Maradványérték - 2011. augusztus

Az augusztusi maradványértékben: veterán és kitartó proggerek, elszánt dallamgyártók, váltóáram kenguruföldről, egy balhés lemez, ami kiverte a biztosítékot Joe Lynn Turnernél, meg egy veterán glamszter, aki kicsit túlvállalta magát.

Stephen Pearcy: Suckerpunch (az iTunes kislemez dalok)
Adrenaline Mob EP
Flamedown: Flamedown
Soren Andersen: Constant Replay
Scott Rolaf: Scott Rolaf
John Wetton: Raised In Captivity
Corvus: The Comfort Of Home
AC/DC: Let There Be Rock (DVD)

Stephen Pearcy: Suckerpunch (iTunes kislemezek)

Tavaly a Ratt nagyot alakított, ezek után törvényszerűnek kellene lennie a folytatásnak, de előbb még Stephen Pearcy énekes próbál futni egy kört szólóban… de belehallgatva a tavalyi, méregzöld sorlemezbe, azt mondom, bár ne tenné…

Pearcy jó énekes még mindig, hála istennek be tudja fogadni a modern dolgokat is, de nem viszi túlzásba őket, slágert viszont nem tud írni, ezt bizonyítja a közelgő szólólemez három elérhető nótája, melyeket az iTunes hálózaton lehet elérni. Sajnálatos módon a kislemezek valódi sajátját (a slágerességet, vagy legalább a jellegzetességet) ez a három dal nem birtokolja, inkább korrekt rock nótákról van szó, amin érezni a nyolcvanas évek mocskos glamjének hatását, meg a modern elvárásoknak való megfelelést. Emiatt igazából a Ratt elkötelezett rajongóinak fognak megfelelni (a közelgő szólólemezzel együtt), amíg az anyazenekar bele nem kezd valami újba. De akkor aztán lesz nekik minden földi jó! (TShaw)

Adrenaline Mob: Adrenaline Mob EP

A Dream Theater rajongótábor nagyjából három részre szakadt az elmúlt egy évben: van egy csapata azoknak, akik szerint Portnoy jól döntött, és be is jött a számítása, van egy csapata az anyazenekarnak, akik imádják Manginit, és van egy csapat külsős, akik szerint az egész túl van lihegve, és mivel senkit sem lehetetlen helyettesíteni, inkább örülni kell, hogy ennyi finomságra várhatunk idén. Persze, kicsit egyszerűsítve az összképet.

Én nem tudok állást foglalni, mivel a DT szárnyprojektek eddig sem érdekeltek különösebben, ráadásul Portnoy és Petrucci az utóbbi években talán rossz irányba kormányozták a zenekart, felüdülést csak a 2009-es lemez és a The Count of Tuscany csodája hozott a számomra. Ennek megfelelően szkeptikus vagyok Portnoy elképzeléseivel kapcsolatban, és objektívabb szemszögből nézve a dolgokat, egyetlen eddigi próbálkozását sem tartom olyan sokra, hogy azért érdemes legyen elhagyni az anyazenekart. Ezen a lemezen ugyan klasszis zenészek adják elő műsorukat, ami az ígéretnek megfelelően modern és mocskos, amolyan BLS-ízű dolog lett, ámbár meghallgatva az EP-t, kicsit talán túlértékelt mostanában a projekt. Kissé túlpromózott, Portnoy és Allen jelenléte miatt a progger körök túl nagy jelentőséget tulajdonítanak neki… pedig nincs itt az égvilágon semmi különlegesség, "csak" egy Dio-ra hajazó énekhang, groove-os környezetben. Kritikában valahova a hét és fél, és a nyolc közé lőném be.

