K(h)ánaán Khan után: Kamelot, Evergrey, Amaranthe, Sons of Seasons, 2011.05.03., Club 202

Amilyen rossz előjelekkel kezdődött az este "előélete", olyannyira tökéletesre sikerült végül ez a négy kiváló zenekart felvonultató metal show. Az Evergrey gyengébb lemeze, Khan kilépése, vagy az a gyanú, hogy az Amaranthe nem több, mint egy ügyesen összerakott, "megcsinált" metal zenekar, és az aggasztóan lassú jegyfogyás - át is került a buli a Petőfi Csarnokból az ex-Wigwamba - nem í­gért sok jót. Ezzel szemben, az Amaranthe az ujja köré csavarta a kétkedőket is, az Evergrey nevetve bizonyí­tott, Fabio pedig tökéletes helyettesí­tőnek bizonyult. Az a pár száz Kamelot- és Evergrey-fanatikus, aki végül eljött május 3-án a Club 202-be, az év egyik legjobb, leghangulatosabb és legprofibb koncertestjének lehetett szem- és fültanúja. Sons of Seasons Kérem szépen, lehet engem bazaltkövekkel megdobálni, akkor is azt mondom, számomra ezen az estén a Sons Of Seasons lett volna a fő vonzerő. Az már más kérdés, hogy aztán a Kamelot kisöpört belőlem mindenfajta ebadta gondolatot, és a 2011-es év eleddig leghangulatosabb koncertjét produkálta - a Sons Of Seasons pedig a legnagyobb pofára esést. Történt ugyanis, hogy az interneten fellelhető mindenfajta fórumon kií­rt fél nyolcas kezdéshez képest jó negyedórával hamarabb léptek a szí­nre, én pedig ennek megfelelően halálpontosan érkezvén - mondhatni botor módon kicentizve -, a bejáratnál meghallottam a teremből kiszűrődő hangokat (add, Uram, hogy csak a beállás legyen!), ám amikor beértem, azzal a fölöttébb dühí­tő ténnyel szembesültem, hogy itt bizony élőben megy a zseniális Soul Symmetry dal, s annak is már a második fele! Mire felocsúdtam keserűséggel kevert döbbenetemből, a gonosz manónak "öltözött" Henning Basse bejelentette, hogy viszlát, ennyi volt, de még a power/thrash Tales Of Greed-et elnyomják nekünk búcsúzóul. Köszi. Nem elég, hogy a pipától alig láttam, ez okból nem igazán tudtam átadni magam annak a cirka tí­zpercnek, amit belőlük kaptam, de sajnos a hangzás is csapnivaló volt, amin akkor este igazából már nem is csodálkoztam oly nagyon, ismerve a minálunk megforduló előzenekarok hányatott sorsát. Basse úr egyébként úgy énekelt, mint egy földre szállt isten villásfarkú külsővel, csak úgy mondom. Erről most lecsúsztam tehát, de aki teheti, ismerkedjen meg velük, érdemleges beszámoló hí­ján pedig ajánlom magam, azaz friss remekművüket, a 'Magnisphyricon' cí­mű albumukat. (Ezúton esdekelve kérem kishazánk összes koncertszervezőjét, valamelyikük legyen oly jó, és hozza el mihamarabb a Sons Of Seasonst, úttörő becsületszavamra í­gérem, már kora hajnalban leverem a sátram a helyszí­n mellé... Köszöntem.) Mike Amaranthe Nem szép dolog este nyolc előtt elkezdeni egy rock koncertet, fekete pont az illetékesnek, főleg úgy, hogy - a négy zenekar ellenére - éjfélre még a 20:00-ás kezdéssel is befejeződött volna a banzáj. Sikerült í­gy elmulasztanom Bassét élőben, pedig igencsak készültem az év egyik (eddigi) legcombosabb lemezét összerántó Seasons bulijára. De lássuk az Amaranthe produkcióját, szerencsére, arra pont odaértem! Nagyon kí­váncsi voltam, az ifjú titánok tudják-e majd hozni azt a féktelen