Opeth: Heritage

írta nagybandi | 2011.09.18.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: www.opeth.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Úgy látszik, az idei év szeptembere a közönségmegosztó progresszív lemezek megjelenésének hónapja. Itt az új Dream Theater, mindenki várakozásokkal tekintett a dobosváltást megélt zenekar legfrissebb művére, és már olvashattunk is róla rossz, ill. jó kritikát egyaránt, de azóta sem tudjuk, mi az igazság, persze mindenki döntse el maga. Itt az Opeth, egyike a legjobban méltányolt és nagyrabecsült bandáknak a metal világában, végre megjelentette 10. albumát ’Heritage’ címmel, melyre ugyancsak e megosztottság a jellemző, bár az eddig megjelent kritikák alapján itt az arányok tolódtak el egy kicsit a „rossz” irányába, mindenesetre én próbálok javítani ezen a helyzeten, mert a negatív előjelet nem érdemlik meg. De mielőtt belevágnánk, még meg sem jelent a Pain of Salvation sokak által annyira várt ’Road Salt 2’-je, máris több helyen kedvezőtlen színben tüntetik fel, állítólag rosszabb lesz, mint az első rész (ami ugye, egyáltalán nem volt rossz), pedig eddig csak egyetlen tételt hallhattunk róla. No sebaj, ezen tényleg kár vitázni, az idő majd úgyis eldönt mindent.

Az Opeth esetében ez az eltelt idő és az évek folyamán elhullajtott kilenc album már bebizonyította, nevüket a legnagyobbak között kell emlegetnünk. Mint tudjuk, Mikael Akerfeldt csapata a progresszív metal, hard rock, floydos lebegés, durva riffekkel megtámogatott dühös death metal és csodaszép dallamok olyan vegyületét kotyvasztotta össze zseniális módon, melyre igencsak kevés példát találunk a rockzene világában. Extrém progmetal? Igen, talán ez (volt) az Opeth. Aztán hogy, hogy nem, 2011-re leraktak elénk egy olyan lemezt az asztalra, mellyel a zenekar meglehetősen eltávolodva a gyökereitől igencsak felkavarta a kedélyeket. Előzményként Mikael barátunk megírt két dalt, hallgatgatta, fülelte, meghányta-vetette, aztán zutty, kidobta a kukába mondván, megélt már 37 évet, elég volt a hörgésből, és meghirdette a nagy kivonulást a tegnapba.

Az eredmény javarészt nem más, mint a ’70-es évek King Crimsonos világa, mely nem lemásolva azt, hanem zseniális módon annak hangulatát megidézve hol dzsesszes, hol lírai, hol pedig hard rockos elemekkel tarkítva mutatja meg, merre is jelölte ki az utat a zenekar vezetője. Hogy ez az út zsákutca lesz-e a jövőt tekintve vagy sem, meglátjuk, mindenesetre egyáltalán nem nevezhető rögösnek. Talán kereshetnénk kapcsolatot e lemez és a 2003-ban megjelent ’Damnation’ között, de nem tudom lenne-e értelme, mindegyik más jellegű zenét tartalmaz, bár hangulatilag kétségkívül e kettő áll legközelebb egymáshoz, ha az Opeth életművet teljes egészében vizsgáljuk. Viszont egy dolog mellett nem mehetünk el szótlanul, az pedig az album keveréséért felelős úriember személye, aki nem más, mint Steven Wilson, a Porcupine Tree vezére. Nevét már a ’Blackwater Park’ ill. a ’Damnation’-nal csaknem párhuzamosan megjelent ’Deliverance’ bookletjében is olvashatjuk, mint producer, és ne felejtsük el, 2009-ben ő keverte újra a King Crimson három ’70-es évekbeli albumát, mely munka nyilvánvalóan komoly hatással lehetett rá, ő pedig Akerfeldtre. Tudvalevő, azért ők nagy cimborák, 2012-re közös lemezt is terveznek, tehát nem elképzelhetetlen, hogy a ’Heritage’ lehet a King Crimson zenei világának opeth-i öröksége. A külcsín szintén utal a zenére, az ilyen jellegű szürreális, színes és festett borítók leginkább a ’70-es évekbeli pszichedelikus és progresszív zenekarok bakelitlemezeinek tasakjaira voltak jellemzőek, az Opeth esetében hasonlóval korábban nem találkozhattunk. Itt egy vicces dolgot is felfedezhetünk, a zenekar tagjai mindannyian ott vigyorognak a fa lombkoronáján, kivéve Per Wiberget, akinek feje épp most hullik a földön heverő koponyák közé. Mint tudjuk, a billentyűs a lemez felvételei közben hagyta el a zenekart... hehe.      

