Vicious Rumors: Razorback Killers

írta Mike | 2011.04.12.

Megjelenés: 2011

Kiadó: SPV/Steamhammer

Weblap: www.viciousrumors.com

Stílus: power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Lássuk be, a Vicious Rumors réges-rég nem más, mint Geoff Thorpe Band álnéven. Önmagában ezzel még semmi gond nem lenne, példának okáért a W.A.S.P. is nyugodt szívvel tekinthető a patkányképű Blackie Lawless egyszemélyes projektjének, a VR-nél azonban annyiban más a helyzet, hogy noha Thorpe a zeneszerző, ő a főgóré, ő az, aki megmondja, melyik oldalról érkezzen a lángoló gömb az épp aktuális borítón – az énekesi posztot viszont nem ő látja el. (Illetve néha igen, de ezt most hagyjuk.) Hm, a kényes pont, nézzük csak: Carl Albert hangszálzseni ’95-ben bekövetkezett tragikus halála óta itt járt Brian O’Connor, Morgan Thorn, James Rivera, Ronnie Stixx és most Brian Allen énekes! Ergo minden egyes albumon más ragadta magához a mikrofont (Stixx még odáig sem jutott), sőt mi több, a hangszeresek is folyamatosan cserélődtek Geoff mellett, az ő nevüket már meg sem említem, mert hajnalig sem végeznék. Egy szó mint száz, nem tisztem innen a fotelből minősíteni Thorpe urat, de hogy az évek során a háttérben annyi áskálódás történhetett, ami egy hatszázhatvanhat részes brazil szappanopera forgatókönyvéhez is bőséges alapanyagként szolgálhatna, arra mérget veszek.

És éppen az utolsó Carl Albert által felénekelt album (’Word Of Mouth’) volt az, amely maradéktalanul tetszett. Azóta sem filléres fércműveket tettek le az asztalra, de véleményem szerint egyik alkotás sem tudta megközelíteni a korai éra remekműveit, gondolok itt például a ’90-es névadó korongra vagy a ’91-es ’Welcome To The Ball’-ra, noha még a dallamhiányban szenvedő, szikár és bedurvított ’Cyberchrist’-ban is megtalálom a magam kedvencét, ahogy a James ’Minden-Power-Metal-Bandában-Legalább-Egyszer-Megfordulok’ Rivera-féle ’Warball’-ról sem mondhatjuk, hogy nem egy szőröstökű, izmos darab volna! Viszont azok a felejthetetlen, kitörölhetetlen Dallamok csak oly kevésszer bukkantak elő a fent említett ’Word Of Mouth’ óta megjelent anyagokon; Carl Albertnek nem csupán a Dio-rokon, ördögi orgánuma határozta meg alapjaiban a Vicious Rumors-muzsikát, hanem az énektémái is, amelyek karakterességükkel, fogósságukkal azonnal hatottak, és jól beleásták magukat a fülbe. Hiába voltak az utódok mind magas kvalitású trubadúrok, a fiatalon elhunyt géniusszal szerintem egyikőjük sem vehette fel a versenyt, technikailag még csak-csak, de az énekben megbúvó lelket és érzéseket tekintve aligha.

És ezt már az elején leszögezhetem, hogy bizony ebből a szempontból az öt év után napvilágot látott friss-ropogós ’Razorback Killers’ sem ér fel a klasszikusok szintjéhez. Mondom ezt úgy, hogy csalódásról mégsem beszélhetek (talán már nem is várom el Thorpe főnökúrtól, hogy újabb mesterművel lepjen meg), a ’96-os ’Something Burning’-től kezdődő sormintába tökéletesen beleillik az új anyag. Most úgy érzem, a ’Something…’-től és a ’Cyberchrist’-tól izgalmasabb, színesebb, de nem múlja felül az előző két lemezt (’Sadistic Symphony’ és ’Warball’), jóformán az azokon hallható színvonalat hozza, ám a hangzását tekintve magasan veri mindet. Gondolom, megoszlanak a vélemények, hogy ki volt a Carl Albert utáni korszak legjobb torka, én azt mondom, James Riverát meg kellett volna tartani, mert az új sráctól egy (-két) fokkal tehetségesebb dalnok (még úgy is, hogy számomra kissé száraz, homogén a stílusa). Brian Allennel amúgy semmi gond, igazán változatos a hangi eszköztára, a sikolyoktól kezdve az agresszív acsarkodásokon át a tiszta melódiákig terjed nála a skála, ám a dallamérzékenysége így is jócskán elmarad – igen, már megint! – Carlétól.