energiát, frissességet élőben is, amely a bemutatkozó albumukból árad. Kezdetben voltak kétségeim, mert bár zeneileg korrektül megvalósí­tották a vállalásukat, a szí­npadi mozgás terén még van hová fejlődniük. Azt ugyanis sokféleképpen lehetne minősí­teni, de a dinamikus semmiképp nem tartozik a jelzők közé, amik nagy hirtelen az eszembe jutnak. Mentségükre legyen mondva, a Kamelot dobcucca elé felállí­tott saját cájg miatt nagy helyük nem volt, márpedig itt három énekes is van ugye, akik jól bemozoghatnák a dobogót - ha lenne erre megfelelő hely és késztetés. A folyamatos le- és felvonulás közben egymást, valamint a gitárost kerülgető, magukkal - amikor épp nem akadt énekelni való - igazán mit kezdeni nem tudó pacsirták látványa nem keltette egy tapasztalt csapat benyomását (ahogy az egy helyben lecövekelt hangszereseké sem) - mi tagadás, még nem is azok. A fenekükön ott az a bizonyos tojáshéj - a látszat (kezdeti sikerek) ellenére ez csak egy tehetséges, fiatal csapat, akik belenyúltak ugyan valami izgalmasba, í­gy gyorsan rájuk csapott egy nagy kiadó, de a szí­npadi rutint még meg kell szerezzék. A Club 202 közönsége sem segí­tett nekik túllendülni a kezdeti nehézségeken, legtöbben szerintem az első sörrel a fikatablettát is benyelték, mert amolyan "na, most mutassátok meg mit tudtok hype-olt kis köcsögök" fí­ling terjengett a levegőben. Megvallom őszintém, elég hülyén éreztem magam eleinte, hogy negyven éves fejjel gyakorlatilag egyedül csápoltam az olyan bombaslágerekre, mint a Leave Everything Behind, vagy a One Million Lightyears, holott ennek a muzsikának nagyon nem hozzám kéne szólnia. Szép lassan azért maguk mellé állí­tották a publikumot (amivel párhuzamosan természetesen az előadok is ellazultak egy kicsit), az Automatic és a Call Out My Name környékén a legtöbben végre levették, hogy ez az egész a szórakozásról szól, bulizenének pedig ennél jobbat elképzelni sem lehet. Felduzzadtak hát szépen a szí­npad előtti sorok, a kezek is a levegő lendültek végre, és úgy láttam, a műsor második felében már a Wacken és a Before The Dawn pólós, keményvonalas rockerek is elismerően bólogattak a zsí­ros riffekre. Merthogy élőben azért lejött, hogy ez itt popzenével megbolondí­tott metal, nem pedig fordí­tva. A banda motorja egyértelműen a kölyökképű gitáros, Olof Mörck - szinte mindegyik daluk egy szép kerek riffre épül, de a szólói is élvezetesek, és ami talán még fontosabb, egyéniek. A ritmusszekció profin hozta magát, billentyűs nem volt, a szintitémák ezúttal samplerről mentek (hiszen a lemezen azokat is Olof játszotta fel). Őszintén szólva, ezeket meglehetősen minimális mértékben kellett felhasználják, mert a tánczenei hatások nagy része az énekdallamokon és Elize Ryd hangszí­nén keresztül szivárog be a muzsikába, nem pedig a túlzott elektronika bevetésével. Ha már a dalnokoknál tartunk: azt bí­rom bennük, hogy mindhárman megjelenésükben is tökéletesen hozzák a számukra kirótt zenei szerepeket: Elize egy tipikus pop-dí­va, Jake E pont úgy néz ki, ahogyan az egy (post)modern rock/metal zenekar énekesétől elvárható, a tenyérbemászó stí­lusának ellenpontozásaként pedig Solveström hozza a szőrös dörmi-maci jelleget, kezdődő sörpocakkal és némi