Egy dolgot pedig még feltétlenül szeretnék megjegyezni: ha Mike barátunk jól érzi magát ezekben az alkalmi projektekben, csinálja csak nyugodtan, de egyetlen zenész sem lett legendává azzal, hogy minden évben másba és másba kezdett… ebből fakadóan talán elkapkodott, felelőtlen lépés volt otthagyni egy 25 éve működő zenekart, de ez tényleg már csak magánvélemény. (TShaw)

Flamedown: Flamedown

Manapság nem lehet igazán eladni egy lemezt kiadós promóció nélkül – a Flamedown projekt pedig megkapta azt, annak ellenére, hogy csak mostanság szinte minden fontosabb AOR projekt lekörözte őket (gondolok itt Toby Hitchcockra, a Frontiers XorigiN-jére, de leginkább a Work of Artra, de ezekről majd később, kritikákban…).

A Flamedown gyakorlatilag a csendesebb AOR vonalat igyekszik továbbvinni, ebből fakadóan elsősorban a birkatürelmű dallamvadászoknak ajánlott elsősorban a korong, melyen olyan vendégzenészek szerepeltek odaadó lendülettel, mint Jeff Babko a Steve Lukather Bandből és a Simon Philips kísérőzenekarból, vagy Guy Pratt Gary Moore és David Gilmour oldaláról. Mindazonáltal ne tessék emiatt leírni a Flamedown projektet, hiszen ők választották maguknak ezt az utat, és a félig argentin, félig amerikai csapat tulajdonképpen tökéletesen teljesíti a maga elé kitűzött célokat. Hasonló a helyzet az Osukaru projektéhez: nem azért unalmasak, mert tehetségtelenek, hanem mert ennyit enged nekik a stíluskorlát. Fémesebb lelkű hallgatóknak tehát nem, a csendesebb zenék kedvelőinek inkább igen! (TShaw)

Soren Andersen: Constant Replay

A White Lionből szabadult gitáros tipikusan azok közé a zenészek közé tartozik, akik önmegvalósításra hivatkozva hajlamosak szembemenni néhány alapvető játékszabállyal, és igazán nagyot kockáztatnak – ilyen volt nemrég Rob Mancini is, neki azonban annyira bejött az öntörvényűség, hogy még szeretni is lehetett a lemezét.

Soren Andersen esetében ez nehezebb ügy, mert a lemezt egy egészen jó énekhanggal megáldott, gitározni remekül tudó úriember vette fel, azonban tudjuk, a zenekar azért zenekar, mert nem egy ember serénykedik benne. Andersen pedig sajnos nem annyira reneszánsz ember, hogy helyettesítsen egy profi dobost, egy született dalszerzőt, vagy egy (ha nem is virtuóz, de legalább jellegzetesen játszó) basszert. És ezen kicsit el is megy a lemeze: gyönyörű gitáriskolát mutat be, de a félkemény műfajban lesz tőle jobb/kellemesebb/élvezetesebb anyag bőven… ez biztos. Azért lehet vele próbálkozni, mert az irány jó… (TShaw)

Scott Rolaf: Scott Rolaf

A HRM olvasói biztosan emlékeznek a Scott Rolaf gitáros és Joe Lynn Turner közötti jogi balhéra (anno napokig cikkeztünk róla - a gitáros úriember az énekes engedélye nélkül tette közzé a dalcsokrot, amit évekkel ezelőtt még demó állapotban hagytak sorsukra)  ami végül is ebből az ingyen kiadott lemezből pattant ki.

Alapjáraton, a lemez első meghallgatása után megértem Turner aggodalmait – az albumon hallható zene a színvonal szempontjából sajnos még nem üti a közkincsé tehető szintet. A megszólalása, a hangzás talán még nem lenne eget rengető probléma, de a dobgép használata sajnos siralmasan egyhangúvá teszi a végeredményt – és sajnos érezni, hogy a gitár és az ének kivételével minden hangszert alkalmi jelleggel vágtak be a hangsávok alá. Egy olyan énekes, mint Turner, valóban ne adja a nevét egy ilyen produkcióhoz!

