Professzionális pop vs. rebellis rock: Skunk Anansie, The Virginmarys, 2011.02.18., Bécs, Gasometer

Habár egy rossz szavunk se lehet az évtizedforduló környéki koncerttermésre, azért még í­gy is akadnak jócskán olyan zenekarok, akikért "szomszédolni" kell. Nem is feltétlen baj ez: az egymás után pörgő itthoni koncertek után egy utazással és városnézéssel egybekötött kirándulás maradandó és különleges élmény lehet. Így is történt ezúttal is: a legutóbb egy csont nélküli, slágerektől túlcsorduló lemezzel ('Wonderlustre') jelentkező Skunk Anansie koncertjére ugrottunk át Bécsbe - az erőfeszí­tésünkért pedig egy tökéletes koncertet kaptunk cserébe. Meg kell hagyni, nem a városnézés miatt - az sajnos a pestinél jóval hidegebb, szelesebb és viharosabb időjárás miatt elmaradt. Maradt a bolyongás, helykeresés, ami Bécsben a legnagyobb kihí­vás: a vendéglátó-helyiségek, legyenek azok éttermek vagy pubok, kávézók vagy minikocsmák, hétvégén előszeretettel tartanak zárva, amelyik nyitva van, az is elfüggönyözött, sötétí­tett üveg mögé bújik el, nehogy becsalogasson valakit az utcáról. Sebaj, a Gasometer miniplázája mindenkit barátságosan fogadott, í­gy sikerült kihúzni valahogy a koncertkezdésig tartó időszakot. Az előzenekart nyugodt szí­vvel skatulyáztam be kinézetük és egyetlen klipes daluk alapján - a The Virginmaryst valahol a White Stripeshoz hasonló, modern és trendi rock triónak gondoltam, akik majd lazán elbohóckodnak a szí­npadon, és talán egy-két emészthető popsláger is csak-csak becsúszik majd észrevétlenül a repertoárba. Tévedtem. A szűzmáriáknál old schoolabb csapatot, akik paradox módon mégis modernek, nehéz lenne elképzelni. Hárman álltak a szí­npadon, a drabális nagyságú dobos, Danny Dolan egy minimális cájg mögött, amit aztán nem kí­mélt, Bonhames hévvel vetette bele magát a feladatába, a félrefésült hajú, kicsit a Beardfish basszusgitárosa emlékeztető - meglepő módon szintén - basszusgitáros srác, Matt Rose pedig nyaktörő erőbedobással headbangelte végig a koncertet. A pálmát a frontember, Ally Dickaty énekes-gitáros vitte, akinek hangja egyszerre repí­tett vissza a koszos, rekedtes, 70-es évekbeli énekesek világába, és idézte meg a grunge-os antisztárok "beleszarok" attitűdjét és vokális teljesí­tményét. Sorjáztak is az egyszerre a Led Zeppelin groove-os stí­ljét, a kőegyszerű, ám bivalyerős rock és roll riffeket, ill. a modern rock zenék kissé populárisabb, "cool" hozzáállását és dallamait összeboronáló friss és sokak számára egyelőre ismeretlen rock himnuszok. Szerencsémre a régivonalas megoldások voltak túlsúlyban, a zene pedig profán egyszerűségével nyűgözött le, ami kiválóan harmonizált a nem létező szí­npadképpel (egy leeresztett függöny előtt játszottak). A közönség a koncert elején elővezetett Bang Bang Bangtől kezdve rendszeres ovációba fogott, meg is érdemelten, hiszen a nosztalgikus, ám mégis modern hangvételű mocskos rock 'n roll dalokon felül Dickaty remek frontemberként vezényelte le a show-t. Stí­lusához nem is illett volna a sok felesleges rizsa és közönségénekeltetés: ők csak felmentek a szí­npadra és zenéltek, Dickaty lecövekelt a mikrofonja mögé, kicsit Lemmy stí­lusban magasra állí­tva mikrofonját, mégis végig vonzotta a tekintetet rövid, ám éles, gyors gitárszólóival, pattogó mozgásával és rekedtségükben is megkapó énektémáival. Sajnos mindössze 40 perces játékidő jutott nekik, ám füstös kocsmákba és pici klubokba illő zenéjük ennél kellemesebb meglepetést nem is okozhatott volna. Aki szereti az "ősrockot", az mindenképp adjon nekik egy esélyt! A Skunk Anansietől semmi kevesebbet nem vártam el, minthogy egy tökéletesen, hibák nélkül levezényelt, és maximálisan szórakoztató koncertet adjanak. Így is tettek. A Gasometer terme a 9 órás koncertkezdésre szinte teljesen megtelt, és meg kellett állapí­tanom, hogy az osztrák közönség se tartja be jobban a "dohányozni tilos" felszólí­tást a koncertteremben, pedig nyugati szomszédjaink még több méteres táblák elkészí­tésébe is feccöltek pénzt (sőt, a biztonsági őröket se izgatta különösebben ez a szabály). Ellenben arról tanúbizonyságot