Személyes kedvenceim - Nagybandi

Nehéz munka ez. 25 lemezt kéne kiválasztanom kb. száz közül, melyek számomra alapvetésnek bizonyultak az elmúlt évtizedekben, behatárolva, alakítva zenei hovatartozásomat, ízlésemet, ezen túlmenően meghatározva emberi kapcsolataimat, baráti társaságomat, életemet. Nehéz, hálátlan feladat, mert miért is hagyjak ki egy Pink Floydot, egy régi Genesist vagy egy Metallicát, hiába imádom őket, hiába van szó zseniális albumokról, megismételhetetlen pillanatokról, az elmúlt 40 év terméséből 25 album nagyon kevésnek bizonyul, következésképp jó néhányat sajnos parkolópályára kell helyeznem, tegyük hozzá, igazságtalanul. Magam megnyugtatása végett úgy döntöttem, azon lemezeket próbálom a továbbiakban felsorolni, melyekhez valamilyen szempontból szoros kötődésem van, valami felejthetetlen emlék fűződik hozzájuk, vagy olyan döbbenetet váltottak ki bennem, hogy abban a pillanatban azt hittem, ennél jobb nem volt, nincs és nem is lehet e kerek világon.

25. Kingdom Come: I.

Mivel kedvenc lemezeimről van szó, épp rosszul kezdem a bemutatót, de kérlek Benneteket bocsássatok meg eme véleményemért, miszerint ezt a lemezt nem tartom annyira kimagasló alkotásnak. De... amit Lenny Wolf, ez a Robert Plant hanggal megáldott német srác véghezvitt a ’80-as évek vége felé, példaértékűnek tartok, mivel - Lukács Laca szavaival élve - ő volt az a fiú az utcáról, aki rock and roll sztár akart lenni, és valamilyen szinten az is lett. Németországból átrepült Los Angelesbe, összeszedett négy kiváló fiatal zenészt (köztük volt James Kottak, a Scorpions mai dobosa) és megvalósította álmát, egy olyan zenekart kalapált össze, mellyel rövid időn belül stadionokban nyomhatta kedvenc zenéjét. A belső borító fotóját nézve még ma is futkos a hátamon a hideg, hihetetlen élmény lehetett huszonévesen, egy lemezzel a hátuk mögött ekkora tömeg előtt játszani, még ha az csak egy előzenekari státusz is volt azon a szép napsütötte délutánon. Először a rádióban hallottam felőlük, ’88 telén valamelyik adó lenyomta a What Love Can Be-t. Katona voltam, átfagyva álltam az őrbódéban reggel 5 óra felé mikor megszólalt a dal, és... mintha a Since I’ve been loving you-t hallottam volna a Zeptől. Az akkor már rég megszűnt és imádott Led Zeppelin után a gitárjáték, a dallam, az énekhang hihetetlen hatással volt rám, azonnal tudtam, hogy meg kell szereznem a lemezt, melynek dalai azóta beleivódtak a bőrömbe, a mai napig szívesen hallgatom őket, bár természetesen a Zep zsenialítását meg sem közelítik, de hozták azt a feelinget, amire abban az időben szükségem volt. Get It On, Living Out Of Touch, Now Forever After, stb. „A történet vége, ennyi és kész.”

24. Sweet: Sweet Fanny Adams

Akkoriban mindenhol azt írták és mondták róluk, hogy rágógumizenekar. Tizenévesen nem nagyon értettem, mit is jelent ez és miért is aggatják ezt rájuk, de nem érdekelt, mert nekem abban az időben ez volt a nagybetűs ROCKzene, és valljuk be, mai füllel hallgatva is kőkemény hardrock volt ez a javából. Kitörölhetetlen dallamaik, Brian Conolly összetéveszthetetlen hangja felejthetetlenné tették nekem azokat a nyarakat, mikor a szomszéd srác MK 27-es magnóját kivittük a nagymamája cseresznyefája alá, benyomtuk a narancssárga play gombot és szedtük a cserkót. Set Me Free, Into The Night, Rebel Rouser. Hogy ez rágógumizene? Elmehet mindenki a sóhivatalba.

23. Van Halen: I.

Egy általános iskolai osztálytársam kapta meg a lemezt ’80-ban valahonnan Angliából, valamiféle rokoni látogatás folyamodványaként. Áll leesett, hangerő feltekeredett, szülők kiborultak. Az alig két perces Eruption gitárvarázsa mindent vitt, Eddie Van Halen megmutatta a világnak, hogy máshogy is lehet gitározni. Az I’m The One, az On Fire rohanása számomra akkor falhoz állította az egész mezőnyt. Rongyossá hallgattuk.