Egy zongorán felvezetett csodaszép intro, a címadó Heritage nyitja az albumot, amolyan Keith Jarrett módra, mintha a legendás kölni koncert egy részletét hallgatnánk, majd indul a már hetekkel ezelőtt megismert szerzemény, a The Devil’s Orchard, talán az album legsúlyosabb dala, sokszor furcsa módon meglehetősen dzsesszes hangzással tarkítva. Innentől kezdve felejtsük el a hörgést, a halált hozó torzított riffeket, ezeket 2011-re a visszafogott, de remek énekhang és az elején karcosabb, később lebegő, elmosodó, ’70-es évekbeli gitárhangzás váltja fel kellemes Hammonddal fűszerezve. A kissé bizarr, két háromperces szösszenetnek, mint egy hatperces dalnak tekinthető I Feel the Dark után megkapjuk a lemez talán legfülbemászóbb darabját, a Slither-t. Remek egy dal és még tökéletesebbnek halljuk, amint megtudjuk a bookletből, a szám Ronnie James Dio emlékére készült. Valami döbbenetes, mennyire elkapták a Rainbow Kill the King-jének hangulatát, Dio dallamvilágát és nem utolsósorban Ritchie Blackmore gitárszólóinak ízét, hangzását. Nem ugyanaz, nem nyúltak le semmit, mindössze finoman utalnak a hard rock klasszikusra, tényleg kilométerekről felismerhető. Zseniálisnak tartom, mert igazán süt belőle a Rainbow zenéje, valóban méltó megemlékezés egy felejthetetlen dalnokról.

Egy dzsesszes jammeléssel nyit a Nepenthe, nekem talán itt a legszembetűnőbb a King Crimson hatás, főleg az ének és a szólók területén. A Haxprocess csendes, akusztikus szerzemény, visszafogott, érzéki gitárszólóval lezárva, majd jön a Famine, egy meglehetősen furcsa felépítésű, hangulatváltásokkal teli dal. Jethro-jellegű fuvolával indít, aztán szinte törzsi dobütemek következnek, melyet egy zongorahang hirtelen elfojt és belép Akerfeldt visszafogott éneke, melybe beúszik az egyre erősödő gitár dzsesszes ritmusokkal kísérve. Nem mondhatjuk, hogy unalmas, csak kapkodjuk a fejünket. Vendégként az elismert svéd fuvolaművész, Björn Johansson Lindh idézi fel a Jethro Tull világát, valamint Alex Acuna, a Weather Reportot is megjárt perui dzsesszdobos színesíti az önmagában is változatos szerzeményt. A lemez következő darabja, a Lines In My Hand figyelemreméltó dobtémákkal operál, mely mellett természetesen a többiek is rendesen odapakolják magukat, fantasztikus zenei kavalkádot hozva össze a kevesebb, mint négy percben. Az albumot lezáró, instrumentális Marrow of the Earth előtt még meghallgathatjuk a Folklore több, mint nyolcperces remekül összerakott tételét, melyben szinte megtalálunk mindent, ami a ’70-es évek hangulatát és rockzenéjét idézi, csodás akusztikus betéteket, sőt még egy kis szösszenetnyi The End-et is a Doorstól. Csak figyeljünk oda, érdemes!

Pontszám: 9