Amerre a vad szelek fújnak...: Iron Maiden, Korn, In Flames, Mastodon, Sonisphere Festival, Prága, 2011.06.11.

A hí­res sörök és jófajta ételek hazájában (knédli, oh yeah) csí­ptük el az Iron Maiden csapatát. Bár a koncert alatt viszontagságos időjárással szembesültünk, mégis azt kell mondanom, hogy megérte kizarándokolni Csehországba egy baráti zúzás kedvéért. A Maident látni mindig élmény (kivéve, amikor erőszakot tesz a hangmérnök a kihangosí­tással, lásd tavaly), í­gy a pünkösdi, sörözős hétvége mellé a fesztivált is kellemes emlékként könyvelhettük el. Én személy szerint az Európa szerte cikázó Sonisphere Festivals nevű rendezvénysorozatot kiváló kezdeményezésnek tartom, hiszen számos helyszí­nen baráti áron nézhetünk meg igen nagynak mondható neveket, és egy estére ténylegesen jól érezzük magunkat. Természetesen, mint mindeni ilyen jó dolgot, ezt is elképzelhetetlen, hogy Magyarországra szervezzék le. Sebaj, maradt hát Prága városa, í­gy a koncertélményt egy kisebb fajta nyaralással tudtuk egybekötni.

Mit is mondhatnánk el erről a fesztiválról? Tipikus iskolapéldája a szokásos európai, nagyszabású rockrendezvénynek. Egy viszonylag sí­k terepen (természetesen kiégetett, letaposott fű), különböző étel- és ajándékstandok lettek felállí­tva, központi helyén a szí­npaddal. Azaz semmi extra. Az árak általában lehúzósak, de a sör ára teljesen rendben volt (mi számí­t még?), és a tömegben körbe-körbe járkáltak rövid itallal felszerelkezett hostess-ek, í­gy szomjan senki sem maradt. Azért voltak olyan szituációk, amikor a kultúra szempontjából visszautaztunk a kőkorba, amikor még az számí­tott a központi értéknek, hogy ki mekkorát tud csapni a bunkójával. Sorban állni még Csehországban sem tudnak egyesek normálisan, ráadásul nem egy kötekedő alakkal lehetett fesztivál-szerte összefutni. Mondjuk a csúcspont tényleg az volt, amikor az egyik kedves delikvens konkrétan körbesz*rta a Toi-toi wc-karimáját. Tehát egy fesztivál szokásos gyermekbetegségei itt is megtalálhatóak voltak, amit még egy ideig úgy néz ki, nem fogunk kinőni. Cimboráimmal egy városnézős-sörözgetős hétvége első napjaként látogattunk el a Sonisphere fesztiválra. Mivel bő hét órát vonatoztunk Budapestről Prágába, kicsit késve érkeztünk a rendezvényre. A fesztivált eredetileg a Prágán kí­vül eső (kb. 40 km) repülőtér mellé helyezték el a szervezők, de a buli napját megelőző néhány hétben a helyszí­nt megváltoztatták, í­gy a prágaiak kényelmesen el tudták érni, ugyanis a piros jelzésű metróvonal egyik állomásától nem messze volt megtalálható a fesztivál.

Tehát kissé késve értünk ki. Már javában játszott a Mastodon. Nagyon sajnáltam, hogy lemaradtam róluk, mert nagy vágyam volt látni élőben is a csapatot. Az utóbbi időben az együttes hallatlan népszerűségre tett szert, dacára annak, hogy egy Pleisztocén óta kipusztult mamutféléről kapták a nevüket, ami valljuk be, érdekes választás, de legalább jól hangzik. A Mastodon mindig is egy érdekes vetületét képviselte a progresszí­v metalnak. Zeneileg egy kifogástalan, az elvont és zúzós jelleget megfelelő arányban vegyí­tő bandával van dolgunk. Élőben azért látszott, hogy a csapat nagyon meggyőző előadásmóddal lép szí­npadra, persze a saját melankolikus-pszichedelikus keretein belül.

