Frost: Milliontown
írta Hard Rock Magazin | 2006.06.27.
Megjelenés: 2006.
Kiadó: Insideout
Weblap: www.frost-music.com
Stílus: progresszív rock
Származás: Anglia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az első találkozás sokkoló. A második mámorító. A harmadikra már szavak sincsenek.
Napok óta képtelen vagyok mást hallgatni. Most is ülök a gép előtt, kezemben tartom a fekete lemezt és már izgalom fog el, hiszen tudom, hogy hamarosan meghallom a "Hyperventilate" első lágy zongora hangjait, mely ringató intro után egy több mint, hét perces nótával belecsapnak a fiúk egy olyan instrumentális szerzemény előadásába, melyhez foghatót már nagyon rég nem hallottam. A zongora által megalapozott lebegő dallamot, brutális támadással viszi tovább a gitár, melynek hangzása időnként Steve Vai hangszerét idézi. Közben a billentyű lágyan ringat, és szavak nélkül is gondolatok özöne támadja meg a hallgatót. Ha ezen az albumon csak ez az egyetlen dal kapott volna helyet, akkor is az év egyik legjobb lemeze lehetne. De természetesen a káprázatos utazás a zene világába csak most kezdődik.
Indul a "No Me No You", és alig hiszek a fülemnek. Kakofónikus emberi hangokra, szigorú, karcos riff helyezkedik, szikár "beszéd-énekkel". Mikor már éppen ráállnék a bólogatásra, jön egy olyan gyönyörű dallammal átszőtt refrén, hogy szinte könnyeket csal a szemembe. Ez az első pillanat, amikor azt érzem, hogy ez a négy ember valami olyat alkotott, melyet eddig még nem hallottam. A zene hardrock, progresszív rock, az énekdallamok, refrének pedig időnként - ne tessék meglepődni - a legjobb értelemben véve, poposak. A harmadik, "Snowman" című szerzemény talán az album legfinomabb darabja. Monoton zongora futamra épülő, erősen effektezett ének melengeti a lelket négy percen keresztül. Ez után szinte arcul üt a "The other Me" brutális berobbanása. A muzsika itt erős Genesis-Peter Gabriel jegyeket vonultat fel, természetesen úgy, hogy egyéniségéből semmit sem veszít. Következik a "Black Light Machine", mely első pár pillanata ismét az igényes pop világába kalauzol. Azután a hatodik perc környékén megint történik valami olyasmi, melytől azonnal lúdbőrözni kezdek. Egy finom kiállás után, belevág a csapat egy szóló részbe, melynek első egy perce kőkemény "funky" alapon nyugszik! A tízperces darab utolsó néhány perce igazi zenei orgia. Hatalmas gitárszólók, őrületes szinti futamok, mindez kőkemény ritmus alapon. Instrumentalitás a felsőfokon. Köpni nyelni nem tudok már...pedig még csak most indul útjára az igazi gyönyör. Kedződik a címadó "Milliontown", mely nóta nem kevesebb, mint 26 percen keresztül varázsol el! Ebben a dalban minden megtalálható, mely az ezt megelőző öt szerzeményben, és még egy kicsit több. Időnként klasszikus zenei hangszerelés, bődületes szólók, váratlan zenei megoldások, és dallamok, dallamok, dallamok. Szívet, lelket melengető pillanatok egymás hegyén-hátán. A darab vezérmotívumát például egy hete dúdolom szinte egyfolytában. Igazi mestermunka!
A Frost debütáló albumával olyan anyagot tett le az asztalra, mely az utóbbi évek legerősebb, legelőremutatóbb munkája ebben a műfajban. Miután a hallgató az anyag többszöri átböngészése után feláll a fotelből jobb, boldogabb embernek érzi magát. És mi más a zene célja, ha nem ez?
Bár fent megtalálható, de tiszteletből álljon itt újra ennek a négy csodálatos muzsikusnak a neve: Jem Godfrey, John Mitchell, Andy Edwards, John Jowitt. Még nagyon sokat fogunk hallani róluk! 
Legutóbbi hozzászólások