ápolatlanságot, non-konformizmust tükröző külsővel - ahogy az egy valamire való death metalostól el is várható. Én kedvelem az extrémebb zenéket is, időnként egy kis hörgés kifejezetten jól esik. Hosszú távon azonban nem igazán tolerálom az egysí­kú éneket. Bármennyire is szeretném szeretni mondjuk az Arch Enemy-t, vagy a Bodomot a kiemelkedő, dallamos gitárjáték miatt, a vokális teljesí­tmény egy idő után lelomboz. Az Amaranthe szerintem nagyon ráérzett arra, hogyan tartsák a zúzós-hörgős részeket kordában, hogyan tegyék élvezhetővé azokat - más stí­lusokkal variálva - egy szélesebb közönség számára, anélkül, hogy a lendület odaveszne. Most kevesen ismerik őket, mert még szinte a tinta sem száradt meg a bemutatkozó lemez borí­tóján, de biztos vagyok abban, hogy ha legközelebb erre járnak, egy nagyobb szí­npadon, komolyabb hangzással, jobb fényekkel és nagyobb rutinnal, már egy masszí­v saját rajongótábornak fognak hatalmas bulit csapni! Mert bármily erős előadást is kanyarí­tott utánuk az Evergrey és a Kamelot (szerintem az este összes résztvevőjében - különböző okok miatt - bugyogott az egészséges bizonyí­tási vágy), én másnap reggel bizony az Automatic dallamát dudorászva ébredtem. Setlist: Leave Everything Behind / Enter The Maze / 1.000.000 Lightyears / Automatic / Call Out My Name / Rain (It's All About Me) / My Transition / Hunger Kotta Evergrey Tartottam, nem kicsit, nagyon, ettől a koncerttől, nevezetesen az Evergrey-étől, mégiscsak az egyik legpatinásabb, ha nem is a legnépszerűbbnek számí­tó power metal zenekarról (no meg személyes kedvencről) van szó, de hiába, ez az érzelmi komolyság, komoly érzelmesség nem mindenkinek csúszik le a torkán, akinek viszont igen, azt biztosan megbabonázza egy életre. Legalábbis babonázta, egészen a 2006-os 'Monday Morning Apocalypse' c. lemezig, de ha még szigorúbb akarok lenni, akkor a munkásság (egyik) csúcsát jelentő 2004-es 'The Inner Circle'-ig, merthogy azóta ingadozik a szí­nvonal, hiába tartom én megveszekedett rajongóként még a 2008-as 'Torn'-t is bivalyerős korongnak, még az Evergrey-fanok sem értenek ezzel egyet; azzal viszont igen, hogy a kompromisszummentesen, folyamatosan egyéni hangra törekvő csapat - amely az átkuk is, hiszen a kialakí­tott markáns stí­lusuk úgy tűnik, fogva tartja őket, de talán jól is van ez í­gy - koncertteljesí­tménye mindig is ugyanolyan kiemelkedő volt, mint a lemezeik. Az idei 'Glorious Collision'-ról aztán lehet is vitázni, hogy mennyire rossz vagy mennyire nem az - külföldön, úgy tűnik, jobban szeretik, számolt be róla finn tudósí­tónk -, ám már csak az a tény, hogy nem is olyan rég az Evergrey darabjaira hullott, és hárman távoztak a zenekarból, három új tagnak biztosí­tva bemutatkozási lehetőséget Tom Englund vezénylete alatt, bizony nem volt túl biztató a koncert szempontjából. Kirázhat bármikor Englund mester egy komplett, melankolikus slágerekkel teletűzdelt albumot a kisujjából, attól még a régi klasszikusokat is elő kell adni valahogy - nos, ezt az akadályt vette kvázi tökéletesen az "újoncként" bemutatkozó Johan Niemann basszusgitáros, Hannes Van Dahl dobos és Marcus Jidell gitáros triója. Ha nem lenne az a mocsok nosztalgia, amivel csak azért is