Brent Hinds számomra a sztár az együttesben, s bár kevesebbet énekel Troy Sandersnél, én őt tartom a tehetségesebb énekesnek. Gitártechnikában pedig már egy jó ideje a legnagyobbak között emlegeti a szakma. Brent keni-vágja a country és western muzsikát, és úgy tudja e két műfaj elemeit becsempészni a metalzenébe, hogy csak pislogunk. Nem olyan leplezetlen direktséggel teszi ezt, mint a Volbeat, hanem rejtetten, kvázi alattomosan kúszik felénk a pisztolyhősök korának muzsikája, hogy csak jóval az adott betét után vesszük észre, hogy mit is tett gitárosunk. Ha egy direktebb példát akarunk találni, gondoljunk csak a Megalodon "pecatémájára". Sajnos a technika itt sem állt az együttes oldalán: őszintén meg kell mondanom, hogy tisztességesen egyedül a Maiden volt kihangosí­tva (már amennyire), í­gy igazi hangulatot nem tudott teremteni ezúttal a Mastodon.

Igazi csalódás volt számomra az In Flames csapata. Nem mondhatnám, hogy rajongójuk lennék, de utálóik közé sem tartozom. Most láttam őket először, de mind előadásmódjukban, mind habitusukban végtelenül ellenszenvesnek találtam az együttest. Ennek a koncertnek sem voltam elégedett a hangzásával, ráadásul a "nagy névhez" dukáló hangulat is elmaradt a közönség soraiban. Megmondom őszintén nem is értem, hogy a fesztivál szervezői miért éppen ezeket a csapatokat szervezték le. Szerintem ha kiválasztják az este főbandáját, akkor tarthatnák magukat legalább egy kicsit valami műfaji koherenciához. Ezt úgy értem, hogy egy '80-as évekbeli, klasszikus metal csapat volt a főfogás, tehát nem biztos, hogy a közönség modernebb csapatokra lesz kí­váncsi előtte. Ez a tézis be is igazolódott, hiszen a legtöbben végigsörözték az egész fesztivált, és igazi tömeg még a Korn alatt sem verődött össze a szí­npad előtt. Szerintem életszagúbb volt a Sonisphere egy másik állomása, ahol Volbeat-Motörhead-Iron Maiden felhozatal volt.

Setlist: Cloud Connected / Trigger / Alias / Pinball Map / Deliver Us / Only for the Weak / Disconnected / The Mirror's Truth / Where the Dead Ships Dwell / The Quiet Place / Take This Life / My Sweet Shadow Ha már a Korn-nál tartunk, akkor térjünk is át a főzenekart megelőző előadásra. Sohasem szerettem őket sem (hiába na, én is a Maidenre mentem ki), de konstatálnom kellett, hogy meglehetősen jó formában találtam a csapatot. Az In Flames-szel ellentétben minden ellenszenvem ellenére élvezni tudtam a koncertjüket. Látszott a csapaton, hogy ténylegesen jó kedvvel állnak a szí­npadon, és dinamikus, kemény bulit csaptak. Már a hangzás is nagyjából rendben volt, valamiért erre a koncertre már erőteljesebben szólt a cájg. A Korn teljes programot nyomott, í­gy bő másfél órát töltöttek a szí­npadon, és bevallom én nem unatkoztam alatta (bár a koncert elejét én is egy kis gabonaszesz ledöntésével töltöttem). Az átszerelést követően pedig, percre pontosan kilenckor pedig a sötét szí­npad lámpái kigyulladtak, és elindult a Doctor Doctor... Setlist: Blind / Here to Stay / Pop a Pill / Freak on a Leash / Medley: Shoots and Ladders-One / 4 U / Got the Life / Oildale (Leave Me Alone) / Get Up / Falling Away From Me / Medley: Coming Undone-We Will Rock You-Twisted Transistor-Make Me Bad-Thoughtless-Did My Time-Clown / Y'All Want a Single Adamwarlock

Úgy tűnik, az Iron Maiden és Prága kezd összefonódni az életemben, hiszen hat esztendeje barátaimmal minden évben kijárunk egy hétvégi sörtúrára, és ezen alkalmak alatt már kétszer sikerült elkapnunk Steve Harrist és csapatát a cseh fővárosban. Nem beszélnék véletlenről, hiszen valamennyien őszintén rajongunk a bandáért úgy harminc éve.

