenben, majd azonnal az újrajátszás gombra helyezzük a mutatóujjunkat.

Pontszám: 9