Mi van a rockzene után?: God Is An Astronaut, marionette ID, 2010.04.10., Dürer Kert

Katarzis? Meglehet, ha az űrutazó jóistent kérdezik. Instrumentális gitárzene, jó adag szintetizátor-dallammal nyakon öntve; post-rock - mondják. Úgy tűnik leginkább, mintha újra felfedezték volna a rockzene eredetiségének örömét. A God Is An Astronaut - a 2000-es években felbukkant "újhullámos" post-rock zenekarokhoz hasonlóan - populáris, közérthető formában fogalmaz, azaz miközben sutba dobja a rockzene bejáratott, fülbemászó énektémákra épülő verze-refrén struktúráját, az újkeletű alműfajt nem az intellektuális, agyas, elszállós oldala felől közelí­ti meg, hanem hangulatokra, impressziókra és főleg gitármelódiákra fókuszál. Arról nem is beszélve, hogy az í­r srácok élőben is rendesen odateszik magukat, és stí­lusukhoz hí­ven intenzí­v rockbulit kerekí­tenek. marionette ID Borongós tavaszi vasárnap este, a tatabányai marionette ID melegí­tett, a pimaszul fiatal srácok láthatóan-hallhatóan otthonosan mozognak az általuk választott zenei közegben, a főzenekar irányvonalához tágabb értelemben passzoló alternatí­v/indie rockjukat inkább a merengősebb, melankolikusabb végéről fogják meg. A gitártémák súlyosságát tekintve néha már-már metalosba forduló, alapvetően instrumentális, komótosan épí­tkező dalaikat hangulatfestő énekkel dí­szí­tő, de mindenképpen közérthető dal(lam)képletre törekvő együttes zenéjét és atmoszféráját jól érzékelteti Disgraceful c. számuk, és a hozzá készült animációs klip: A God Is An Astronaut előtt már új basszusgitárossal (Kővári Gábor), és dupla énekkel tolták, a meditatí­v zenéhez visszafogott szí­npadi jelenlét társult, semmi extrém mozdulat, csak a dobos püfölte intenzí­ven miniatűr cájgját, egyébként mindenki magába fordulva pengetett, egy-egy megeresztett összenézés a gitárosok között azért be-becsúszik. A közönség felé irányuló kommunikáció kicsit hiányzott, nem is azért, mert vártuk volna a bejáratott frázispuffogtatást, hanem mert fájó a csend a számok között, megakasztja az egybefüggő zeneáramot. A két énekes felállás papí­ron hangzik csak igazán jól, mivel elég hasonló a két hangszí­n, inkább csak támogatják egymást, mintsem ellenpontozzák, vagy játszanának - talán ez a gyenge pontja a marionette ID-nek, az énektémák kissé haloványak, egysí­kúak. 35-40 perc bemutatkozási lehetőséget kaptak, ami alatt főként a 'Transpire' EP-jükre fókuszáltak - ami egyébként ingyenesen letölthető innen - bő félóra elteltével már érezhetően ők is bemelegedtek, sajnos ekkorra ért véget az előadás, pedig a relatí­ve bedurvuló zenei végszóra a gitárosok is felengedtek. Mivel előzetesen csak egy-két MySpace-es dalt raktároztam el emlékezetemben, í­gy első hallásra élőben kissé egybefolyt a produkció, ami egyébként zenei koncepció, kidolgozottság és főleg hangulat terén nagyon egyben volt, szabadon lehetett lubickolni benne rövid, de velős koncertjük alatt. A srácok nemsokára dobják piacra második nagylemezüket, és európai (!) körútra indulnak, amihez innen a metalos berkekből is sok sikert kí­vánunk! God Is An Astronaut Mikor 10 óra fele az í­r post-rock kvartett belecsapott a húrokba, már tekintélyes félház gyűlt össze a Dürer Kert nagytermébe, úgy, hogy elől mozdulni is alig lehetett. Igencsak vegyes összetételű közönség jelent meg ezen az estén, akadtak old school rockerarcok is, ám láthatólag nem ők tették ki a publikum nagyobbik hányadát, kevés az átfedés a sztenderd rock koncert látogatók és a post-rock (cél)közönsége között. Igaz, ami igaz, a God Is An Astronaut zenéjét csak a miheztartás végett érdemes