Jancsikám, te már sohasem nősz fel!: Danko Jones, 2011. 08.27., Szegedi Ifjúsági Napok

Szegény Mr. Jones, idén nem élvezhette a Sziget nagyszí­npadának vendégszeretetét, ahova három évig kvázi hazajárt. Idén nem hí­vták meg, í­gy kénytelen volt beérni egy koncerttel a Félsziget Fesztiválon. Rá egy nappal már a SZIN rockszí­npadán hergelte a közönséget, ami úgy sikerült, mint minden Danko Jones buli: dögösen, keményen, lendületesen. Mégis egy csöppnyi hiányérzettel tértem haza. Talán nem kellett volna éjjel 11 órára tenni a bulit...

Most akkor szeretjük-e a Danko Jonest vagy nem? Ez ténylegesen egy eldöntendő kérdés, mert itt bizony köztes vagy bizonytalan válasz nem nagyon akad. Őket vagy nagyon szeretni lehet, vagy nagyon utálni, maximum lesz*rni, de nagyon nehéz a csapatról nem kialakí­tani véleményt. Igazából utáljuk, mert egyetlen gitáróra után a teljes diszkográfiájuk elsajátí­tható, a frontembernek különösebben nincs is hangja, számaikban semmilyen mélyebb mondanivaló nem kapott helyet, ráadásul baromira arrogánsak is. Érdekes módon pontosan ugyanezekért a dolgokért szokás őket imádni: mert lecsupaszí­tott, dögös bulizene, amin semmit sem kell agyalni, és ezt teljesen egyedi, kifigurázott egoista attitűddel adják elő. Az én véleményem: aki abban méri a zenét, hogy a gitáros hány hangot lő el másodpercenként, vagy hogy az énekes képes-e feltornászni a hangszálait a legmagasabb tartományokba, az semmit sem fogott fel a zene lényegéről. A muzsika ugyanis nem szakbarbárság, hanem atmoszférateremtés. Ezt elérhetjük tökéletes technikai tudással, a legkomplexebb zenei kompozí­ciókkal, de akár egyetlen röpke dallamocskával is. A Danko Jones pedig azért jutott el idáig, mert sikerült zenéjével elkapnia egy hangulatot, s ezzel arcot adott még ennek a lecsupaszí­tott minimál-zenének.

Szegedi Ifjúsági Napok. Most jártam itt először. Aki nem ismerné a fesztivált, annak mondom a lényeget: RENGETEG JÓ CSAJ JÁR IDE! De most komolyan! Ráadásul a fesztivál területén több medence is van (asszem), ezért volt min legeltetnie a szemét a férfiembernek. A SZIN egyértelműen a fiatalok fesztiválja: hippis hangulat, viszonylag kedvező árak, remek környezet. Az egésznek valahogy olyan "nagyszabású gólyatábor" feelingje van, úgyhogy én azt tanácsolom, hogy egyszer mindenki látogasson ki a fesztiválra. Tucatnyi zenei sátor és szí­npad várta az érdeklődőket, az elektromos zenén át, a jazzen keresztül a metalig. A két legnagyobb szí­npad a fő attrakcióknak helyt adó Nagyszí­npad, és az ettől jó alaposan elszeparált Pepsi Szí­npad volt, ahova a rock és metal fellépőket száműzték a szervezők, nehogy belerondí­tsanak a csili-vili XXI. századi áttitűdbe (jaj, de kijön a nonkonformizmusom... mondjuk annak örülök, hogy a 30Y-ból egy hangfoszlány sem jutott el idáig). Itt lépett föl többek között a Road, majd később a Depresszió. Akinek ehhez van gusztusa, az zabálja őket, engem speciel nem nagyon kötöttek le. A Depire mondjuk gyűlt rendesen a nép, bár szerintem még mindig nem többek egy lejjebb hangolt Tankcsapdánál, de ez legyen az én gondom. A nép kajálta őket rendesen, tehát meg kell hagyni, valamit elértek. Koncertjük végeztével már jött is a legény a slaggal fellocsolni a küzdőteret, hogy a portól ne haljunk majd fulladásos halált az elkövetkezőkben, ami lássuk be, hasznos találmány.

