Mercenary: Metamorphosis

írta Mike | 2011.03.31.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Nosie Art

Weblap: www.mercenary.dk

Stílus: Power/Death

Származás: Dánia

Dalcímek

Értékelés

Az 11 Dreams-szel kezdődött minden… Elsőként ugyanis ehhez a számhoz volt szerencsém, ezzel ismertem meg a dán metal fogatot, még 2004-ben: emlékszem, mennyire letaglózott az a döbbenetes dallamorgia, napokig mást sem hallgattam, csak ezt az epikus, fenséges szerzeményt. Azután megvételre került a teljes nagylemez (szintén ’11 Dreams’ címmel), további kedvenceket avattam – noha érzésem szerint a fent említett dalhoz egyik sem ért fel –, s bizony nem kellett neki sok, hogy minden idők egyik legjobb albumává avanzsáljon a képzeletbeli toplistámon. Rögvest beszereztem az előző műveket: s míg a debütáló ’First Breath’ pőre death metalja kevésbé, addig a második stúdióanyag, az ’Everblack’ már sokkal inkább megtalált, a 2006-os, hibátlan folytatás (’The Hours That Remain’) pedig végképp meggyőzött afelől, hogy a Mercenary zsenik gyülekezete, és pont. Kár, hogy ez egy szűk körön kívül többekben nem tudatosult, hiába a klasszis lemezek, hiába a fellépések garmadája olyan nevek előtt, mint a Nevermore, vagy később az Arch Enemy – a robbanás ez idáig várat magára.

És félő, hogy – ha nem is örök kárhozatra lesznek ítélve, de – az underground-létből egyhamar nem fognak kitörni sem most, sem a jövőben, hiába a megújhodást ígérő, zengzetes ’Metamorphosis’ albumcím. Az okokat tudjuk: 2009-ben kettétört a csapat, hárman is elhagyták a fedélzetet – köztük Mikkel Sandager csodaénekessel! –, a hátramaradottak pedig kétségbeesés helyett csatasorba állítottak egy új dobost, majd munkához láttak. Az addig kizárólag a hörgésért felelős basszusgitárosra, René Pedersenre bízták a frontemberi szerepet is, a kérdés azonnal felvetődött: a tiszta énektémákkal vajon boldogul-e majd, hiszen ez mindig is a Mercenary alappillérének számított. Nem tagadom, volt bennem némi félsz, hogy a banda a saját maguk által igencsak magasra feltornázott elvárásnak nem fog tudni megfelelni, és bizony az elsőként nyilvánosságra hozott The Follower című szám megerősített ebbéli kétkedésemben; hiányzott belőle mindaz, amit szerettem bennük, legyenek azok fogós énekmelódiák, és súlyos, ámde úgyszintén fülbemászó zenei megoldások.

Aztán megjelent a teljes stúdióalbum… A Mercenary mindig azon az ösvényen haladt, amelyet annak idején kijelöltek maguknak, tulajdonképpen ezúttal sem tértek le róla, mert ami a muzsikát illeti, összességében nem álltak be számottevő változások, viszont első ízben vetődik fel a kérdés, miszerint jó irányba halad-e a zenekar? A válaszom: egyértelműen nem. Mondom ezt úgy, hogy agyonhallgattam az új dalokat, és – jóllehet elsőre nem igazán lelkesedtem értük – minden alkalommal egyre közelebb kerültek hozzám, mostanra pedig úgy állunk, hogy egy nagyszerű alkotásnak tartom a ’Metamorphosis’-t. Valamelyest azonban mégis csalódott vagyok. Ugyanis egy Mercenary-korongról van szó, s mint ilyen, akármennyire is hozzám nőtt, akármennyire is jól esik hallgatni (sőt még a libabőr is beköszönt olykor-olykor), az előzőekhez viszonyítva bizony némi visszalépést érzek, mind a színvonalat, mind a zenei irányt tekintve.

