Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy

írta garael | 2011.06.09.

Megjelenés: 2011

Kiadó: SPV/Steamhammer

Weblap: www.pagansmind.com

Stílus: prog.-power metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

Azt a zegzugos lelkit ezeknek a pogányoknak, hát nem megint sikerült összesámánkodni valami boszorkányosat? Mari néni a szomszédból minden bizonnyal így konferálta volna fel a norvégok új lemezét, pedig hát Kálmán (a könyves) óta tudjuk, hogy boszorkányok nincsenek, úgyhogy róluk szó ne essék, de hát bölcs királyunk is csak a pogányvilág féle strigákra értette a felvilágosultnak tűnő megállapítást, így maradjunk annyiban: Mari néninek igaza van!

Ej, pedig a norvégok zenéje nem az a „hozzád bújok cicám, és melegítelek” típusú, tábortűz mellé való lelkesítő dalfolyam, ahhoz, hogy valamiféle hőt érezzünk a felcsendülő dallamok hallatán, elő kellene vennünk két Che Guevara filmet, vagy ha azt nem is, legalább a pálinkásüveget…..Nos, nem hiába volt a kezdő lemezek alapszíne a kék, Lofstadt és csapata – nation est omen – eleve nyíltszíni beismeréssel robbant be a metal köztudatba,  amolyan „nesze neked mediterrán hősromantika” attitűddel, melyben a techno-sci-fik pengeéles és kiborganizált dehumanizációja fújt jeges párát a hallgató lelkébe. Lofstadt végletekig torzított gitárja, Nils K. Rue gépiesen tökéletes hangja, a billentyűk robotikus sípolása, és persze a néha agyafúrtan elidegenítő riffekre ráülő szemtelenül szenvtelen dallamok olyan egyedi világot alkottak, melyben minden apró részletnek megvolt a maga megtervezett helye, s ha a végeredmény nem is volt mindig annyira egyenletes, mint amit a komputer megkövetel, a késztermék azonnal felismerhetően hirdette a Pagan’s Mind bejegyzett márkanevet. Persze, aki olvasta Asimov robottörténeteit, jól tudja, hogy még a maga nemében tökéletes gép is élet - lélek után vágyik, akkor is, ha az magába hordozza a pusztulás veszélyét: nos, szerencsére pogányéknak nem kell ilyesmitől félni, még akkor sem, ha a humanizáció bizony megindult, melynek markáns jelei már legutóbbi albumukon is megmutatkoztak. Az addig krómacél egységként összerakott Pagan világba hirtelen olyan elemi részecskék kerültek, melyeknek nem sok köze van a sci-fihez, vagy a progresszióhoz, sőt: ha nem tűnne káromkodásnak néhány prog.metal fan fülében, akkor még azt is ki merném jelenteni, hogy a fiúk rátaláltak az AOR – no jó, annyira nem – de a hard rock spontán slágerteremtési képességére – és milyen jól tették! A progresszió visszaszorult kissé – vagy megváltozott, és egy szellősebb, közérthetőbb fordulatot tett –, a refrének közé pedig a dermesztő fagy helyett vérpezsdítő forró levegő áramlott, hogy megolvassza kissé az északi jégvilágot. Érdekes módon ennyi is elég volt ahhoz, hogy az eredeti összetevők – embertelen gitársound, meleg tónusok nélküli ének, kissé szögletesen megtervezett billentyűjáték – megváltozása nélkül is egy új színt kapjon a kék alap. Nem tudom, ki, hogy van vele, de véleményem szerint az Intermission kezdésnek akkora sláger, melyet a legjobb bandáknak is csak holnapután kiskedden sikerül összerázniuk – mondjuk a csapatnak volt rá négy éve, hogy kivárják a kiskeddeket -, és a Walk Away In Silence tömény királynői - birodalmi hangulatát is inkább Norvégiában kellett volna Tate mesteréknek Irak és Afganisztán helyett keresniük, mert minden bizonnyal rálelhettek volna az elveszett receptre. No persze, aki az epikus Revelation The End hallatán nem jött rá, hogy itt bizony a Terminátor meghágta a hajas babát és a Live Your Life Like A Dream gépzongorájából nem hallja ki az elektronikába inkarnált bluest, ne is próbálkozzon a szorosabb ismertséggel, még akkor se, ha a When Angels Unite altatódalos dallamaira sikerül neki egy zenedobozon forgó, angyalszárnyas, tütübe öltözött, spiccben álló Nils K. Ruet vizionálnia.

Pontszám: 9