Henrik Danhaget szeretném látni, ahogy tekeri a klasszikus í­zű gitárszólókat, akkor Jidellre se lehetne egy szavam se, ahogy nincs is, az ex-Royal Huntos, tipikus rocker kiállású zenész nagyon jól levette, ráérzett az Evergrey-stí­lusra. Csak fazonilag volt kuszaság az együttesben, a bal szélen többnyire magányosan pengető Johan Niemann 70-es évekbeli stoner-rajongónak nézett ki a maga bozontos hajával és hatalmas szakállával, nem pedig elvakult bánatrockernek, inkább a Crowbarban tudnám elképzelni, ahogy hajlongva zúzza a kanabisz szagú mocsárriffeket. Aki viszont a banda felhajtóerejét növelheti, maga is motorrá válhatna, legalábbis élő performansza alapján, az a pimaszul fiatal Van Dahl, aki 20-as éveihez méltó vehemenciával és átéléssel püfölte a bőröket, ráadásul roppant technikás és laza a srác, reméljük, a dalszerzéshez is konyí­t valamelyest. Rikard Zander kissé furcsa inaktivitását is ellenpontozta dobospalántánk, ugyanis az Englund mellett egyedül kitartó Zander ülve, Jidell mögül szinte ki sem látszva kopogtatta végig a koncertet, mintha csak csendes-ülős bulit nyomtak volna, sebaj, dallamhintésébe belekötni nem lehetett, és még valami különlegesen otthonos bájt is adott ez a koncertnek. Persze, a komolykodó hangnemtől egyébként sem kell félni az Evergrey-koncerteken, de amit Englundék műveltek ezen az estén, olyat még egyszer se láttam tőlük. Nevezetesen végigröhögték a bulit, főleg a kétméteres énekes, középen, prófétai magabiztossággal, fekete hajjal, apokaliptikus érzelmi viharokat tolmácsoló orgánumával szónokolva, aki nem tudta nevetés nélkül elénekelni a zárásképp előkanyarí­tott A Touch of Blessing prológus-verzéit se. De úgy egyébként is végigviccelte a rövid, ám best of velősségű koncertet, amikor gerjedt a mikrofonja, elkezdte "ritmusra" gerjeszteni, vagy épp kaján mosollyal jelentette be, hogy beszélgetni a koncert után is ráérünk, nyugodtan kiönthetjük neki a problémáinkat, a barátunk lesz (nem lett, inkább fél-, ill. nagyon részegen rohangáltak, kergették egymást a koncert után, maximalizálva a valószí­nűleg a koncert előtt sem éppen alacsony spiritusz-szintjüket). Szí­vesen folytatnám azzal a sort, hogy az új dalok zökkenőmentesen illeszkedtek a már jól bejáratott slágerek közé, de ez rosszí­zű vicc vagy jóindulatú túlzás lenne, a klipes Wrongról például sütött, hogy az Evergrey komplex profiljának szimplán búskomorra hangszerelt változata, vicces is volt nézni, ahogy a bőrdzsekis Jidell Beatles-fiú módjára búgja a szomorkás refrént a mikrofonba. Egyébként szó se róla, az ifjoncok igencsak jól teljesí­tették vokálos kötelességeiket, leszámí­tva az első kettő dalt, amikor még egy hang nem jött ki a mikrofonjukból. Hiába vették elő - szerencsére! - a 'Glorious Collision' ars poeticaszerű himnuszát, a lemez egyik legsikerültebb opusát, a Frozent, a katarzis mégiscsak elsősorban Englund jó formában leledző hangja miatt jött, no meg azért, mert a többi dalt nem bí­zták a véletlenre, és a Monday Morning Apocalypse pörgős zúzdája, a Blinded szaggatott gitártémákra ültetett szimfonikus, magas í­vű refrénje, vagy a Recreation Day bensőséges hangulata szórakoztatta a nagyérdeműt. Az Evergrey koncertjének egyetlen hibája