A CD-borítót most nem veszem ide, bár ez a bágyadt-kék főnixmadár-minta – amely tíz éve még unikálisnak számított egy pláza-nőstény fara fölé tetoválva – ebben a hófehér környezetben kimeríti az ötlettelenség és az ízléstelenség fogalmát; tegyük hozzá, az amerikai kiadás fedlapja lényegesen mutatósabb (és ők még egy bónuszdalt is kaptak hozzá, csak hogy főjön a fejünk nekünk, csóró európaiaknak). A lemeznyitó Through The Eyes Of The Devil nem tartogat egetverő meglepetéseket, ám a banda már itt az elején felmutatja a középső ujját a kétkedőknek: a tiszta, erőteljes hangzással berobbanó, szaggatott riffekkel megtámogatott kezdés azonmód a földbe gyalul. Még ha a recept nem is változott: az acsarkodó-ordibáló verzéket egy fesztelen, majdhogynem slágeres refrénnel öntik nyakon, tulajdonképpen hasonló metódusban, mint a korábbi anyagokon már megszokhattuk, még a dallamvezetés is ismerős. Ami más, az egyfelől a vastag billentyűszőnyegek hiánya illetőleg háttérbe szorulása, és René Pedersen hangja. A kidobólegény-külsejű fickó úgy üvölt, mint disznó a böllérkés alatt, ezzel nincs is baj, sőt első blikkre még a tiszta énektémái is könnyedén beleülnek a fülbe; ám a későbbiekben minduntalan azt érzi az ember, hogy jó, jó, de valami csak hiányzik innét. Nyilván az emlékeinkben még Mikkel power metalos, magas fekvésű hangja él, őt keressük ezekben a számokban is, és noha René dallamai, énekstílusa sok helyütt emlékeztet elődjére, virtuozitásban jócskán alulmarad, valljuk be, szerényebb képességekkel bír, mint a kis Sandager gyerek.

A szűkösebben mért énekmelódiák mellett a power metal oldal is csorbult, s ezáltal a Mercenary modern heavy/death metalja amolyan kommerszebb, populárisabb irányt vett, sajnálatomra kissé beleszürkülve a néhány éve reneszánszát élő metalcore-bandák hangzásvilágába, holott annakidején éppen ők voltak azok, akik a dallamos power és a death metal szimbiózisával valami újszerűt alkottak… Ha eltekintünk attól, mely névnek a logója szerepel a borítón, kiváló dalcsokrot áshatunk elő magunknak: az In A River Of Madness például a korong legkomplexebb, legváltozatosabb darabja, kezdve a gégemetszett torokhangon elővezetett deathrash cséphadarótól az emelkedett refrénen át a Dimmu Borgirt idéző, női kórussal kísért, szimfonikus black metal-betétig, jóféle blastbeattel, miegyébbel, amelyhez foghatót tőlük még nem hallottunk ez idáig. A Memoria is hasonlóképp sokszínű, tudniillik egyaránt belesűrítettek felszabadult, szellős verzéket, vadkan death-durvulatokat, egy rövid doomos részt és még egy felettébb helloweenes szólót is. A komor-szép Velvet Lies már-már rádióbarát megoldásokkal operál (főként az ultraslágeres refrénnek köszönhetően), középtájon azonban nem győzik ledarálni a hallgató fejét egy-egy tonnányi súlyú, Morbid Angel-ízű riff-görgeteggel.

A műfaj egyik alapbandájának, a Soilworknek a neve is eszünkbe juthat az In Bloodred Shades hallatán, igazából hibátlan ez is, ahogy az azt követő, tipikus Mercenary-dalkezdéssel nyitó Shades Of Grey is, ez utóbbiban René óriási dallamokat hoz, talán még Mikkel sem énekelné el jobban! Lehet mondani, hogy kommersz, mert valahol az is, de hogy nem egy emlékezetes dallam-orgazmus, azt nem vitathatjuk! „Are you fucking ready?” – kérdi Pedersen az On The Edge Of Sanity-ben. Ó, hát hogyne! Meg is kapjuk a magunkét tempós göteborgi-death betonozással és ólomnehéz riffekkel, itteni hatásokat tekintve pedig a Soilwork mellett a Scar Symmetry neve is felsejlik, ha már ennyire ráfeküdtünk a hasonlítgatásokra, haha! Afféle ars poetica a lemezzáró The Black Brigade, s talán a legsúlyosabb bazaltdarab mindközül, a srácok hihetetlen energiákat szabadítanak fel, azon kívül, hogy nem feledkeznek meg a csaknem a vattacukor-könnyű dallamokról sem.

Igazándiból nem tudok rosszat mondani ezekre a számokra, de egy Lost Reality, egy Embrace The Nothing vagy egy 11 Dreams szintjét nem érik el… Miután e kritika a budapesti Power Of Metal fesztivál után készült nem sokkal, a Mercenary aktuális tagságának élő teljesítményéről is beszámolhatok: René bátyó bizony nemhogy a korábbi, Mikkel által felénekelt dalokkal nem tudott megbirkózni, de még a saját témáival is alig boldogult; ennek tükrében pedig azt gondolom, félre kellene tenni az egót és egy főállású énekest keresni, aki méltó erre a posztra. Abban biztos vagyok, hogy aranytorkú trubadúrok tucatjai közül csemegézhetnének, elég csupán egy apróhirdetést feldobni…

Pontszám: 7