In Flames: Sounds of A Playground Fading

írta Tomka | 2011.06.22.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Century Media Records

Weblap: www.inflames.com/

Stílus: modern metal (?)

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Vissza lehetne menni az útelágazásig, a 'Reroute To Remain'-ig, de az In Flames már annyira elhatárolódott az azelőtti időktől, hogy talán nem is érdemes firtatni, hogy is volt az a "genezis", meg a "bűnbeesés". Indí­tsunk hát tiszta lappal, hiszen Andersék is bizonyára ezt akarják, a cí­madás erre is utalhat: a régi melodeath-játszótér már alig hallatszódik, ráadásul manapság már valószí­nűleg a régi rajongók sem jajonganak olyan hangosan, nem azért, mintha visszatért volna a "régi In Flames", hanem mert már nagy í­vben tesznek rá, hogy mit kalapálnak össze pár évente Fridénék. Pedig éppenséggel nem érdektelen, hanem következetesen megosztó lemezeket potyogtatnak az új évezredben második felében. Legutoljára 2008-ban tették fel a koronát ambivalenciájukra, ugyanis az 'A Sense of Purpose' tartalmazott a régi gyökerekhez visszakanyarodó momentumokat is, ugyanakkor talán leginkább kommersz lemezük volt, amely után a 'Sound of A Playground Fading' hallatán senki nem mondhatja, hogy váratlanul érte az a csapásvonal, amelyen továbbhaladtak a svédek.

De kezdjük az elején. Első lépésként spanoljuk fel magunkat kicsit a pofás promócióval, hadd induljon ráhangolódási előnnyel a lemez:

Azt se mondhatjuk, hogy az In Flames zsákbamacskát árulna: a 'Sounds of A Playground Fading' teljes egészében meghallgatható itt. Hallgassuk meg. Hallgassuk meg még egyszer.

Mostanra az előí­téletek talán már a kukában szunnyadnak. A 'Sound of A Playground Fading' talán a modern metal kissé semmitmondó kategóriájához áll legközelebb: többnyire beszaggatott, torzí­tott gitártémákra pakolt üvöltözős ének, amelyekhez egyre gyakrabban csatlakozik hangulati- és dallamszí­nezékként az elektronika. Ami talán mindenkinek elsőre fel fog tűnni, hogy Anders a korábbinál jóval többet használja tiszta hangját, amit maximum könnyen felismerhető hangszí­néért tudunk dicsérni. Általában az éneklés-kiabálás határán egyensúlyozik, a Ropesban például egészen az előbbi felé billen a mérleg, csakúgy, mint a záró dalban.

Bármennyire is szomorú hí­r az extrém metal zenék technika-orientált kedvelői számára, az In Flames korábban sem, de most már végképp nem az "okos" megoldásokról szól (egy mostani interjúban Friden konkrétan azt nyilatkozta, hogy Jesper Strömblad nem technikás gitáros). A 'Come Clarity' volt az utolsó olyan lemezük, ahol még az agresszióra, a durvábban megkarcolt riffekre fókuszáltak; manapság az In Flames már inkább hangulatokról, "érzésekről" szól, bármilyen furcsa is ezt í­gy leí­rni. Az új lemez konkrétan tele van atmoszféra-centrikus darabokkal, és persze direkt "slágerekkel": de hiába húz például a Deliver Us gitártémája, olyannyira gördülékenyre van lekerekí­tve, hogy agresszí­vnek csak a Maidennel most ismerkedő Lady Gaga-rajongók nevezhetik. Elég csak rápislantani az új promofotókon a bociszemekkel néző tagokra, Anders ráadásul egy brit bridzspartin is simán el tudna vegyülni ebben a hacukában.

Anders mostanában mintha sok olyan indienek becézett metal anyagot hallgatott volna, mint a The Mars Volta vagy a The Dear Hunter, néhol már-már "emós" énekével mintha ezekhez hasonlatos atmoszférát igyekezne teremteni, a végeredmény pedig nagyjából olyan, mintha a korai Muse cseppnyi melodeathbe oltott modern metalt játszana.

A The Attic például lí­rának se nevezhető, egy gitárhangokkal aláfestett intim vallomáshoz hasonlí­t leginkább, a megzenésí­tett versnek is beillő Jester's Doorba Anders konkrétan monologizál. Ez a kí­sérleti hangulatdal, amely szavalt verzékből és pszichedelikus hangképletekből áll össze, minden minimalizmusa ellenére hihetetlenül pofán tud csapni Jesper Strömblad távozásának tudatában. Az elektronika jelenléte a korábbinál sokkal hangsúlyosabb, és nem csak a klipes dalban. Ami viszont garantáltan ki fogja akasztani a rajongókat, az a lemezt lezáró Liberation, ami spec egy alternatí­v pop-rock dal, de legalább gitárszólót passzí­roztak bele, amikből túl sok nem jutott a lemezre, de azok legalább pofásak. Akik viszont bekajálták az előző album Alias és The Chosen Pessimist cí­mű számait, azok egy percig se féljenek, mert ez az ő albumuk.

Azért a régivonalas rajongóknak is csurran-cseppen ezen a lemezen, a Darker Times példának okáért egész harapós, az A New Dawn pedig akár a 'Clayman'-re is felférhetett volna a könnyen felismerhető, azonnal ható lead gitár témájával. A közepére azért odapakoltak egy mélázós hegedűs intermezzót, úgyhogy megemelem kalapom a svédek merészsége hallatán, ez a dal telitalálat - mernek kí­sérletezni, plusz önkifejezni. A probléma mindössze az, hogy kb. tí­z hallgatás után se tudok pár számnál többet kedvencként kiemelni: hiába értékelem, vagy legalábbis próbálom, amit az In Flames manapság művel, lelkesedni már nem könnyű irántuk, és többnyire csak kullogni lehet a zenekar önmegvalósí­tása után. Továbbra is ambivalens érzések kavarognak bennem minden egyes Playground-hallgatás után: egyrészről részleteiben még tetszenek is a számok, jók a szólók, szimpatikus az ének (még ha technikailag nem is túl jó), megkapó a hangulat, de... Még be kell ennek érnie, azt hiszem. Vagy bennem, vagy bennük. Mintha a sokféleség, a változtatás végül nem csapódott le egységes irányvonalban, a lemeznek nincs olyan í­ve, dinamikája, ami újra és újra hallgattatná magát. A szeptemberi koncert mindenesetre tökéletes tűzkeresztség lesz az új dalok számára.

Pontszám: 6.5