Beardfish: Mammoth
írta Bigfoot | 2011.03.19.
Megjelenés: 2011
Kiadó: Inside Out
Weblap:
Stílus: progresszív rock
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A 2001 óta működő svéd formáció azon bandák közé tartozik, akik mellőzik a manapság oly divatos metállal vegyített progresszív vonalat, viszont a lehető legautentikusabb módon idézik meg a meg a műfaj nagy korszakának hangzásvilágát. Hosszú, többtételes szerzeményeikbe, melyekben nem lehet nem felismerni a Yes, az Emerson, Lake & Palmer vagy a Genesis világát, akár a King Crimsonra emlékeztető kísérleti elemeket is belerámolnak, így vadítva tovább egyébként is nagyon izgalmas zenéjüket.
No, nem egész másfél év után új lemezzel álltak elő a fiúk. Aki ismeri a korábbi produkcióikat, ('Sleeping In Traffic I-II', 'Destined Soliatire', stb.) azoknak talán most sem kell csalódni, bár ezt egy kicsit félve írom le. Most is klasszikus, sok billentyűvel (elsősorban hammond orgonával) ellátott produkciót kapunk, egy dalon belül számtalan ötletet kibontva, mindezek nem egy esetben váratlan dinamikai váltással átszőve, virtuóz témákkal, nagyívű szimfonikus hajlításokkal spékelve. Az énekdallamok most is ülnek, bár Rikard Sjöblom billentyűs hangja nem mindig üti meg a kívánt mértéket.
Az iniciálé, a The Platform egy gitár akkordbontáson alapuló, lendületes dobra épülő szerzemény, erőszakosabb középrésszel. A leghosszabb, beszédes című And The Stone Said If I Could Speak majd negyedórás sok-sok témával tűzdelt, majd öt perces bevezetője után bomlik ki a vokális rész. Kapunk egy kis szaxofonos variációt is, olyan hangulatban, mint ahogy a Pink Floyd 'The Dark Side Of The Moon' vagy 'Wish You Were Here' lemezein fújja Dick Parry. A további pergős részben a billentyű veszi át a kezdeményező szerepet. A Tightrope négy és fél perce megnyugtató, finom vokális dallamokat felhasználó fantázia, a közepén egy kicsit elszállnak a pszichedelia irányába, azért a végére visszatalálnak. A Green Waves a kakukktojás: gitárdöngölésre épülő hard rockba hajlik az album legdinamikusabb nótája, ordító, erőszakos énekkel. Az Outside Inside nem egészen kétperces, halk billentyűs intermezzo, hogy lehűtse a kedélyeket. Az instrumentális Akakabotuban újra harsog a szaxi, de most, mintha Dick Heckstall-Smith támadt volna fel a Colosseumból, egyáltalán, az egész szerzemény is a legendás banda zenéjét idézi meg. A Without Saying Anything nyolc perce több részre bontható, ahol végig a billentyűk dominálnak. Egy kifejezetten slágeres témával indul, mindez beletorkollik a menetrendszerű pszichedeliába, hogy egy sodróbb résszel folyatódjon, aztán a klasszikusokra jellemző zongorafutammal lezáruljon.
Legutóbbi hozzászólások