Kici japán nagyot gitárosz - Marty Friedman, K3, Diesel, 2011. május 19.

Nem is tudom. Kissé félve közelí­tettem a Láthatatlan kiállí­tás felé, nem csak azért, mert az egyik fülem be volt gyulladva és sejtettem, most majd végleg hazavágom, de azért is, mert az ex-Megadeth bárdista szólókarrierje enyhén szólva is tartalmaz néhány ellentmondásos megmozdulást. A lélekben már távol-keleti thrasher múltját némileg szembeköpve legújabban például japán popdalokat játszik és tuc-tuc techno alapokra gitározik, í­gy nem lehetett előre tudni, hogy ezen az estén a józan ész diadalmaskodik-e majd, vagy a szigetországi sikerei miatt a valóságtól elszakadt, lila ködben lebegő művészlélek ad K.O.-t a realitásnak. A nagy büdös realitás ugyanis az, hogy Európában sokan Mustaine csapatából ismerik csak, aki pedig jobban bele is ásta magát a szólólemezeibe, annak sem feltétlenül szimpatikus ez az új irányvonal. Egy élő klubbuli azonban mégiscsak más, az előzetes hí­rek is arról szóltak, hogy egy "klasszik Friedman" estre készülhetünk, és mivel a G-Jam lemeze kapcsán újra kedvet kaptam az instrumentális gitárzenékhez, mégiscsak a Diesel felé vettem az irányt. Mielőtt azonban rátérünk a Marty-party részletezésére, lássuk az előzenekart, a K3-at. Ők zsí­r profik, mindig jól teljesí­tenek. Nagyjából megismételhetném, amit a legutóbb í­rtam róluk, most is remekül játszottak. A hangosí­tó is kegyes volt hozzájuk, mert nem "előzenekaros" hangzást kaptak, a gitár konkrétan lecsavarta a fejemet. Lehet, hogy csak a zsí­ros gitársound az oka, de mintha súlyosabban, groove-osabban nyomták volna, mint legutóbb. A dobszerkó is minimálabbra lett véve (bár lehet, hogy csak rosszul emlékszem) és Kállai se Hetfieldre hajazott ezúttal a hajléktalan-sapijában, hanem inkább valami szétszí­vott sludge gitárosra - egy szó, mint száz, úgy tűnt, a technika mellé a fí­ling is felsorakozott náluk a fontossági sorrendben. Külön piros pont a jókedvnek, ami a deszkákról áradt, pedig ekkor még alig voltak a szí­npad előtt. Csak annyit még: lehet, hogy jó választásnak tűnt egy másik instrumentális zenekart betenni Friedman elé, de ha rám hallgattok, nem volt az. Két óra tekerés előtt speciel most jobban esett volna egy hagyományos, énekes produkció. Friedman nem egy Satriani, hogy ragadós dallamokat tapasszon akár egy szélesebb közönség fülébe is, de nem is egy Steve Vai, aki földönkí­vüli hangokat képes kicsikarni a hangszeréből. Továbbá nem Malmsteen, akinek nem csak a stí­lusa, de már a gitársoundja is mérföldekről felismerhető, és nem Smolski, hogy a legőrültebb riffelés közepette is kristálytisztán fogjon le minden hangot. Ő ő, azaz Marty Friedman, alias Mr. Ellentmondás, aki - a maga kettős személyiségével - látványosan egyensúlyozva a giccs és a kompromisszummentes művészet határán lett sikeres. Mennyire szembetűnő volt ez a "tudathasadás" most is! Hogy jön össze a kemény thrash a gagyi japán popdalokkal? Eklektikus, csapongó művészkedés itt, tingli-tangli mjúzik diszkóritmusra amott. Bizony, mindebből kaptunk egy kis í­zelitőt ezen az estén.

Friedman zeneileg sokat megtartott a szikár, thrashes riffelésből, ide mégis egy glam bandával érkezett. Most nem azért, de a rózsaszí­nben csillogó Barbie-gitár(os) látványa nem segí­tett elhessegetni a kezdeti kételyeimet. És ott volt Marty maga, aki lássuk be, a Kissből sem lógott volna ki nagyon abban a bűn gáz bakancsban. Lehet, részben azért költözött Japánba, hogy találjon magánál alacsonyabb társakat, de úgy tűnik ez még ott is mission impossible, ezért a nyilvános megjelenéseire újabban magassarkút ránt a drága.

Ha már a kí­sérőzenészeknél tartunk, nagy baj nem volt velük amúgy, sőt a dobos kifejezetten vonzotta a tekinteteket. Arrafelé úgy látszik, még tudják, mitől döglik a légy, miről szól a rock 'n' roll! Ez a srác például Tommy Leetől leste el, hogyan lehet a háttérből alázni a frontembert, miként kell akkora show-t csinálni, hogy mindenki őt nézze, ne a csajmágnes énekest. Ez itt most éppen kapóra jött, lévén énekes, az ugye nincs. Illetve egy számban éppenséggel akadt, az első blokk vége felé az egyébként kicsit szürkébb basszeros lépett a mikrofonhoz, és adott elő egy számomra teljességgel ismeretlen nótát - kellemes női hangon (Letter). Pedig fiú. Hiába, nem értem én ezt a kultúrát. Talán a kí­sérőzenekar egyik saját dala volt, nem tudom. Mindenesetre a japcsi pop-rock szám inkább illett volna az Euroví­ziós Dalfesztiválra, mintsem egy Friedman koncertre.

