Riverside: Memories In My Head (EP)
írta Tomka | 2011.05.13.
Megjelenés: 2011
Kiadó: Szerzői kiadás
Weblap: www.riverside.pl
Stílus: progresszív rock/metal
Származás: Lengyelország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Igen, újfent megtörtént, egy évvel a hajós élményután, a Riverside megint elvarázsolta, hipnotizálta okosan érzékeny, érzékenyen okos zenefolyamával a kisszámú, de talán egyre gyarapodó magyar rajongótáborát. Amolyan komplementer koncert volt, amelyen speciálisan a rajongókra szabott – és tavaly nem hallott – különlegességekre meditálhattunk, mint az elsőlemezes The Curtain Falls, vagy a Second Life Syndrome, netán az Ultimate Trip. De nemcsak emiatt volt különleges az idei jubileumi buli: a 10 éves fennállásukat ünneplő turnén debütált legfrissebb kiadványuk, a háromszámos, kifejezetten erre a körútra komponált ’Memories In My Head’ című kislemezük.
Ha valaki időrendi sorrendben passzintja egymás mellé a lengyel progresszív rock/metal kvartett műremekeit, a 2009-es ’Anno Domini High Definition’-ben tetéző, egyre „modernebb”, metalosabb, direktebb (?) zenekar képét vizionálhatja maga elé. Míg a debütáló ’Out of Myself’ a felszínén viselte hatásait, nevezetesen a Pink Floyd és a Marillion hangulat- és dallamvilágát, addig a 2007-es ’Rapid Eye Movement’ klipes száma már egy torzított-lüktető basszusgitár-futammal áitatott sláger, a 02 Panic Room, a 2009-es nagylemez nyitódala pedig egy néhol Dream Theatert idéző, keményen odapakolt riffelésre építő szerzemény (Hyperactive). Ha ezek után azt várnánk, hogy továbbfokozzák ezt a látszólagos irányvonalat Mariuszék, akkor valószínűleg csalódni fogunk – még akkor is, ha ez az EP inkább kitérő a zenei munkásságban.
Legalábbis a címe erre utal. Szépen rímel a 2005-ben megjelentett ’Voices In My Head’ kislemezére, amely az ’Out of Myself’ és a ’Second Life Syndrome’ között – amely betonozta be végül azt a speciális Riverside-hangzást, amit a zenekar azóta lemezről lemezre igyekszik folyamatosan tágítani, megújítani –, és azoktól eltérően egy sokkal merengősebb, líraiakkal (és persze pár élő felvétellel) elárasztott korong. Duda az introvertált érzelemvilág különböző megnyilvánulásai formáinak – melyek közül csak egy a Riverside kapcsán gyakran emlegetett melankólia – szentelte a korábbi EP-jüket, ugyanakkor néhol a zenei kísérletezéseknek is helyet hagyott (ld. az elektronikus behatásokat a Dna ts. Rednum or F.Rafban és a The Time I Was Daydreamingben).
A még egészen ropogós ’Memories In My Head’ ugyanilyen kitérőnek, pihenőnek, kis kalandozásnak tűnik a metalosabb hangszerelésű ’ADHD’ után: csak éppen nem előre, hanem hátra, nevezetesen a letisztultabb, floydiánus, marillioni, és egy kis Porcupine Tree irányába, azaz kvázi a debütlemez környékére. Mindhárom szerzeményt kellemes letisztultság, ráérős ritmus és mindent beborító nyugalom-érzet lepi el. A Goodbye Sweet Innocence filmzenei, zörejes hangulatalapozással nyit, majd egy pofonegyszerű, ám annál érdekesebb „dialóg” alakul ki Piotr Grudziñski gitáros és Mariusz Duda énekes között, szép lassan becsatlakozik a többi hangszeres is, felduzzasztják, kibővítik az alapmotívumot, játszanak vele. A dal végén helyet kapó rövid gitár-billentyű „szólópárbaj” is olyan komótosan bontakozik ki, hogy még véletlenül se zavarja meg a muzsika áradásának nyugtató hatását. Duda kedvenc helyszínén, azaz saját fejében járunk – az énekes sikeresen plántál át a hallgatók fejébe impresszionista víziókat, tónusokat. A Riverside egészen az alapjaira csupaszította le a zenéjét ezen a kislemezen, és kissé a Lunatic Soul módjára azon kísérletezik, hogyan lehet minél egyszerűbben, egy-egy hanggal, egy-egy melódiával képzeteket, hangulatokat, érzelmeket megfesteni.
Az EP talán legérdekesebb száma a koncerten is elővezetett Living In The Past a maga Gilmourt idéző gitárpasszázsaival. Míg a nyitó dallal többszöri hallgatás után is az a problémám, hogy könnyen megjegyezhető dallamok nem igazán kaptak rajta helyet, valószínűleg mert Duda inkább „plusz egy hangszerként”, aláfestésként használja szívet karcoló orgánumát, a Living In The Past gond nélkül megállja a helyét a Riverside-panteonban. Duda is agresszívebben énekel, „tipikus” Riverside-nóta ez, aminek az aranymetszésnél hallható „megtörése”, a játékos billentyűhangok és Mariusz éteri dallamai, ill. a fináléban prezentált „hangszercsata” adják a különleges ízét. Az egymásba átfolyó dalok harmadik darabját, a Forgotten Landet eleinte Duda éles, hipnotikus basszusgitár-hangjai egyénítik, majd hang-játéka, ahogy egészen széles érzelmi skálát zongorázik végig édesbús-komor orgánumával. Lapaj háttérben megbúvó, ám mégis grandiózus hatást keltő szinti-szőnyege, ill. Piotr lényegretörő, addiktív, elbűvölő gitártémái mindenképp kiemelendőek ebből a félórás, önmagába záródó – ugyanazokkal a hangokkal kezdődik, mint végződik – zenei utazásból. Talán mondani se kell, Riverside-rajongóknak kötelező, de minden jóérzésű prog.rock fan nyugodtan tegyen vele egy próbát. Maximum lesz egy nyugodt délutánja tőle.
(A 8 pontból az első dal miatt csippentettem le egy felet. Riverside-rajongók ettől függetlenül nem fognak csalódni az anyagban.)
Legutóbbi hozzászólások