A nyitó Murderball nyomban megadja az alaphangulatot, jóféle tempós power bomba egy nyúlfarknyi helloweenes ikergitár-szólóval megspékelve, a megadallamos refrén pedig telitalálat, kár, hogy a szám végéről már lehagyták. A szerzeményeket tekintve egyébként meglehetősen változatos anyag született, hiszen van itt minden, mi power metal-rajongó fülének ingere: a kvázi-címadó Razorback Blade és az Axe To Grind képviselik a speed-vonalat, mindkettő hamisítatlan sebességmániás VR-himnusz némi thrash-utánérzéssel és bősz csordavokálokkal, kihagyhatatlan koncertfavoritok, az effélékre lehet úgy istenigazából öklöt rázni két tekintélyes korty között. Vannak azonban lassan őrlő, szinte doomos darabok is, ilyen például a Black és a Pearl Of Wisdom, s míg az előbbinek az „ugatós”, egysoros refrénje szerfelett ötlettelen, addig az utóbbinak éppen az az erőssége, s amellett – bármily furcsa – én egy árnyalatnyi Alice In Chains-hangulatot is felfedezek benne. Lehet, hogy öregszem? A Blood Stained Sunday pedig a Testament és a ’Jugulator’-korszakos Priest házasításaként jellemezhető szám, a sikolyok meg persze hogy a jó öreg Ripper mestert idézik. Maga a dal egy tempóváltásokban bővelkedő tétel, a refrént megelőző (bridge-) kórusok véleményem szerint elég esetlenek, a refrén viszont nagyon rendben van, jóllehet a végéről megint csak lefelejtették.

És bizony a ’Something Burning’ buktáját ismerve nem kellett volna Thorpe-ot újfent a mikrofon közelébe engedni (na, persze!), mert mind az All I Want Is You, mind a Let The Garden Burn az ő középszerűen ráspolyos, semmitmondó hangján úszik el. Sajnos az utolsó két szerzemény (Rite Of Devastation és Deal With The Devil) is fanyalgásra ad okot, elsősorban a refrének nem ülnek, ahogy kéne, s tudom, olybá tűnik, mintha nekem ez lenne a vesszőparipám, de hát könyörgöm, a Vicious Rumorsban mindig is kiemelt szerepe volt az orbitális refréneknek és énektémáknak – ezúttal ezek csak elsunnyognak a háttérben. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy zeneileg mindkét szám több mint korrekt, hisz a hangszereseken semmi sem múlik. Kiváltképp az új gitáros, Kiyoshi Morgan játéka felettébb izgalmas a teljes albumon, ahogy a csatasorba állított vendégmuzsikusok is dicséretet érdemelnek: az „aranykor” hathúrosa, Mark McGee két számban is szólózik, Eric Peterson (Testament) és Brad Gillis (’Warball’ lemez többek közt) pedig egy-egy dalban kap lehetőséget.

Régi nagy kedvenc a Vicious Rumors, és mit tegyek, ha nem tudom nem figyelembe venni, hogy annak idején letettek az asztalra egy ’Welcome To The Ball’-t vagy egy ’Word Of Mouth’-t, és azóta is minden egyes új albumot azokhoz mérem? Lehet, hogy bennem van a hiba, és el kellene felejteni az állandó hasonlítgatást, a banda életútját pedig két szakaszra kellene bontanom. Mindenesetre a név ugye kötelez valamicskét, és ez annyit is jelent, hogy a Metalfestes bulijukat semmi pénzért nem hagynám ki!

Pontszám: 6.5