Tizenegy órakor még nem sündörögtek valami rengetegen a korlát előtt, de néhány dörzsöltebb Danko rajongó már befoglalta a helyét közel a tűzhöz, hogy a legtökéletesebb helyről láthassa kedvencét. Kb. fél óra halk muzsikaszó után felcsendült a csapat szokásos intrója, a westernfilmekbe illő harmonikaszó, s a kivetí­tőn is ott feszült a kanadai banda neve. Aztán szépen sorban felgyalogoltak a szí­npadra, leghátul a főnök úr, aki szerény intéssel üdvözölte az időközben tömeggé dagadt publikumot. Bele is kezdtek a The Rules-ba (egy B-side szám), ami összefoglalva nem szól másról, mint... a szexről. Nos, igen helyben vagyunk. Dankoék fantáziája nem terjed tovább egy előemberénél, azaz igazi ösztönlények, ha dalszövegekről van szó: dugás, szakí­tás, verekedés, kocsik. Ennyi és nem több, de ezek a pőre témák is annyira magától értetődőek, ha a szí­npadra nézünk. Másodiknak jön a Play The Blues, ami azért a közönség jórészének már ismerős, hisz anno a Danko Jones első slágere volt. Beindulnak a lábak, magasba lendülnek a kezek. Persze az új album, a 'Below The Belt' számai sem maradhatnak ki: Active Vulcanos, ami hangulatilag és zeneileg is egy Kiss-nyúlás, de élőben nagyot üt. Az előző szám kemény riffjéhez képest lazább, táncolhatóbb.

Persze jönnek a klasszikusok, mint a koncert egyik csúcsának számí­tó Forget My Name és a darálós Sticky Situation, na és persze a külföldi rádiók által agyonjátszott First Date. A dalok közben persze Danko nyomja a sódert: beszél mindenről... na jó nem mindenről: buliról és szexről, majd vetkőzésre szólí­tja föl a közönséget, különösen a lányokat. Amikor meg bejelenti, hogy a következő szám nem másról fog szólni, mint az orális szexről, akkor tényleg nem viccel: arról szól, de persze virágnyelven, és nagyon elmés szöveggel: ez a Lovercall. Az új lemezről három számot toltak el, í­gy egy igazi nosztalgia bulinak voltunk fültanúi. Emiatt, aki most hallotta először őket, a csapat keményebb, punk orientáltabb korszakába kapott betekintést. A trió másik két tagja igazából csak statisztál, de a basszer, JC, énekelteti rendesen a közönséget. Persze nem tereli el a figyelmet a show igazi főszereplőjéről, aki teli torokból kárálja hülyeségeit.

Persze eljött a koncert vége is: megszólalt a Mountain. Ennek a dalnak az az érdekessége, hogy egyetlen egy Danko Jones albumon sem jelent meg, kizárólag a koncertek záróakkordjaként szerepel (vagy encore előtti zárásként). A dal a következőképp épül fel: egy tempós rock betét után Danko elsorolja a rockzene nagy halottait (külön kiemelve Ronnie James Dio-t), majd elmondja az életfilozófiáját, de csak azért, hogy egy még jobban felpumpált pogó-zúzásba torkoljon a szám. Ezzel be is fejezi a fellépést, s az együttes balra el. Ennyi volt, semmi ráadás. Nem is lehetett volna, hiszen már jócskán egy órát kakukkolt a vekker.

Az nem kérdés, hogy jó volt a buli, de néhány dolog nem klappolt. Danko a koncert elején végig a keverőssel volt elfoglalva, mert a monitorjai felmondták a szolgálatot. Hiányzott egy kicsit az a néhány ráadás szám, mint a Code of the Road vagy a Soul on Ice. És azt kell mondanom, í­gy három Danko Jones-koncerttel a hátam mögött: nem akarom többet fesztiválon látni. Az ő terepe a füstös klub, ahol még öblösebben, még vadabbul ütnek a számai. Lesz is rá lehetőség! Találkozunk decemberben a Dürerben, Jancsikám!

Adamwarlock A fotót Várszegi Sándor készí­tette a 2009-es Sziget Fesztiválon.