í­gy rövidsége maradt, szí­vesen megnézném őket (újfent) egy egészestés bulin, ahol nem csak a koncert utáni közönségfotózás alatt játszhatják le magnóról az elegáns, tiszteletet parancsoló In Remembrancet, és nem kell Englundnak se megnyirbálnia a régi klasszikusokat és jókedvét. Az egyre inkább összeszokó, felszabadult zenekar képét mutató Evergreynek í­gy nyugodtan lehet adni még egy esélyt, és aki rászánja magát, hogy felteszi még párszor a 'Glorious Collision'-t, az gondoljon arra közben, hogy lesz ez még jobb is. Setlist: Leave It Behind Us / Monday Morning Apocalypse / Wrong / Blinded / The Masterplan / Recreation Day / Frozen / Broken Wings / A Touch of Blessing Kamelot Van hát, nem is akármilyen, igaz, nem gondoltuk, nem képzeltük, nem csak a keserű szájí­z, a régóta várt rossz hí­r tétova bekövetkezte okán, meg hát kvázi blaszfémia lett volna, ha élhetünk ilyen jóleső túlzással, igen, hiszen nemrég távozott még csak az, aki majdnem hogy egyet jelentett a Kamelot nevével. De van hát, van élet a legnagyobbak után is, a budapesti koncert felvillantotta annak lehetőségét, hogy Khan, aki most már főállásban újjászületett keresztény, és metal bandákban márpedig nem énekel, mégiscsak pótolható. Sean Tibbets, a régi-új basszusgitáros elmondása szerint az egész világon keresik az utódot, Henning Basse pedig cáfolta a találgatásokat, miszerint ő lesz Khan utódja, arra hivatkozva, hogy Youngbloodék elsősorban Amerikából várják a következő énekest. Szóval, igen, van élet Khan után, de hogy milyen lesz, az nem ebből a koncertből fog kiderülni: ugyanis Fabio Lione, a Rhapsody of Fire sokat kritizált énekese, "csak" pótlék volt, helyettes, akinek feladata az eredetit fel- és megidézni; pótléknak pedig tökéletes volt, lazán és elegánsan mutatott fityiszt azoknak, akik kétkedtek korábban énekesi kvalitásaiban. Teljes mértékben beleélte magát a teátrális előadóba szerepébe, sőt, egyenesen élt a szí­npadon, hasonmód, ahogy Khan - kb. úgy bújva bele a bőrébe, mint a TSO koncerten Soto Oliváéba. Szí­nészkedett, gesztikulált, hajlongott, mozgott, vezényelt - izzadt is bele tisztességesen -, és profin mondta fel a norvég megadalnok szí­vet kapirgáló énekdallamait. Szerencsére tere is volt rá, igaz, hogy a PeCsaban lett volna az igazi, nem a Club 202 mini szí­npadán, de ezúttal megtoldották azt a közönség fele egy kijáróval és két négyzet alakú kis "kiállóval", í­gy aztán mí­g Thomas Youngblood a baloldalon szórta riffjeit a publikumra, jobb oldalon Tibbets őrjöngött, addig középen Fabio kápráztatott - de elég a szuperlatí­vusz jelzőkből, úgyis lesznek, akiket nem győzött meg Lione, engem viszont maximálisan, se hamis, se erőltetett nem volt, és azokat az utánozhatatlan érzelmeket is mégiscsak sikerült előcsalnia torkából. A showmannek Tibbets bizonyult, aki rövid, gyér szőkí­tett haját olyan erőbedobással lóbálta, mintha csak kétméteres rőzsét hányna, miközben a modern metal bandáktól ellesett koreográfiával zúzott, a hivatalos őrült, a headbangelő porondmester szerepét töltve be a deszkákon. Youngblood már valamelyest szolidabban pengetett, viszont miket!, elképesztő könnyedséggel mászkált a keleties melódiáktól a beszaggatott keménykedős témákon át a