Queensryche: Dedicated To Chaos

írta Kotta | 2011.07.04.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Roadrunner

Weblap: http://www.queensryche.com

Stílus: rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Most komolyan, érti ezt valaki? Miért kell időnként jól pofán csapni azokat a rajongókat, akik a kezdetektől velük vannak, és akik nyilván nem ezt a muzsikát várják tőlük. Nem azért, mert szűk látókörűek, vagy mert nem tudják elfogadni a természetes, organikus fejlődést, az idővel elkerülhetetlen változásokat, hanem egyszerűen azért, mert nem ilyennel szerették meg őket. Nagyon nem ilyennel. Tényleg nem értem, hogy ha ENNYIRE más zenét akarnak már játszani, akkor azt miért nem más néven, vagy projektekben teszik, és azt sem, hogy akkor időnként miért kell megszívatni minket olyasmikkel, mint például az 'Operation: Mindcrime' második része, amely mégis csak azt jelezte, ők is szeretnének a legnépszerűbb időszakuk hangzásához visszakanyarodni. Vagy miért kell ezt az izét úgy bepromóciózni, mint az 'Empire' folytatását?

Vannak pedig olyan zenekarok, melyek hitelesen, tartással tudják átlavírozni magukat az idők és divatok tengerén, régebbi híveiket megtartva, megőrizve is tudnak új fanokat toborozni és komolyabb pálfordulás nélkül is ki tudják élni a művészi hajlamaikat. Nos, Tate csapata úgy látszik, nem ilyen. Náluk nem szerves a fejlődés, hanem ciklikus - hol túlságosan előreszaladnak, hol túlzottan vissza, mintha ők maguk sem igazán tudnák, hogy mit akarnak tulajdonképpen. Eddig bénázásaik ellenére is mindig megvédtem őket, de most már nagyon kilóg a lóláb, még szemérmesen félrenézni sem tudok, mert egyszerűen kiverik a szememet annak a folyamatos demonstrálásával, hogy ez a Queensryche már nem az a Queensryche.

Voltak persze jelek, mindig vannak, de próbáltam róluk nem tudomást venni. Az ‘American Soldier’ melankóliáját például jóindulatúan a koncepció számlájára írtam. A youtube-on feltűnő bazári jellegű, csiricsáré cirkuszi előadásokat felvillantó videókat is negligáltam, melyek a legutóbbi amerikai turnéjukat dokumentálták. (“Odaát” úgy látszik ez kell – gondoltam.) Szóval homokba dugtam a fejemet, hogy ne kelljen végignéznem egyik nagy kedvencem agóniáját – természetes önvédelmi mechanizmus. Ja, és ismét az a Kelly Gray a hangmérnök/producer/társszerző, akivel a talán leggyengébb albumukat készítették (Q2K). Akkor éppen gitározott is a bandában.

Nem mintha rettenetesen szar lenne a muzsika, ahhoz túl jó zenészek, csak éppen semmi köze a seattle-i legénység első 15 évéhez, és így hozzám se. Ha U2-ra vágynék, akkor azt hallgatnék és nem heavy metalt. De ha már itt tartunk, modern, pulzáló rockzenében a U2 és a Muse éppenséggel jobb, úgyhogy ne jöjjön nekem azzal senki, hogy tegyem félre az előítéleteimet és az elvárásaimat. Nem teszem! Nem teszem, mert egyrészt azt vallom, hogy nomen est omen, azaz más néven, art/pop-rockként felcímkézve el sem jutott volna hozzám ez a lemez, de ha mégis, valószínűleg akkor sem adtam volna neki egy hallgatásnál több esélyt, mert ebben a műfajban – amire úgyis csak ritkán van időm - létezik ennél ütősebb. Úgyhogy, ha ezzel a logóval dobják piacra, akkor szolgálják is ki azokat, akik a múltjuk miatt emelik le azt a polcról.

Milyen is a zene? Nos, vedd elő a ‘Hear-Q2K-Tribe’ lájtosabb pillanatait, öntsd nyakon az ‘American Soldier’ művészkedő lírájával, majd az egészhez adjál egy archaikus, idejétmúlt gitárhangzást. Ezt ellenpontozd némi dance-es, R ‘n’ B lüktetéssel és elektronikával, meg némi jazz fílinget adó szaxofonnal, mert végül is marha nagy művészek vagyunk… Szerintük mindez gondolom rettenetesen modern és groove-os, és persze a tánosnők is jobban tudják ilyesmire rázni a feneküket, szerintem viszont kábé olyan, mintha a Rolling Stones Martin Gore-ral (Depeche Mode) és Stinggel íratná a számait. Nem mondom, a háttérben jól elduruzsol, miközben ezt írom, de gyanítom, léggitárt előkapni sosem lesz már késztetésem egy ‘sryche lemez hallatán.

Lesznek majd persze olyanok, akik meggyőzik magukat arról, hogy nem rossz ez. Nyitott elmével hallgatva színtiszta művészet és igazán előremutató alkotás. Hangulatában pedig tényleg megidézi az 'Empire'-t, vagy még inkább a 'Promised Land'-et. Igazuk van, legalábbis részben. Mert tényleg van néhány jó szám a lemezen, csakhogy a zöme, mezei rockzeneként hallgatva is meglehetősen lapos. Mindazonáltal, akinek tetszik, az hallgassa sokat! Én meg majd döngetem mondjuk az új Neal Morse albumot. Az jóval inkább az én szájam íze szerint való művészkedés.

Pontszám: 5