A 2005-ös 'Early Years' nosztalgiaturné nyitóelőadása után ezúttal a Sonisphere Fesztivál fő attrakciójaként csí­ptük el a fiúkat. A Maiden jelenlegi koncertsorozata erős aktualitással bí­r, ugyanis a tavaly megjelent, sorrendben a tizenötödik stúdióalbumot, a 'The Final Frontier'-t népszerűsí­tő turné keretében léptek fel a feszten. Bár már tavaly elkezdtek élőben játszani, a Szigeten csak egy számot, az El Doradot mutatták be az új LP-ről. A lemez igazi promotálását 2011-ben kezdték, hiszen a koncerten öt új dalt toltak el. Az utóbbi években hozzászokhattunk, hogy Harris kedvencével, az UFO Doctor, Doctor örökzöldjével vezetik be - bejátszva, bár ők is lemezre vették a dalt - a bulikat, aztán kapunk még egy introt. Ezúttal a Satellite 15, a friss album misztikus kezdője, még mindig nem élőben csendült fel, majd csak ezután gurult be a hatosfogat a szí­npadra, hogy az új cí­madóval tényleg elkezdjék a bulit. Nem hosszú ennyi bevezető? Szerintem igen, de a Maiden szerint évek óta nem az. Mindenképpen dicsérendő, hogy a csapat nem akar nosztalgiázni: a fellépés tizenhat dalából a fele volt a nyolcvanas és kilencvenes évekből, (azok is inkább a hangverseny második felében) a friss szerzemények mellett még elhoztak párat ezredforduló utáni termésből. Úgy gondolom, hogy a The Wicker Man, a Dance of Death vagy a Blood Brothers klasszikussá váltak, hiszen a zsűri éppen olyan szeretettel fogadta őket, mint a The Troopert vagy a Two Minutes To Midnight-ot.

A zenekar szokás szerint jó teljesí­tményt nyújtott, pár mellényúlástól eltekintve (Janick Gers például túlszólózta magát a Hallowed Be Thy Name-ben), de ez élő zene volt, emberek művelték, nem a számí­tógépek böfögtek. A Maiden harminchat éve döngeti a metalt a deszkákon, tagjai jócskán elhagyták az ötvenet (Nicko McBrain jövőre betölti a hatvanat), de most is azzal az energiával zenélnek, mint három évtizeddel ezelőtt. A múltkori pesti Scorpions buli nekem visszafogottnak tűnt, nem hallottam belülről órákkal a buli után, viszont a Maidennél tapasztaltam ezt az érzést. Nincs nagypapis totyogás, Harris felzavarja a bandát a deszkákra, és két órán keresztül nem lehet lejönni a csúcsról. Ha valaki mégis megtenné, másnap tuti, hogy nem lenne a bandában, Steve azonnal lépne. Jellemző a Maiden pályafutására: az eltávozott tagok közül talán egyedül Dickinson az, aki önként hagyta el őket. Amúgy egyedül Dickinsont nem éreztem jó formában, hiszen a végére nem maradt sok a hangjából, a The Number Of The Beastet inkább mondta, mint énekelte. Persze a Harris-McBarin ritmusszekció feszes alapjai nélkül nem í­gy szólna a zene. Nickot egyébként most sem láttuk, hacsak nem állt fel a cucca mögött. Nem irigylem a fotósokat, ha őt próbálják fényképezni.

