Black Country Communion: 2
írta Bigfoot | 2011.06.24.
Megjelenés: 2011
Kiadó: Mascot (Nagy Britannia) J. & R Adventures (Egyesült Államok)
Weblap: www.bccommunion.com
Stílus: hard rock, blues rock
Származás: Nagy-Britannia, Egyesült Államok
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nem szőröznek ezek az angol és amcsi fiúk, hiszen kilenc hónappal az első LP megjelenése után világra jött második csemetéjük is, melynek az elsőhöz hasonlóan nem adtak címet, csak a név után dobtak egy kettest. Talán az lehetett az oka a sietségnek, hogy a bemutatkozó album után nem turnéztak, mostanra viszont összedobtak egy negyvenállomásos vándorutat. Két lemezről már lehet mit játszani, akár válogatni is.
Nekem tetszett az első lemez is, igaz kapott hideget-meleget mindenhonnan, de ízig-vérig rocklemez született a négy zenészfenomén kútfőjéből. A friss termés viszont rádobott még egy lapáttal a bemutatkozásra. Hasonlóan kezdődik, mint az első, hiszen az Outsider az a típusú dal, melytől elrepülnek a lejátszó hangfalai. Pokoli a ritmus, Glenn Hughes bődületes erővel énekel, eszméletlen virgák jönnek a párbajozó Joe Bonamassától és Derek Sheridiantól, Jason Bonham pedig, apja emlékét idézve őrült módon, csépeli a bőröket. A Man In The Middle szintén egy erőteljes nóta - erre készült egy klip is -, a dörgő gitár viszi a nótát, Hughes úgy énekel, ahogy a száján kifér.
A The Battle For Hadrian’s Wallban Bonamassa lép a mikrofon mögé. A dob itt is őserejű, a gitár visszhangos, talán egy csipetnyi zeppelines pszichedelia is fellelhető. A Save Me misztikusan indít, aztán a Zep Wanton Songjára emlékeztető riff bekeményíti a témát, Hughes mintha egy lavórból szólna, aztán egy kis nagyzenekari hangzás újra a zeppes érzéseket hoz. A Smokestrack Woman folytatja a Zeppelin vonalat, Hughes éneke is Plant dallamvilágát idézi. A Faithless ködös nyugalmat áraszt némi Hammond-szőnyeggel, Bonamassa játéka kicsit Blackmoret, kicsit Page-et juttatja eszünkbe. Az An Ordinary Sonban újra Bonamassa hangját halljuk, és maga dal is az ő lemezeinek bluesos világát idézi, bár a gitárt megint úgy pengeti, mint Jimmy Page. A dal struktúrájában felismerhetjük a Ramble Ont a ’Zep II’-ről. Az I Can”t See Your Spirit egy döngölő hard rock nóta, csak az a baj, megint meg tudok nevezni egy Led Zeppelin nótát, a riff ezúttal a Misty Mountain Hop-ra hajaz a negyedik albumról, de hozzá kell tenni, ez a téma sokkal keményebb. Végre egy lassú blues, Hughes agyszüleménye – piszkosul érti Bonamassa az ilyen témákat – és Glenn is tud is ilyent énekelni, nem akárhogy! Eszméletlen profi módon felpörgetik a dalt, aztán visszahúzódik a csendes szomorúságba. A szóló ezúttal Gary Moore-t juttatja az eszembe. A Crossfire-t is Glenn írta, visszhangosan, savasan, lágyan indít, aztán egy Hendrix-szerű riff váltja fel a lebegést, Bonamassa is őt hozza a magáéban, a vokál úgy hangzik, ahogy Hughes lemezein mostanában, de az egész szerzeménynek valahogy jazzes íze van. A majd hétperces, lassú ritmusú Cold alapjait sok váltással, síró gitárral balladisztikusan hangzik, és hatásosan lezárja ezt a hatvanöt percet.
Legutóbbi hozzászólások