Poisonblack: Drive
írta Kotta | 2011.05.08.
Megjelenés: 2011
Kiadó: Hype Records
Weblap: www.poisonblack.com
Stílus: sludge/gothic rock
Származás: Finnország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Jól pofára lehet esni manapság az ilyesfajta zsigeri rockzenével, amiben nincsen különösebb csiri-biri, barbatrükk, csak a hagyományos rock hangszerek és attitűd, legalábbis, ha nem csináltad meg a szerencsédet még a kilencvenes években. Akkoriban, amikor a külsőségekben utazó, látványos, és/vagy különösebb mondanivaló nélküli, pusztán szórakoztatni vágyó irányzatok a vér-ciki kategóriába tartoztak, éppenséggel az ilyen groove-os, tökös riffekekben utazó, a gyökereiket a ’60-as, ’70-es években megtaláló zenekarokban (mint például a 'Deliverance/Wiseblood' korszakos C. O. C.) látták sokan a válságból kivezető utat – beleértve a lemezkiadókat és az MTV-t is. Máskülönben egy Monster Magnet, Type O’Negative, Trouble, de még a Soundgarden és az A. I. C. is úgy ragadt volna meg az undergroundban, mint a sicc.
Manapság viszont, amikor újra lehet bombasztikus sárkány-metallal sikereket aratni és nem szalad fel a szemöldök a cicanadrágba, vagy akár a köcsögdudát ráncigáló, szőrmébe-csuhába öltözött zenészek láttán sem, ugyan kinek kell egy hagyományos, konszolidált (hadd ne mondjam, unalmas) rockzenekar? Nem túl sok mindenkinek, ezt a Poisonblacknél talán kevesen tudják jobban, de Laihialát ez úgy látszik nem érdekli, csinálja azt töretlenül, amihez a leginkább ért – érzelmes, értelmes kemény muzsikát. A korszellemhez alkalmazkodás kényszere azért csekély mértékben megfigyelhető, mert ezúttal egy rövidebb, pörgősebb, „bulizósabb” albumot tettek le az asztalra, mint a legutóbb. Ha már Danko Jonesnak bejött, hátha...
Megijedni azért nem kell, nem távolodtak a rájuk jellemző hangzástól/megoldásoktól, sőt, mondhatnám nyugodtan azt is, mindent riffet, dallamot hallottunk már tőlük, ami itt szerepel, de az összbenyomás mégis határozottan pozitívabb (kevésbé depresszív, kevésbé sötét), mint eddig. Részben azért, mert a kilencvenes évek Metallicáját idéző számok (pl. A Good Day For The Crows, Futile Man) felé kerekedtek (mennyiségben legalábbis) a szinte már punkosan lendületes nóták (például mindjárt a nyitó Piston Head, de a klipes Mercury Falling nyomokban a bulimetal D. A. D.-t idéző hangulata és gitártémái is elég beszédesek). Vagy ott van a Sychopat, ami már-már motörheadesen egyszerű heavy rock ‘n’ roll, természeten egy jellegzetes Laihiala refrénnel. Az album második felén azért előkerül Ville lírai, elmélkedős oldala is (ilyenek nélkül Poisonblack album nincs is), de szerintem ezúttal még ezek a témák (From Now-here to Nowhere, Scars) sem olyan súlyosak, kilátástalanságot sugallóak, mint korábban.
Poisonblack: Of Rust And Bones
Legutóbbi hozzászólások