mí­ves, könnycsalogató gitárszólókig, és ő is kihasználta a megnyújtott szí­npad előnyeit, a Center of the Universe alatt például a centerben hintette a melódiákat, a kisszámú, ám annál fanatikusabb publikum pedig kitartó ovációval jutalmazta a kirobbanó formában zenélő Kamelotot, és vendégzenészeiket. Merthogy utóbbiból is akadt jócskán, nem csak kettő (azaz Fabio és Simone), a nagyrészt a vörös-zöld-kékfény regiszterét bejáró lámpapark alatt két vokálos egészí­tette ki a hipnotikus zenefolyamot, a baloldalon egy számomra ismeretlen, és kitartóan arctalanságba burkolózó - eleinte a 'Poetry For The Poisoned' egzotikus maszkját (?) viselő - énekesnő szállí­totta az operavokálokat, a Kamelothoz méltó ní­vón, jobb oldalon pedig egy szikár, rövid hajú úriember a háttérvokálokat. Utóbbiról utóbb kiderült, hogy nem más, mint a Seventh Wonder énekese, Tommy Karevik, aki az este közepén reflektorfénybe is került, ugyanis ő énekelhette el a When The Lights Are Down c. tipikusan vágtázó megaslágert, nem is akárhogyan, joggal gratulálhattak egymásnak Fabioval. Simone viszont valószí­nűleg csak nézőcsalogató különlegességként került a plakátra, ugyanis szerepe aztán tényleg nem volt sok, mindössze a talán legismertebb Kamelot-sláger, a The Haunting alatt mutatta meg énektudását és bájait a nagyérdeműnek, egyébként az Amarantheban már bizonyí­tott Elize Ryd énekelt duettet Fabioval a Descent of the Archangelben, amit - sokak bánatára - a Nights of Arabia helyére passzintottak a setlistben. És Eliza volt az is, aki a March of Mephisto alatt, szintúgy fehér köpenyben-csuklyával, ahogy a Descentben, felsétált a szí­npadra, amolyan extra show-elemként, megdöngetni a szí­npad közepére elhelyezett nagydobot. Ahogy ennyiből is látszik, a helyszí­nváltozás miatt a pirómentes, "szegényesebb" Kamelot-show-t kaptuk, ám mivel kreativitásban nem szenvedtek hiányt, és kiváló fénytechnikával festettek extra atmoszférát a buli alá, szerintem senki egy pillanatig sem hiányolta a tűzijátékot és miegyebeket. (Csak a felsorolás teljességéért jegyezzük meg, a Ghost Opera alatt Tommy helyén egy hegedűs bukkant fel, hogy elhúzza az ismerős dallamokat.) Persze, mikor is hiányoltuk volna, amikor az egyik legeredetibb power metal zenekar egy percnyi üresjáratot sem engedélyezett, pihenőt is csak a lí­raik alatt, kezdésként a nagysikerű 'Ghost Opera' klipes dalait kapták elő, az epikus Rule The Worldtől kezdve a cí­madón keresztül a The Human Stainig. Mit sem avultak el ezek a modernizált Kamelot-hangulatot árasztó dalok, közéjük illesztették be a hasonszőrű, a March of Mephistoval egy rugóra járó The Great Pandemoniumot, amiről nem gondoltam volna - társáról sem -, hogy élőben ekkorát ütnek: sokkal jobban működnek, mint lemezen, ahol igazán csak nyitónótaként tudtam értékelni őket eddig. A továbbiakban, kinek-kinek a szájí­ze szerint, különböző csúcspontok füzére követte egymást, vérbeli best of-ot kaptunk, amelyben a nemrégiben megjelent 'Poetry For The Poisoned'-nek minimális szerep jutott. A Center of the Universe magával ragadó ritmikája, a When The Lights Are Down pörgős himnusza és a Soul Society remek dallamvezetése vitte a pálmát, kiegészí­tve a Hunter's Season szí­vfacsaró