Maradványérték - 2011. szeptember

Tematikus kiadásnak indult a szeptemberi Maradványérték, amiben az év eddig megjelent néhány érdekesebb élő lemezét terveztük összeszedni – és bár a felhozatalban stúdió lemezek is helyet kaptak, végül is igazán színes listát sikerült összehozni, amiben még egy kakukktojás is megbújik… Íme a kínálat:

Mr. Big: Live From The Living Room – One Acoustic Night
Foreigner: Can't Slow Down... When It's Live!
Jorn: Live in Black
David Bowie: A Reality Tour
Yes: Union Live
Flaming Row: Elinoire
Beyond The Bridge: The Old Man And The Spirit

Mr. Big: Live From The Living Room – One Acoustic Night

A Mr. Bignél talán egyetlen zenekar sem kényeztette el a rajongóit jobban élő lemezekkel. Karrierjük során jóval több ilyen kiadvány látott napvilágot, mint stúdió album, és bár ezeknek egy részét elsősorban Japánnak szánták, azért a mai világban egyáltalán nem jelenthet gondot a beszerzésük (internetes webáruházak, stb.).

Akusztikus, unplugged jellegű felvétele még nem volt a csapatnak, úgyhogy ideje volt ezt a hiányt is pótolni – azonban valamiért a gárda úgy gondolta, egy efféle kiadványt csak Japánban érné meg terjeszteni, így tragikus módon a CD-t európai forgalomban nem találhatjuk meg. Ami mondjuk elég nagy baj, mert a rajongók a körmüket rágnák le érte…

Bár a setlist rövid, a dalok összeválogatására nagyon odafigyeltek, nem feltétlenül erőltetik a best of műsort, van itt bőven finomság az utolsó lemezről is. A megszólalás természetesen profi, Big-es, ahogy azt el is várjuk, és ezen túl talán nem is kell több, hogy egy hasonló, unikális anyag megtalálja a célközönségét. (TShaw)

Foreigner: Can't Slow Down... When It's Live!

Élő lemezek tekintetében a Foreigner pont ellentéte a Mr. Bignek, két ilyen lemezük van ugyanis, és míg az egyik inkább afféle szedett-vetett válogatásféle, addig a másik a sokak által gyűlölt Extended Versions sorozat darabjaként jelent meg, ami garancia az igénytelenségre.

Ezekhez képest a friss korong egy etalon a zenekar történetében. Egyetlen, konkrét koncert felvétele, jól megkeverve, ízlésesen tálalva, reális setlisttel. Nagy slágerek hangzanak fel újra és újra, a zenekar is elemében van, és a két lemezen elhelyezett 16 szám nagyon gyorsan lepörög szinte végighallgattatja magát a rajongóval. Az egyetlen negatívum talán a lemez címének ironikus mivolta – ugyanis a ’Can’t Slow Down’ album mindössze két számmal képviselteti magát a felhozatalban, szóval igazából semmi sem utal arra, hogy ennek a korongnak a turnéján született volna a felvétel. A borító viszont ötletes, fejlődést mutat az utolsó lemez díszítéséhez képest. Rajongóknak és AOR fanoknak egyaránt, minőségi dallamos zene, minőségi tálalásban! (TShaw)

Jorn: Live in Black
Dio legnagyobb szakmabeli rajongója ezúttal a 2010-ben, a Sweden Rockson adott koncertjét rögzítette lemezre, két korongon és egy DVD-n, a kiadásról pedig a Frontiers gondoskodott – a két név együtt pedig már önmagában egyfajta garancia a minőségi, jól hangzó, jól festő anyagokra.

A 17 dalos műsor tartalma szerencsére a CD és a DVD verzión is megegyezik, nem kell a rajongóknak mindenfelé vásárolgatni, hogy megszerezzék az összes tartalmat – ráadásul a DVD-re még két klipet is felpakoltak, melyek közül az egyik a Dio emlékére írt tavalyi dal videója. Ami a koncertet illeti, ott a fentebb említett minőség dominál szinte végig – Jorn hangja csodálatos, karbantartja magát és odafigyel a teljesítményére. A zenekarára ez szintén igaz, de a húrnyűvők túlzásokba esnek: a koncert második felében külön trackben kapunk két gitárszólót, aztán még egy dobszólót is. Az énekes viszont gondolt a klasszikus rock híveire is, van ugyanis a setlistben egy Thin Lizzy feldolgozás.