22. Queen: II.

Hát igen, ez a Queen nem az a Queen, melyet a slágerlistákról ismerünk vagy harmincöt éve. Az első nem túl sikeres (bár az sem volt rossz) próbálkozás után a zenekar ’74-ben megcsinálta azt a lemezt, mely számomra az igazi Queent jelenti. Egy vérbeli hardrock album zseniális dalokkal, fantasztikus gitárjátékkal, grandiózus harmóniákkal és vokálokkal. Hopp, és egy intro a legelején azzal a jellegzetes gitárhanggal. Volt akkoriban ilyesmi? Ugye nem.

21. Pokolgép: Adj új erőt!

Köszönöm Garael kollégának, hogy végre magyar zene is felkerült valakinél a 25-ös listára, mert ne szégyelljük, itt is születtek alapvetőnek tekinthető művek. Az, hogy én is ezt az anyagot választottam ki, nem véletlen. A Pokolgép egy olyan énekest szerződtetett Rudán Joe személyében, aki személyes kedvencem volt a Zep nótákat játszó Coda-ban, akit előtte már sokszor láttam a színpadon, aki hátborzongatóan interpretálta Robert Plant dallamait, hangját. Itt máshogy énekel, a saját hangján, amit a legzseniálisabb énekteljesítménynek tartok azóta is, mely magyar rocklemezen valaha is megszólalt. A lemez a magyar heavy metal csúcsteljesítménye, nálam ezt soha és senki nem fogja tudni überelni.

20. Green Carnation: Light Of Day, Day Of Darkness

Egy tulajdonképp 60 perces metálkoncepció a norvég zenekartól. Északi atmoszféra, csodás dallamok, mesteri gitárjáték, hideg és párás lehellet. Nincs mit cifrázni, ezt hallani kell, egyedül hallgatni, besötétített szobában, izmos hangerőn. És hogy hosszú a dal? Egyáltalán nem, mert ugye akkor unalmas lenne, ez pedig messze nem nevezhető annak.

19. Stratovarius: Infinite

Az első album, amit hallottam a finnektől, a ’Destiny’ volt, melynek dallamossága, Kotipelto tiszta éneke, a dalok hihetetlen energiája, lendülete azonnal magával ragadott. Az első személyes találkozásom a Stratoval viszont az ’Infitite’ turné budapesti állomásán történt, mely a mai napig elevenen él bennem. Kiváló lemez, kitűnő koncert, elsőrangú produkció az éppen akkor a pályafutásuk csúcsán trónoló zenekartól. Ha valaki megkérdezné tőlem, milyen is volt a Strato a fénykorában, ezt az anyagot nyomnám a kezébe.

18. Guns ’n’ Roses: Appetite For Destruction

Ezzel a lemezzel kapcsolatban nem lehet és nem is kell kommentálni semmit. Mindenki ismeri, szereti, tudja, érzi, ott van az agyadban, a szívedben, a füledben, megmérgez, elrepít, belédmar. A Sweet Child o’Mine csodariffje, a Paradise City fergeteges rock ’n’ rollja, a Welcome To The Jungle őrjítő vadsága felejthetetlenné teszik e mesterművet. Amihez pedig nincs mit hozzáfűzni, ez a lemez és ez a zenekar mindössze két év leforgása alatt veszkócsizmás rockert csinált a fél világból.

17. Wuthering Heights: The Shadow Cabinet

Imádom, imádtam Ronnie James Dio hangját, énekstílusát, dallamérzékét, nekem mindig is Ő marad a legkiválóbb énekes, akit valaha is hordott a Föld a hátán. De hogy mi köze ennek a Wuthering Height-hez? A kapocs Nils Patrik Johansson, akinek orgánuma kísértetiesen hasonlít a zseniére, bár ellentétben Nils első számú csapatában, az Astral Doorsban nyújtott Dio-szerű alakításával, itt valamelyest más hangot üt meg azon sok közül, melyekre ez a svéd csodatorok képes. Nyitásnak ott van mindjárt a Demon Desire a magával ragadó megarefrénjével, no comment, Johansson barátunk leénekli a csillagokat az égről. Zseniális, ahogy a többi darab is a lemezen.