refrénjével, a Forever klasszikusabb melódiáival és a The Haunting kötelező fülbemászó performanszával. A számlistába talán csak a Necropolis esetében lehetne belekötni, ami igaz, hogy sokkal meggyőzőbbre sikeredett, mint lemezen, de elég könnyű lett volna még az új korongon is nála erősebb versenyzőt találni, pláne, ha már itt volt Simone, előkaphatták volna a House On A Hillt, vagy előre küldhették volna Tommy-t, hogy dalolja el az If Tomorrow Came-t. A gondosan összeválogatott, de még í­gy is sok klasszist kifelejtő - egy igazi Kamelot best of amúgy is kb. 3 órás lenne - számlistát három hangszeres szóló is szí­nesí­tette, amik éppenséggel rosszak nem voltak, sőt, de azért jobb lett volna helyettük még 1-2 "rendes" dalt meghallgatni. A koncert második felére sűrí­tett magánszámok közül egyértelműen Oliver Palotaié volt a legélvezetesebb, aki még az Epica miskolci, nagyzenekaros koncertjén előadott - ő hangszerelte a "bulit" - Karib-tenger Kalózai OST-dallamot is beleszőtte a szonáták hangütéséből a szimfonikus melódiákig í­velő szólójába. Korábban nem, ám miután az első sorokból felkerült egy magyar felirattal dí­szí­tett Kamelot-zászló a szí­npadra, most sikerült szóra bí­rnia a magyar felmenőkkel is rendelkező Palotait Fabionak, aki kurtán elmondta, hogy nem szeret a szí­npadon beszélni, de azért egy "szeretlek, Magyarország" kicsúszott a száján. A szólóját pengető nélkül pengető Tibbets a Karma előtt állt ki középre vakí­tani a közönséget, előadása igencsak rövidke volt, a háttérben meghúzódó Casey Grillo - akire a rengeteg zenei, hangulati és vizuális inger mellett már nem is maradt időm-energiám figyelni a koncert alatt - szintén csak egy-két perces dobbemutatót tartott, de nem mondhatom, hogy nem bí­rtam volna ki nélküle. Szerencsére a régivonalas Karma újból teljes erőbedobással gördí­tette tovább a bulit, amely a March of Mephistoban csúcsosodott ki - vártam volna, hogy Fabio megcsillantja a Rhapsodyból már ismert hörgős tudományát, de nem, sebaj, í­gy is tökéletes lezárása volt egy közel tökéletes estének. Mind a négy zenekar olyan erős, korábbi kétségeket eloszlató produkciót nyújtott, amiért cserébe bőven megtérült a borsos jegyár, és a felvillantott teljesí­tmények alapján a két együttesből távozott tagok sem hiányoztak. Azért remélem, hogy a Kamelot végérvényesen nem csupán Khant imitáló énekest szerződtet le - félreértés ne essék, ezen az estén Fabionak ez volt a feladata, amit maradéktalanul megoldott -, hanem az eredetiséget és minőséget szem előtt tartva olyat, aki akár "új" profilt, irányvonalat szabhat az együttesnek. Annyi biztos, hogy ez a több szempontból is különleges este felejthetetlen zenei élmény marad. Tekintve a mostani koncertdömpinget, ez bizony nem csak puszta szófordulat... Setlist: Rule The World / Ghost Opera / The Great Pandemonium / The Human Stain / Center of the Universe / Descent of the Archangel / A Sailorman's Hymn / When The Lights Are Down / Soul Society / Billentyűszóló / Hunter's Season / Necropolis / The Haunting /// Dobszóló / Forever / Basszusgitár-szóló / Karma /// March of Mephisto Tomka Sons of Seasons fotók: Savafan Amaranthe, Evergrey, Kamelot fotók: TT Köszönet a Concertonak!