A koncertfelvétel egyébként rendkívül feelinges, ahogyan a felvétel is, hiába fesztiválfellépésről van szó, így a Jorn-fanokon kívül (akiknek kötelező) tulajdonképpen mindenkinek ajánlott az anyag beszerzése. (TShaw)

David Bowie: A Reality Tour

Kakukktojás ez a korong a kínálatban, mivel 2010-es megjelenésével már egyáltalán nem tekinthető friss anyagnak, azonban egy olyan korszakot örökít meg az énekes karrierjéből, amilyenre talán a hetvenes évek dereka óta nem volt példa az életműben.

A DVD-n már korábban is létező, hangzóanyagon késve megjelenő koncert egy egész életművet fog át, megszólalásában azonban hűen hozza a neoklasszikus Bowie korszak sajátosságait: a kimértséget, az eleganciát, a kortalanságot, és az időskori megtérést a rockzene irányába. A Bowie-t kísérő gárda bizony érezhetően rockzene orientált csapat, a Gerry Leonard-Earl Slick páros gitárjátéka például önmagában megérne egy misét, ahogyan az őket billentyűkkel támogató Mike Garson, vagy a kopasz basszernő, Gail-Ann Dorsey is klasszis módon szólaltatja meg a hangszereket. A dalok így sok esetben még a stúdióverziókat is felülmúlják!

Az oszlopos slágerek (Chine Girl, Heroes, Ziggy Stardust), a rendkívül igényes, karrierzáró nóták (Reality, Heathen, Afraid, New Killer Star) és önmagában Bowie és zenekara miatt szerintem még az amúgy kemény zenék felé húzó hallgatók is élvezni fogják ezt a bulit. Kortalan és stílusokon átívelő, valódi zenetörténeti dokumentum a felvétel, badarság lenne kihagyni! (TShaw)

Yes: Union Live

Újfent rock-történeti dokumentum, elsősorban azoknak, akik elszánt rajongói a Yesnek, és nem elégítette őket ki maradéktalanul az új album (vagy ha mégis, akkor ezzel a gyűjteménnyel majd nosztalgiázhatnak egy jót).

Az 1991-ben megjelent ’Union’ album különleges a Yes történetében, hiszen hivatalosan nyolc zenész dolgozott az albumon, és szintén nyolc fővel indultak neki a világkörüli turnéjuknak. Ebből az időszakból eddig nem született hivatalos koncertkiadvány, most azonban volt olyan kedves a zenekar, hogy egy igazán kiadós anyagot vágjanak a rajongók képébe. Egy DVD-n és két CD-n terül el a Kaliforniában felvett koncert, 13 számmal, azonban az óriási zenészgárdához képest csupán Rick Wakeman szólója kapott külön tracket, a többiek megnyilvánulásait majd a dalcsokorból kell kihámoznunk – de abszolút megéri vele bíbelődni. A hangzás és a kép természetesen nem hagy maga után kívánnivalót, ráadásul a limitált kiadáshoz még egy DVD jár, rajta a másnap, Pensacolában rögzített koncerttel, valamint bootleg videókkal a denveri fellépésről. Igaz, a kiadvány év elején látott napvilágot, így a limitált kiadásból már nem lesz egyszerű beszerezni egyet, viszont másodkézből még esélyes lehet a dolog… nem is beszélve az egyéb alternatívákról. (TShaw)

Flaming Row: Elinoire

Két nagyon komoly progos album jelent meg idén nyáron a fű alatt, mindkettő ismeretlen germán zenészekhez köthető. Az egyik ez, melynek hallatán a következő kérdés fogalmazódott meg bennem: hogy lehet az, hogy egy tökismeretlen zenekar (projekt) első lemeze ennyire érett, kiforrott legyen? Jó néhány előadó 30 éves pályafutása csúcsán jut el addig, hogy ilyen sokféle zenei hatást koherensen tudjon ötvözni. Amolyan modern kori Queenként kalandoznak el ugyanis a különféle stílusokba, countrytól, pop-rockon át funkyig, de nagy biztonsággal és eleganciával szőnek folk-, jazz-, progresszív és hard rockot is a zenéjükbe, másik végletként pedig megjelennek az egészen modern, hörgéssel fűszerezett zúzdák. Mindeközben az egész mégis olyan Flaming Row-s marad…, ez ám a nagy szó!