16. Bruce Dickinson: Accident Of Birth

Szülinapomra kaptam meg a lemezt 1997-ben, még kazetta formájában. Azt tudtam, hogy megjelent, de az akkori korlátozott lehetőségek miatt nyilván nem köthettem semmiféle korábbi ismeretséget az album dalaival, így hasonlót vártam, mint amit Dickinson a szólópályája korábbi szakaszában produkált, nem egy csodát, de annyira nem is rosszat. Ellenben mikor megszólaltak az első taktusok, kikerekedett a szemem, rájöttem, hogy csodát kaptam. Roy Z hathatós közreműködésével Bruce hozta azt, amit a Maidenből történt távozása óta vártunk tőle. Remek dalok sorakoznak a lemezen, sőt a Road To Hell-nél Adrian Smith neve is ott figyel, mint közreműködő, így nem is csoda, hogy egy igazi maidenes szerzeményt hallunk, felidézve a korábbi szép emlékeket. Az élet azonban tud meglepetésekkel szolgálni, és mint tudjuk, mindössze két évet kellett várnunk ahhoz, hogy az álmok újra valóra váljanak.

15. Deep Purple: Made In Japan

13 éves voltam, mikor egy nyári táborozás során valaki feltette a lemezjátszóra a bakelitet, és bekapcsolta az erősítőt. A nevüket már hallottam, a Smoke On The Water-t márt ismertem, de ezt a koncertlemezt és ezeket a dalokat még soha nem hallottam. Leültem a hangfaltól fél méterre, de felállni már nem tudtam, nem is akartam, odaszögezett a betonlépcsőre a zene. Ez a koncertlemez az, amit a mai napig is szinte hangról hangra ismerek, teljesen beágyazta magát az agyamba.

14. The Cult: Sonic Temple

Szerény véleményem szerint ők voltak azok, akik átmentették a már-már feledésbe merült ’70-es évekbeli hardrock muzsikát a ’80-as évek második felébe. Első alkalommal 1987-ben az ’Electric’-kel tették meg ezt a lépést, de akkor még nem figyelt fel rájuk a világ, holott megérdemelték volna. Hála kitartásuknak nem adták fel, két év múlva, ’89-ben letették az asztalra azt az anyagot, mely nekem akkoriban bombaként robbant a Guns ’Appetite’-ja mellett, sőt le is körözte azt. Billy Duffy zsigerből jövő, ösztönös gitárjátéka, Ian Astbury lélegzetelállítóan erős és egyedi hangja, a tökéletes, mindent elsöprő dalok gyűjteménye a Cult felülmúlhatatlan csúcsteljesítményévé teszik az albumot. A borítón pedig ott van minden, ami rock. Szinte hallani ahogy a koromfekete bőrgatyós, veszkócsizmás, háromméteres terpeszt produkáló Duffy kicsalja a Sun King első akkordjait Gibsonjából, és megdörrenti a cuccot durván, keményen, kegyetlenül, egyenesen bele az arcunkba.

13. Hammerfall: Legacy Of Kings

1997-et írtunk, az európai heavy metalt már rég elsöpörte a grunge és egyéb más amerikai rockzenék, a kopott bőrgatyókat már évek óta a padláson ette a penész, a hosszú hajat levágták, a TV előtt ülve pocakot eresztettek a sört kortyolgató és a csipszet rágcsáló rockerek. Aztán hirtelen előbukkan a fene tudja hogyan és miféle ötlettől vezérelve egy svéd baráti társaság, kiad egy elég gyenge megszólalású lemezt, egyszerű, de nagyon jó dalokkal, minden különösebb feltűnés nélkül. Csak hobbi – gondolták –, bulinak elment, de hát kinek is kellett akkoriban ez a fajta ódivatú metal. Aztán ’98-ban úgy döntöttek, megcsinálják profibban, és megjelent a második munka, a ’Legacy Of Kings’, húúú... de még milyen kezdéssel! A Heading The Call szó szerint seggbe rúgta a tévésorozatokon élő valaha rockzenén nevelkedett alakokat, akik azon nyomban rohantak fel a padlásra előkeresni a bőrnacit, amit aztán persze nem tudtak begombolni. A Hammerfall ezzel a lemezével felkavarta a langyos vizet, innentől kezdve Európa szinte minden országában gombamód nőttek ki a földből a tradicionális eurometalt játszó tehetségesebbnél tehetségesebb zenekarok. A Hammerfallt lehet szapulni, szidni, bírálni, hogy unalmas és egyforma, de nélkülük és e lemez nélkül az amerikai rockzene lehet már rég elfoglalta volna kontinensünket.