A megszólalás mindig Achilles-sarka az Iron Maiden koncertjeinek, és sajnos, azt kell mondanom, ezúttal sem jött össze. Kezdetben, ahol én álltam, a ritmusszekción kí­vül mást alig hallottam, a gitárok és Bruce hangja valahol nagyon a háttérben szóltak. Később javult valamit az arány, de a három gitár hangzása továbbra is kaotikus volt. A hang szinte végig hullámzott, és ezt annyira nem kenném az időjárásra, mert noha fújt egy kicsit a szél (esővel súlyosbí­tva), ennyire nem vihette a hangot. A sportszerűség kedvéért tegyük hozzá, hogy annyira borzalmasan nem hangzott, mint a két Sziget-buli nálunk, de a jónak még í­gy sem volt a közelében. Az 'Early Years'-buli pedig a rémálmaimban se jöjjön elő, mert a katasztrofális megszólalás mellett ott még a banda is elég gyatrán alakí­tott.

Adrian Smith és Dave Murray szemben az előző évekkel, ezúttal nem ragaszkodtak annyira a Fender Stratohoz, hiszen nem egy dalt Gibson Les Paul-on pengettek el. Ez különösen Murray esetében tűnt számomra érdekesnek, mert ő az, aki összenőtt a Fenderrel az évtizedek során. Janick Gers, Ian Gillan egykori zenésztársa (két Gillan albumon, a 'Double Trouble'-on és a 'Magic'-en játszik) persze nem szabadult meg kopott Fenderétől, és a szokásos bakkecske-ugrásokkal fűszerezett túlmozgásával játszotta végig a két órát a jobboldalon, amibe még az is belefért, hogy a The Evil That Man Do alatt a szí­npadra slattyogó Eddie-vel is konfliktusba keveredett. - Milyen cukorfalat! - érzékenyült el a mellettem álló cimborám, Frenki, amikor feltűnt a mostanában Predator-fazont kölcsönzött szörnyeteg.

Bezzeg Davey, a tapping nagy bűvésze és Adrian szépen nyugalomban elgitároztak balra, í­gy Stevenek és Brucenak bőven maradt hely mozogni, amit ki is használtak rendesen. Jó ez a három gitáros, de Gersnél én nem érzem a saját hangot, mint Murray és Smith játékában. A kritikai hangok ellenére jó volt újra látni őket, még most is van bennük spiritusz, és ezt nagyon sok fiatal is í­gy gondolja, hiszen a korosztályom (a negyvenes vén marhákról beszélek) mellett számtalan ifjonc tombolt a tömegben, beleértve Nagy Bandi barátom-kollégám két tinédzser korú csemetéjét is, akik eljöttek velünk Prágába. Nem sok veterán zenekar büszkélkedhet ennyi fiatal rajongóval. Jellemző a buli hatására, hogy amikor a koncert után sokadmagammal vártuk a metrót, még mindig dübörgött a "Maiden-Maiden!"-skandálás, és amikor befutott a szerelvény, a freakek legalább annyira örültek neki, mint Dickinsonnak. Remélem, hamarosan ellátogathatok a tí­zedik Iron Maiden bulimra.

Bigfoot

Mivel én egy kicsit másképp láttam a koncertet, mint kedves kollégám, néhány sort én is megeresztek a nagy kedvencemmel kapcsolatban. Bár összességében vett véleményünk hasonló, én valahogy máshogy éltem a meg bulit. A legfőbb különbség, hogy én ezúttal máshogy is viszonyultam a látottakhoz. Most nem jött ki a kritikusi énem, hanem egyértelműen rajongóként éltem meg ezt a koncertet. Ne gondolja a kedves Olvasó, hogy ez magától ment. Nem azért tettem félre a rockújságí­rói szakmaiságot, mert berúgtam és végigugráltam a bulit, mint egy igazi fanboy, hanem egyszerűen annyira jó hangulatot árasztott az előadás, hogy képtelen voltam fennakadni a hibákon.

