Outworld - Outworld
írta garael | 2006.06.28.
Megjelenés: 2006
Kiadó: Replica Records
Weblap: www.outworldband.com
Stílus: prog. metal
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Vajon milyen lehetett volna, ha annak idején Rob Halford heavy metal undorát nem Pantera szerű modern, Rob Zombi-s indusztro, hanem mondjuk dögös prog. metálba oltotta volna? Nos, az Outworld nevezetű banda egy valószínűsíthető alternatív megoldást mutatott fel lemezével, mely maga a megtestesült progresszív durvulat, a Judas keményebb fele intelligensebb és agyafurtabb kiadásban, leöntve némi neoklasszikus mázzal és ha lehet ilyet mondani, bőrruha heyett komputerizált Darth Vader páncélban. A csapat két fő hajtó ereje a gitáros Rusty Cooley - kinek ott lenne a helye a bárdista hősök pantheonjában- és az énekes, Kelly Carpenter, ez az élve reinkarnálódott high-tech Halford, ki a lemezen mutatott produktumával megmutatta, hogy hangterjedelemben még mindig lehet fokozni az utóbbi időkben igen magasra felállított mércét. A dalnok egyébként a Beyond Twillight hívőknek is ismerős lehet, hiszen Lande kiválása után ő énekelte fel a csapat következő sorlemezét, akkoriban azonban - legalábbis nekem - nem tűnt fel, milyen iszonyatos sziréna rejlik torkában. Új csapatával - mely nem is olyan új, hiszen 1997-ben alakult - azonban jóval összetettebb zenét játszik, mint az azóta szintén egy más irányba állt - és a prog. metal színtéren etalont állító- Beyond Twillight. A lemez dalai azt a keménykötésű prog. Power világot idézik, melyben jófajta arányban keveredik a Symphony X neoklasszikus, döngölős univerzuma, a power metal kétlábdobos ereje, és prog. rock bandák összetett, agyafúrt dallamvilága. A számok persze több tételből tevődnek össze, gyakoriak a tempóváltások, a szintetizátor pedig sokszor átveszi a gitár szóló-szerepét, így a számomra a prog. metalban gyakran öncélú hokizásnak tűnő gitárfutamokat is felfrissülve hallgatom. Jó leírnom, de a csapat meg tudta kerülni a Dream Theatert és csupán a lemez címadó dalában vélek némi Awake korabeli dallamfoszlányt felfedezni, ám azt is olyan szuperszónikus módon, hogy nem roskadok bele a deja vu fojtogató érzetébe. A fiúk remekül ráéreztek a hangulati váltásokból eredő feszültségkibontásra, példa erre a lassan induló City Of the Dead, mely úgy torkollik neoklasszikus power balladába, hogy az ember nem tudja: headbangeljen, vagy a szemét törülgesse. A The Grey Tide matekos durvulata nekem már túl progresszívra sikeredett, ám a számban elhelyezett keleties betét némileg segít fogódszkodót találni. Végére hagytam a lemez talán legnagyobb "slágerét", a War Cry című menetelős opuszt, melyben a neoklasszikus virga helyett a judas poweres világa kerül előtérbe, olyan sikítós düh-himnuszt eredményezve, mely keménységében és agresszivitásában vetekszik a legtökösebb Priest dalokkal is.
Legutóbbi hozzászólások