12. De Facto: Evangeliom

Igen, egy újabb magyar csapat a listámon, a honi underground megkerülhetetlen zenekara, mely sajnos soha nem kapta meg az őt megillető elismerést. Egy barátom nyomta a kezembe úgy öt-hat évvel ezelőtt ezt a lemezt, hogy hallgassak bele, nagyon jó. De Facto? Fogalmam sem volt kik ők, honnan jöttek, mit játszanak. Beraktam a lejátszóba, és már az indító, Kereszt című dalnál éreztem, ez az én zeném. Ahogy Tóth Gyula beleüvölti a puszta semmibe minden fájdalmát, érzését, a lelkét, beleborsózik az ember. Kemény, ugyanakkor szívbemarkoló muzsika profi zenészek tolmácsolásában, mely mellett mindenképp említést érdemelnek Gyula költői szövegei a szerelemről, csalódásról, útkeresésről, a világról, Istenről, melyek elrepítik a hallgatót egy másik dimenzióba. Kihagyhatatlan.

11. Uriah Heep: Look At Yourself

Ez volt az az album, melyet régebben mindig akkor hallgattam, mikor éjszaka vezettem haza valahonnan, ugyanis tudtam, ha ez szól, biztos nem alszom el. Imádtam (és imádom a mai napig is) a Look At Yourself és a Love Machine lendületét, a July Morning és a What Should Be Done líráját, Mick Box gitársoundját, David Byron hangját. Számomra ez a lemez a Uriah Heep.

10. Black Sabbath: Heaven And Hell

Ronnie James Dio. Egy utánozhatatlan és felejthetetlen hang, melyet sajnos már csak felvételekről hallhatunk és csak az emlékeinkben él tovább. ’Heaven And Hell’. Egy utolérhetetlen és zseniális album, mely örökké élni fog amíg világ a világ. Ez volt az a lemez, amit akkor, 2010. május 16-án (RIP) délután csutkára tekert hangerővel meghallgattam. Fájdalmas volt.

9. Led Zeppelin: III.

Erről nincs mit mondani, de nem is lehet szavakba önteni. Immigrant Song. Since I’ve Been Loving You. Gallows Pole. LED ZEPPELIN.

8. Judas Priest: Defenders Of The Faith

Komjáthy György egyik műsorából vettem fel kazettára a lemezt még ’84 tavaszán. Előzőleg már két korábbi lemezük, a klasszikus ’British Steel’ ill. a ’Point Of Entry’ már ismerősen csengtek a fülemben, bár az utóbbi nem igazán tudott megtalálni, e lemezzel valahogy soha nem tudtam megbarátkozni. Ezzel a tudattal indítottam el a felvételt, gondoltam, valami hasonlót fogok kapni, azonban néhány perc elteltével rádöbbentem, hogy óriásit csalódtam, méghozzá pozitívan. Nem vitás, az indító Freewheel Burning majd az azt követő Jawbreaker több volt, mint meggyőző. Imádom a lemezt, bármikor szívesen meghallgatom pörgős dalait, szeretem remek hangulatát, fülbemászó dallamait. A legnagyobb klasszikus a Priesttől.

7. Gamma Ray: Powerplant

Kai Hansen, az europower atyja, remek lemezekkel ajándékozta meg e cd megjelenéséig is az arra fogékony hallgatóságot, de amit ezen az albumon összehoztak a fiúk, az maga volt az európai metal magasiskolája. Több országban és a szaksajtóban is néhány héttel a megjelenés után klasszikussá ill. az év lemezévé kikiáltott anyag (nálunk is a hónap lemeze volt anno) tartogatott egy meglepetést is, az It’s A Sin című slágerfeldolgozást a Pet Shop Boys-tól. Hát...hm, ez mondjuk felejtős, de a többi nagyot ütött és üt a amai napig is.

6. Sonata Arctica: Ecliptica

Az első és (számomra) a legjobb Sonata lemez. A hihetetlen dallamérzékenységgel és remek énektudással megáldott Tony Kakko vezette csapat egy nagyon spontán, ösztönös metal albumot pakolt nekünk ide 1999-ben, némi Strato ízzel megfűszerezve. A mai napig nem értem, hogy lehetett ennyire pofátlanul fiatalon egy ilyen remek albumot összedobni, némelyikük még 20 éves sem volt. Lehet valami acélos abban a finn levegőben.

5. Accept: Balls To The Wall

Nekem ezzel a lemezzel vált ismertté és egyik legnagyobb kedvencemmé Mr. Smirglihang és csapata. 1984 kellemes nyara volt, valahonnan megszereztem a lemezt, pillanatok alatt olyannyira megszerettem, hogy szinte egész nyáron ez forgott a lemezjátszómon a Scorpions ’Love At First Sting’ korongjával felváltva. A ma már klasszikussá vált és a stílus kitörölhetetlen himnuszává avanzsált címadó Balls o The Wall felcsendülésekor minden alkalommal visszaköszön életem e felejthetetlen időszaka. Nagyon sajnáltam, mikor ’87-ben valami hülye félreértés miatt nem engedték be őket az országba, de a 2005-ös szigetes buli és Udo viszonylag gyakori magyarországi fellépései valamelyest feledtetni tudták e malőrt.