Természetesen igaz, hogy a hangzás nem volt tökéletes, de fesztivál keretében, szabadtéren én még sohasem hallottam Iron Maiden koncertet tisztességes hanggal. Az én igazi vágyam az, hogy a csapatot végre zárt térben, egy fedett stadionban úgy lássam, hogy rajtuk kí­vül nem lép fel senki más. Azért az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Prágában tapasztalt kihangosí­tás mérföldekkel jobb volt, mint amit tavaly a Szigeten tapasztaltunk (mondjuk ez nem túl nagy érdem). A hátsó sorokban is remekül lehetett hallani az előadást, ami tavaly óta már nagy szónak számí­t. A setlist pedig az utóbbi idők legjobbja volt (leszámí­tva persze a nosztalgia-turnékét). Persze a slágerek mentek többségében, de azért a fiúk bevállalták a tavalyi felhozatal maradványaképp a Dance of Death-t és a Blood Brothers-t is. Az meg külön öröm volt, hogy a 'The Final Frontier' dalai remekül szóltak élőben, sőt a koncert két fénypontja volt a The Talisman, és az epikus When The Wild Winds Blow. Ez utóbbit még azok is láthatóan élvezték, akik nem is ismerték a 2010-es lemezt, köszönhetően annak a zseniális dallamnak, amit Steve Harris erre a számra í­rt.

A szí­npadon pedig a megszokott kép tárult elénk: középen Bruce szí­nészkedik, jobb oldalt Steve és Janick bomol, bal oldalon pedig kissé visszafogottabban penget Dave és Adrian. Ahogy azt í­rtam a beszámolóm elején, a hangulat remek volt. Főleg a klasszikus gitárpáros okozott meglepetést, akik végig mosollyal az arcukon, vidáman játszották le a bulit. Még Adrian Smith is többet mosolyogott, és lényegesen többet mozgott, mint azt tőle megszoktuk. Bruce Dickinson pedig a zuhogó eső dacára végig poénkodva heccelte a közönséget. Én, ellentétben Bigfoot kollégával, nem vettem észre semmi gyengülést a hangján, szerintem mindent kiénekelt tisztességgel, amit kellett, és ha belegondolunk, olyan számoknál, mint az El Dorado, ez nem kis teljesí­tmény. Persze el kell ismerni, a rohangálás és gesztikulálás majd két órán át, egy ötvenes éveiben járó embernél nyomot hagy, í­gy elhiszem, hogy a koncert végére már valami kopást ki lehetett hallani hangjából. De ha volt is ilyen, a közönség nagy részét ez láthatólag cseppet sem zavarta.

Még annyit tennék hozzá, hogy másodjára járok Csehországban koncerten, és most már bizonyossá vált, amit első alkalommal csak sejtettem: a cseh halvérű közönség. A bólogatáson kí­vül mást nem tudnak. Láthatóan élvezik a koncertet, de nincs bennük semmi megőrülés, semmi észvesztés. Most gondoljunk abba bele, hogy bármilyen országban előfordulhatna-e az, hogy egy 2 Minutes To Midnight közben az első sorokban gond nélkül fotóznak a népek, úgy hogy mind a koncert hangzása, és előadásmódja teljesen rendben van? A Szigeten már a 20. sor környékén szó szerinti életveszély volt, nemhogy valaki a fényképezőgépével tudjon babrálni. Nem mintha ezt normális állapotnak tartanám, de egy Maiden koncertet egy helyben állva végigbí­rni szerintem totálisan sótlanságra vall. Egy kis lendület nem ártott volna.

Tehát számomra az összkép egyértelműen pozití­v. A csapat hangulata, a kiválasztott számok (az újak is) kitűnőek voltak, és bár végig zuhogott az eső, egy remek bulit hagytunk magunk mögött, ami sikeresen elfeledtette a tavalyi szigetes rémálmot.

Adamwarlock Képek: Vojta Florian Köszönet a Sonisphere Fesztiválnak!

Elhangzott dalok: Satellite 15... The Final Frontier El Dorado 2 Minutes to Midnight The Talisman Coming Home Dance Of Death The Trooper The Wicker Man Blood Brothers When the Wild Wind Blows The Evil That Men Do Fear of the Dark Iron Maiden ----------------- The Number of the Beast Hallowed Be Thy Name Running Free