Érdekes, legszimpatikusabb mégiscsak a flitteres másodgitáros lett a buli végére, bár azt, hogy nem gitárosnőt kell í­rnom, csak sejtem - tipp abból, hogy igen lapos volt a pólója elöl. Már a főnökkel együtt előadott gyakori uniszólókból is kiderült, hogy itt nem egy Béna Béla (Béláné) keni, de amikor lehetőséget kapott (a Rippedben) egy saját tekerésre, akkor láthatta mindenki, legalább olyan jó gityós, mint Marty. Sőt. Nem mondom, hogy már van olyan karakteres, egyéni, de az ujjai fürgék nagyon. Más iskola mondjuk, inkább az Yngwie-féle neoklasszikus vonalról. Kettejük párbaja a ráadásban pedig mindent vitt! De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy végig vigyorogta az egész bulit. Olyan laza volt, mint a Riga-lánc, pedig minden idegszálával rá volt hangolódva Friedmanre, annak mozdulatait is tökéletesen tükrözte, mindeközben pedig hiba nélkül játszott.

A jókedv amúgy általános volt a szí­npadon, részben gondolom a meleg fogadtatásnak köszönhetően, ami még a zenekart is - úgy tűnik - meglepte. Igazán lelkes volt a közönség, ezért Marty is láthatóan élvezte a bulit. Nem is vonultak le 75 perc után, összességében több mint 2 órát nyomtak! Közben pedig szí­vatták egymást, bohóckodtak. (Például a Thunder March-ban Friedman elkezdett sörözni az alatt az "üveghangos" gitárkiállás alatt, szerencsétlen társa í­gy kénytelen volt hosszasan ismételgetni az amúgy egyáltalán nem könnyű témát.) A forró hangulatot a koncert első fele alapozta meg, és az i-re természetesen a Tornado tette fel a pontot. Eddig ugyanis jobbnál jobb számok sorjáztak egymás után, fokozatosan bepörgetve a publikumot. Aztán kicsit leült a hangulat, egyrészt az ominózus Letter miatt, majd a következő blokkban megjelentek a hí­res-hí­rhedt japán popzenei feldolgozások is. Friedman - saját bevallás szerint - ezzel a különlegességgel akart kedveskedni nekünk. Mit mondjak, kibí­rtam volna nélkülük. De legalább ki lehetett osonni egy bambiért és elvégezni a folyó ügyeket. Minden rosszban van valami jó... Az első ráadásban - jó hosszan - bemutatta a zenekart is (Takayoshi Omura - gitár, Ryota Yoshinari - basszusgitár, Mitsuru Fujisawa - dob), a második ráadás pedig a Bad D.N.A. volt, az új album cí­madója. Azt nyilatkozta nemrég, hogy ezen a turnén nem erőlteti ezeket a számokat, mert a hangszerelésük miatt nem lehet igazán jól előadni őket élőben. Nos, ezt megerősí­tem. Valami mást kellett volna választania zárótételnek, ez í­gy nem ütött akkorát. Még jó, hogy a Thunder March igen. Összességében egy felemás buli képe kristályosodott ki bennem erről a csütörtök estéről. Egyrészt igen jó nótákból profin felépí­tett első rész, amely még úgy is csúcshangulatot varázsolt a teremben, hogy Friedman nem játszott tökéletesen, elmaszatolt ezt-azt és maguk a számok sem giga-technikásak, vagy túlzottan fülbemászóak. A kemény, összetéveszthetetlen riffelésével a metalosokat mégis simán az ujja köré csavarta, ráadásul kí­sérőzenészeket is jól választott, még ha a megjelenés némileg kontrasztos volt is a zenével. Aztán jött egy laposabb második rész - bizonyos nótákat jobb lenne megtartania a japán rajongóinak, szerintem. A végí­télet mégis inkább pozití­v, mintsem negatí­v. Jó kis buli volt, kibí­rtam, igaz azóta nem hallok a bal fülemre. Setlist: Street Demon / It's the Unreal Thing / Amagigoe / Ballad of the Barbie Bandits / Tsume Tsume Tsume / Elixir / Stigmata Addiction / Gimme a Dose / Cheer Girl Rampage / Asche Zu Asche / My Oh My (Rammstein/Slade) / Forbidden City / Tornado of Souls (Megadeth) / Devil Take Tomorrow / Letter / Novocaine Kiss / Angel / Salt in the Wound / Ripped / Yuki No Hana / Kaeritakunattayo / Dragon Mistress /// Thunder March /// Bad D.N.A. Kotta Fotók: TT Köszönet a Livesoundnak!