Egy összefüggő történetet hallunk, amely kicsit krimis, kicsit elmélkedős és drámai, az élmény teljessé tételéhez pedig a különböző karaktereket nem túl ismert, ámde remekül teljesítő énekesek hada személyesíti meg, nők és férfiak vegyesen. Meghívott zenészként/segítőként feltűnik azért néhány komoly arc is, Gary Wehrkamp és Brendt Allman neve a Shadow Gallery-ből azt hiszem eleve garancia a minőségre és alapvetően határozza meg a produkció jellegét: az összbenyomás ugyanis éppen a SG intelligensen rétegzett és dallamos zenéjére hajaz, melyben a slágeresség és a progresszivitás kéz a kézben jár. Említsük meg ezért a projekt létrehozóját, Martin Schnellát, aki nem csak fő dalszerzőként, de gitárosként is komoly erényeket villant.

Egy szó, mint száz, az ‘Elinoire’ az év egyik legfinomabb zenei csemegéje, ne hagyd ki, ha jót akarsz magadnak! (Kotta)

Beyond The Bridge: The Old Man And The Spirit

Ez pedig a másik. Mármint az év másik legérdekesebb progressziv metal lemeze. Ez kissé fellengzősnek hangzik, de higgyétek el, a józan ítélőképességem nem ment el vadászni, és bizony hallottam én is a Symphony X, a Pagan’s Mind, a Dream Theater és a Sons Of Seasons idei megjelenéseit. Jó, a Twinspiritsnél, aminek – pályafutásom alatt először és (eleddig) utoljára – maximális pontszámot adtam,  azért nem jobb, de így is kötelező darab az összetett, komplex zenék szerelmeseinek.

Nem is merek rendes kritikát írni róla, egyrészt mert akkor megint igen magas pontszámot kéne rá nyomnom, ugyanis közel hibátlan alkotásról van szó, másrészt pedig azért, mert szerte a nagyvilágban  nem találni róluk annyi információt, ami több hasábon keresztül érdekes lenne. Egy tökismeretlen, fiatal német brigádról van ugyanis szó, akiknek ez a bemutatkozó albumuk, és amely ennek ellenére frissességben, ötletekben mégis veri mondjuk az új Dreamet, zenei kvalitásokban pedig pariban van azzal.

Rock-operáról van amúgy szó, melyben az előadók az élet nagy kérdéseit feszegetik, úgy s mint az emberi lét/érzékelés/felfogás korlátai, értelem versus érzelem, a halandóság és az öröklét ellentéte. Mindezek megszemélyesítve az Öregember (Old Man) és a Szellem (Spirit) formájában – ennek megfelelően egy férfi és egy női énekessel elővezetve. Persze mindkettőjüknek az a vonzóbb, ami a másiknak adatott meg és amit ők maguk sosem élhetnek át. De a szövevényes sztoritól függetlenül is élvezhető ez a rétegzett muzsika, amely jól illeszkedik bele a mai melodikus-szimfonikus prog. power vonalba – tematikájánál fogva az átlagnál talán kicsit teátrálisabban megfogalmazva. Azaz a műfajt meg nem újítják ugyan, és itt olyan stíluskavalkád sincsen, mint a Flaming Row korongon, de összességében mégis sikerült olyannyira többrétegűvé, mégis kompakttá, érthetővé varázsolniuk a muzsikát, hogy a régi nagy klasszikusok (Yes, King Crimson, Genesis) heroikus alkotásai jutnak róla az eszembe. Mai köntösben, mai hangzással persze. Számomra az élet egyetlen nagy kérdése ezek után maximum az lehet velük kapcsolatban, hogy hosszú távon is képesek lesznek-e hozni ezt a minőséget, vagy ez a mostani nagy dobás csak a sokéves polírozgatás, szöszölgetés egyszeri eredménye.

Harmadrészt pedig azért nem írtam meg ugyanezt „rendesbe”, mert a legértékesebb kincsek után bizony kutatni kell, nem is az igazi úgy, ha nyíltan az arcunkba tolják őket… Úgyhogy magára vessen aki nem olvassa a Maradványértéket! (Kotta)