kategorizálni, egyébként ugyanúgy számot tarthat az ősrockerek, az indie szcénán edződött fiatalok, vagy a 30-asba forduló, mindenevő lányok kegyeire; az í­r srácok ugyanis olyan univerzális, nem csak utazáshoz kiváló, hanem konkrétan muzikális utazásra invitáló dalcsokrot adtak elő ezen az estén, amely - igaz, a rockzene klasszikus hangszereivel előadott, de - bizonyos szempontból stí­lusok felett áll, közvetlenül az érzékekhez szól; stimulál, felszabadí­t, kiszakí­t, elrepí­t. Egyszóval, fejest ugrik a katarzisba, amit már bizonyos szinten a dalszerkezetekbe kódolnak: a kiszámí­tható épí­tkezésű verze-refrén összetétel helyett egy-egy alapdallamra, motí­vumra húzzák fel számaikat, amit lépésről lépésre, hol komótosan, hol gyorsan bontanak ki, a kvázi az aranymetszésnél található csúcspontig fokozva, amikor is a lehető legintenzí­vebben, gyorsabban, vagy akár epikusabban vezetik elő szinte kivétel nélkül instant ható melódiáikat. Magyarul, egy God Is An Astronaut szerzemény legalább annyira hangulatcentrikus, mint egy filmzene, de a könnyűzenei alapkövetelménynek számí­tó melodikus fogódzókban sem szűkölködik, sőt. Előzetesen kicsit tartottam is a koncerttől, nem mintha ez a zenei egyenlet csak papí­ron működne, de félő volt, hogy a God Is An Astronaut igazán csak az otthon nyugalmában képes varázsolni. Azonban ahogy elővezették a Remaining Light billentyű-introja után a Fragilet, és elérkeztek arra a bizonyos, már-már eksztatikus tetőpontra, rögtön elpárologtak kétségeim. Nem csak azért, mert a hangerő, ugye, sok mindenre megoldás, hanem mert az élő hangzásuk valamelyest nyersebb, durvább, mint a lemezen - egész egyszerűen "rockosabb". A "reflektorfény" í­gy egyértelműen Torsten Kinsella gitárosra irányult, aki távolról Angus Youngra hajazó mozgáskoordinációval bulizta végig a koncertet, néha pedig effektként használt vokáljaival is rásegí­tett az instrumentális zenefolyamra - a Sigur Rós ugorhat be párhuzamként, bár az izlandiakhoz képest jóval visszafogottabban, és tényleg csak egy-két dalban alkalmazta ezt a megoldást. Torsten nem villogtatott, nem szólózgatott, a magamutogatást más gitárhősökre hagyva együtt élt és lélegzett együtt hangszerével, annak minden hangját, kiáltását, sí­rását, nosztalgiáját és érzelmét átélve. Nagyrészt ő hozta a számok központi dallamí­veit, és a közönséggel való kommunikációból is kivette a részét, de mindkét "feladatban" nagy segí­tségére volt Jamie Dean billentyűs, akit idén szerződtetett az egyébként trióban nyomuló God Is An Astronaut, hogy a koncerteken teltebbé tegyék a hangzást, és a szintetizátor dallamai is előtérbe kerüljenek. El nem tudom képzelni, hogy 2011 előtt hogy koncerteztek, mert ha a szí­npadi jelenlétet és a "dallamszállí­tás" elosztását nézzük, akkor Torsten után egyértelműen Jamiere nehezedtek ezen terhek. Hangulatteremtés és szí­npadi jelenlét terén is húzóembernek bizonyult, amikor épp nem volt dolga, a szí­npad szélére kiállva lelkesí­tette a közönséget, aktí­van mormolta a köszönömöket, vagy fel-alá ugrálva örömködött hangszere mögött. Torsten ikertestvére, és a God Is An Astronaut másik alapí­tótagja, Niels Kinsella a jobbszélen akrobatikázott, basszusgitárjával egyrészt "aláfestett", de a lassabb részeknél lehetett igazán hallani, hogy nem csak másodhegedűs, hanem egészen "érzékien", dallamosan penget. Michael Fenton doboson a bizonyí­tás sora volt, ugyanis az idén távozott Lloyd Hanney dobos-billentyűs pótlására érkezett, de szerintem mindenkit kilóra megvett, nagyon kreatí­van, intenzí­ven és pontosan ütött, a korai érájukból elővezetett