Azt viszont sajnálom, hogy kettőjük együttműködése végül elhalt, az alapanyag ugyanis messze nem annyira rossz, mint elsőre látszott. Egy kis odafigyeléssel, néhány profi hangszeres, netán egy producer segítségével ez a dalcsokor méltó darabja lehetett volna a JLT életműnek. Az énekes rajongói, a dallamos rockzene kedvelői ennek ellenére nyugodtan próbálják beszerezni, az élmény felemás lesz, de szerintem éppen pozitív kicsengésű. (TShaw)

John Wetton: Raised In Captivity

Az Asia alapítója, a King Crimson oszlopos tagja nem mai srác már, az idők folyamán igazi rock dinoszaurusszá érett, és a kora szépen lassan a munkáira is rányomta a bélyegét. Bevallom őszintén, számomra már az utolsó két Asia korong sem volt az igazi, sőt, bizonyos tekintetben az általuk most játszott zene inkább a John Payne-nel felálló csapatnak volt, vagy lehetett volna a sajátja.

Szólóban sincs minden rendben, de a személyes vélemény helyett támaszkodjunk most a tényekre, amik viszont egyszerűek: Wetton nem felejtett el sem nagyszerű dalokat, sem slágereket írni, a progresszív próbálkozások pedig a kisujjában vannak. Erre jön még egy remek alkotói gárda, Billy Sherwood vezetésével, aki rögtön kézbe is vette a teljes hangszerparkot, de itt van Steve Morse, Robert Fripp és Tony Kaye is, a lista pedig még messze nem ér véget. Ez a csapat gyakorlatilag nem tud hibázni, így bármennyire is vannak negatív pontjai az albumnak, a prog. rajongók, és a prog-istenek hívei nyugodtan berakhatják a lemezt, aligha fognak csalódni benne – talán erre kellene mondanunk, hogy szépen kerekedő nyolc pontos. (TShaw)

Corvus: The Comfort Of Home

Az arizonai prog. metal brigádra tavaly bukkantam rá, akkor év végén ért el hozzám a ’Fragile Moments’ címre keresztelt anyaguk, melyen megtapasztaltam, mennyire komolyan veszi a csapat a progresszív jelzőt. Az idei folytatásban sem lesz ez másképp, ugyanis a minden művészi aspektusból rendkívül igényes korong valóban jövőbe mutató, útkereső zenét tartalmaz.

A maga szétszórt, komoly és komor módján a Corvus zenéje rendkívül bájos tud lenni. Még azzal együtt is, hogy Brock Brown énekes nem riad vissza az extrém vokális munkáktól sem, és a zenekara sem aggódik, ha kicsit groove-osra, doomosra kell venni a figurát. Ebből fakadóan a lemez elsősorban a progressive metal rajongóinak ajánlott, nekik viszont nagyon és melegen! (TShaw)

AC/DC: Let There Be Rock (DVD)

Azt hiszem, nagyon nagy szükség volt már ennek a régi, klasszikus filmnek a kiadására, különösképpen azután, hogy a ’Live At River Plate’ DVD amúgy kiváló képi anyagának megtekintése után az ember hajlamos két különböző zenekart belelátni a csapatba. Személy szerint a gigantikus színpad előtt hullámzó, gigantikus közönségtől, és a kissé megöregedett, egyre passzívabb zenekartól nem laktam jól, nem úgy ettől a felvételtől.

Az AC/DC itt előadott műsora sokkalta bájosabb és egyedibb, mint a megakoncert, ráadásul a rövidebb, de kizárólag régi klasszikusokból (nyilván!) álló setlist is befogadhatóbb, barátságosabb élményt nyújt az embernek, a maga egyszerű, bájos módján. Így a nagy DVD tengerben részemről abszolút nyert a régi film újra kiadott változata, rajta a fiatalság erejével, Bon Scottal, megannyi érdekes, dokumentumfilmes extrával, és a hetvenes évek nyers feelingjével (1980-ban). (TShaw)