4. Rush: Moving Pictures

Megint csak azt tudom mondani, a Rush esetében is az első alkalommal meghallgatott és megismert album maradt számomra a nagy kedvenc. Mennyire érdekes, nemrégiben ők is úgy gondolták, e lemezzel pályafutásuk igen fontos mérföldkövét készítették el ’81-ben, és az elmúlt évben számos koncerten élőben is előadták a teljes anyagot néhány tízezer szerencsésnek. Tom Sawyer, Red Barchetta, Limelight, mindegyik más és más, de tipikus Rush.

3. Iron Maiden: Somewhere In Time

Talán egy kicsit mellőzött album a britek (és a világ) egyik legmeghatározóbb heavy metal zenekarától, de lehet, hogy épp ezért szeretem annyira ezt a lemezt. Kicsit változott is a zene az előző két alkotás, a ’Piece Of Mind’ és a ’Powerslave’ óta, sőt az először itt használt gitárszinti miatt egy cseppet progresszívnek is érzem az anyagot. Remek dalok sorakoznak a cd-n, nem is nagyon értem, miért nem vettek elő több dalt a későbbi turnékon, pedig ezek a szerzemények megérdemelték volna a nagyobb nyilvánosságot. Ha nem hát nem, de mi azért figyeljünk oda, vegyük le a polcról többször ezt is, tegyük a lejátszóba legalább annyiszor, ahányszor a többi Maiden remekművet.

2. Scorpions: Tokyo Tapes

Az egyik legnagyobb kedvenc, évtizedek óta Németország csodafegyvere, a mai napig a rockszíntér egyik legbefolyásosabb zenekara, nagy kár hogy annyira elszaladtak az évek, és ők is úgy döntöttek, szögre akasztják a gitárokat és becsukják azt a sokat emlegetett riffkönyvet. Bár a legjelentősebb szakmai ill. kereskedelmi sikereik a ’80-as évek elejétől datálhatóak, hozzám mégis a Scorpions ’70-es évekbeli zenei világa áll közelebb, talán a gitárzseni, Uli Jon Roth játéka miatt. A dupla albumot két tokyoi koncert anyagából válogatták össze, melyek egyben Uli búcsúfellépései is voltak, a ’78-as japán turné után sajnos már nem tartott a csapattal. A ’Tokyo Tapes’ egy kitűnő élő válogatáslemez, mely hű lenyomata a zenekar korai korszakának.

1. Marillion: Misplaced Childhood

Ismét nehéz helyzetben vagyok. Az még rendben van, hogy nagy kedvencemet, a Marilliont teszem a dobogó felső fokára, de hogy melyik lemezt kéne ide felemelnem, gondot okoz. Mivel Fish által fémjelzett időszakot preferálom inkább (ez persze nem jelenti azt, hogy a Hogarth-éra távol áll tőlem), nyilván az első négy lemez közül kéne választanom, de nem tudom igazán eldönteni, két kedvenc albumom, a ’Script For A Jester’s Tear’ vagy a ’Misplaced Childhood’ közül melyik legyen a befutó. Az hogy az utóbbi mellett döntöttem, azért történt, mert ezzel a lemezzel ismertem meg a zenekart, teljesen véletlenül. ’86-ban két hetet töltöttem (akkor még) Jugoszláviában, és minden bakelitet megvásároltam, ami rockzene volt, köztük ezt is, viszont erről fogalmam sem volt, micsoda, mindössze a lemeztasak tudott némi információval szolgálni. A csodálatosan megfestett dupla borító sokat sejtetett, a szövegek elég bonyolultnak tűntek, a hangszerek garmadája nem slágerzenéről árulkodott, a több tételből álló egybefüggő zene kíváncsivá tett. Néhány nap múlva hazaértem, felraktam a lemezjátszóra a fekete korongot, és... elvarázsolt a zene, elvarázsolt a Marillion a következő 10-15 évre. Ekkora hatást soha, semmilyen zene nem gyakorolt rám eddigi életem során, bár ma már a zenei túlkínálat miatt kevesebbet veszem elő a lemezeiket, a mai napig őket tartom kedvenc zenekaromnak, az ő lemezeiket vinném magammal arra a bizonyos lakatlan szigetre.