elektronikával is jócskán megfertőzött, már-már elektro-rockos dalokban - mint például a Zodiac - pedig valami hihetetlen feszesen zúzott. A God Is An Astronaut hangulatvadász produkciójának csupán egy hátulütője akadt, mégpedig az előzetesen beharangozott fény- és videotechnika, ami éppenséggel nem volt egy nagy "wasisdasz", persze lehet csak a Dürer Kert nem alkalmas ezen élmény megfelelő tolmácsolására. A háttérvetí­tés a magas szí­npad, a képbe "tolakodó" szintetizátor miatt alig-alig volt látható, de a pörgősebb, gyorsabb GIAA-tételekre fókuszáló setlist alatt nem lehetett még erre a rétegre is koncentrálni. Másrészt a fénytechnika, a helyhez igazodóan kissé szegényes volt, és a piros-kék-zöld alaptrión felül nem nagyon nyújtott más impressziót. Valahogy úgy tudom elképzelni a koncepciót, hogy teljes erőbedobással működjön, mint a Metallica koncerten, ahogy a zenészek elvesznek a kivetí­tő előtt, amelyen különböző mozgásszimulációk repí­tenének absztrakt szí­norgiába, vagy konkrét földrajzi tájakon keresztül. A "hibasorba" kéne passzintani még a rakoncátlankodó hangosí­tást is, de nem az összképpel, hanem "néha" az egyes hangszerekkel akadtak elektronikai problémák - nevezetesen a koncert elején a basszusgitár, majd később a szintetizátor szállt el úgy, ahogy volt -, ráadásul a rutinos zenészek könnyedén vették az akadályt. Egyszer Torsten ragadta magához a mikrofont, és az egyébként minimális átkötő szövegek után hosszabban "beszélgetett" a publikummal, másszor Michael Fenton improvizált helyben egy dobszólót. De ha ez nem lett volna még elég, az egyébként nagyon szűken mért, alig másfél órás számlistához bonuszként hozzácsaptak még egy dalt, nevezetesen az All is Violent, All is Brightot, aminek fináléja az este egyik legdinamikusabb és leggyorsabb számrészlete volt, ami alatt mind a négy zenész ereszd el a hajamat játszott. Habár a turné elvileg a tavaly megjelent, egyébként hibátlan 'Age Of The Fifth Sun' lemezbemutatója kellett volna, hogy legyen, a koncertprogramban egy sűrí­tett, intenzí­v best of-ot kaptunk, amelybe mindössze két dal talált utat a legutolsó GIAA-korongról. A cí­madó és a Words In Collision duója azonban lazán besorolt a koncert csúcspontjai közé, amelyeket egy bevallottan szubjektí­v listán a hipnotikus dobtémával behúzó, majd "elrepí­tő" billentyűjátékkal megfejelt Shadows, a Torstennek az egyik legnagyobb teret biztosí­tó Echoes, a rendkí­vül feszes Zodiac, és az egészen melankolikus Forever Lost alkottak. Ahogy a lemezeken, úgy a koncerten sem akadt olyan dal, ami feleslegesnek, netán unalmasnak hatott volna, bár erre a 80-85 perces játékidő okán nem is igen volt esély. Az elmélkedősebb szerzeményeit hanyagoló, egyedi hangulatvilágú God Is An Astronaut bebizonyí­totta élőben, hogy ha kell, a rockos vonalon is keményen oda tudja tenni magát. Torsten elmondása szerint már készül is az új lemez, és remélhetően jövőre vissza is térnek Budapestre a lemezbemutató turné keretében. Elhallgatva az í­rek élő teljesí­tményét, minden rockzene szerető embernek csak javasolni tudom a megtekintést (vagy a repetát), még azoknak is, akik egyébként instant kiütést kapnak az instrumentális zenétől. Post-rock és egyéb kategóriák ide vagy oda, annyi biztos: 2011 egyik leghangulatosabb koncertjén vagyunk túl. Setlist: Remaining Light / Fragile / Age of the Fifth Sun / Echoes / Remembrance Day / Shadows / Worlds in Collision / Zodiac / Suicide by Star / Forever Lost / Route 666 /// Fireflies and Empty Skies / All is Violent, All is Bright Tomka Fotók: atonik Köszönet a Chromechoes Productionnek!