tettek, hogy a halvérűnek kikiáltott osztrák közönség nem mindig tesze-tosza és unott, ugyanis az első számtól kezdve nagyszerű, lelkes és oldott hangulat alakult ki a nézőtéren. Amire, valljuk be, meg is volt az okuk, mert az itthon méltatlanul kevéssé (el)ismert Skunk Anansie minden szempontból professzionális zenekar, aki tudja, hogyan kell az ujja köré csavarni a nagyérdeműt. A hazai "ismeretlenség" persze nem feltétlen a "rockerek" hibája, hiszen az osztrák közönség nagy részét sem a hosszú hajú LedZep-rajongók tették ki, akik a The Virginmarys egyetlen kislemezének birtokában zarándokoltak el a Gasometerbe, hanem főként huszonéves lányok (és rocker barátaik), akik valószí­nűleg valamelyik rádióban botlottak bele egy-egy friss SK-slágerbe, vagy pedig még a 90-es években voltak a kedvenceik. A közönség összetételének kialakí­tásában valószí­nűleg nagy szerepe volt a tavaly kiadott visszatérő nagylemeznek, a 'Wonderlustre'-nek, amely a SK rebellis rockzenéjét rádióbarát pop-rockra cserélte, ám úgy, hogy a rájuk jellemző minőség megmaradjon. Így aztán ahogy sorjáztak a számok, lehetett látni, ahogy a publikum más-más szegmense "őrült meg": az elején még mindenki, köszönhetően főleg Skin csodaénekesnő bevonulásának, aki hatalmas fekete szárnyakkal, feszes bőrszerkóban, groteszk femme fataleként (vagy hattyúként?) lépett szí­npadra, hogy előadják nyitásként ars poeticaszerű himnuszukat, a Yes It's Fucking Politicalt. Habár egy-két hiba nála is becsúszott a koncert alatt, ezt valószí­nűleg senki nem rótta fel neki, mert egyébként fel-alá rohangálva, akár a közönség közé is kimenve (egyszer bement body surfölni) dalolta végig a koncertet (a The Sweetest Thing alatt pedig a gitározásból is kivette a részét). Hangja még mindig megőrizte azt az "őserő" jellegét, amiért annyira lehet szeretni, és amikor néhol kevésbé, néhol inkább bátran kieresztette hangját, akkor csak lepetézni lehetett a gyönyörtől. Alkalomadtán okosan spórolt vele, és eltartotta magától a mikrofont, de soha nem annyira, hogy az a lemezközeli minőség rovására menjen, és a szinte kizárólag az ő elbűvölő vokális adottságaira épí­tő balladákban is jól teljesí­tett. A Skunk Anansie zenéje Skin nélkül nem lenne az, ami, és ezen az estén ő egyedül is elvitte volna a hátán a koncertet. A koncert közepe fele aztán a közönség vitte el a "hátán" őt, ugyanis egyik legnagyobb slágerük, a Weak alatt fogta magát, és "besétált" a közönségbe kb. 4-5 méterig. Azaz, ment a kezeken, az osztrákok pedig becsületesen megtartották őt, Skin pedig minimális testi kilengésekkel énekelte el az egyik legnagyobb hangterjedelmet igénylő dalt. Jött is a katarzis, elmaradhatatlanul, menetrendszerűen. Persze a többi tagot se kellett félteni, bár ez a zene nyilván nem a hangszeres exhibicionizmusról szól, bár a koncert vége felé, az együttes bemutatásakor mindenki kapott fél-fél percet, hogy megcsillantsa tudását, és olyan miniszólókat vágtak ki, amit bármelyik progresszí­v zenekartag megirigyelhetett volna. Mark Richardson dobos a rendkí­vül impozáns és sokrétű fénytechnika ellenére is a háttérbe húzódva tolta végig a koncertet, Cass és Ace, a két gitáros pedig a két-két szélen, riffjei és szólói magányába temetkezve pengette le a dalokat. A számlistába nehéz lenne belekötni: amolyan best of program volt, amit a 'Wonderlustre' bemutatójával kötöttek egybe, azaz elhangzottak az első három lemez kötelező slágerei, és az új alkotás legsikerültebb dalai is. Mindössze az It Doesn't Matter c. személyes kedvencemet hiányoltam egy csöppet, hiszen pörgős tempójának és nagyszerű dallamainak köszönhetően pont koncertre való darab, ám nehéz lett volna kiválasztani olyan számot az előadottak közül, amit nyugodt szí­vvel lecseréltem volna. A 'Wonderlustre'-ról a kissé melankolikus alaphangon kezdődő, majd felszabadult élménybe (és refrénbe) torkolló God Loves Only You és a fülbemászó Over The Love melódiabombája, ill. a Feeling The Itch lazább, dögösebb rock himnusza szólt a legjobban élőben (a My Ugly Boy-al nem sikerült mélyebb barátságot kötni). A régi dalok közül a csúcspontot jelentő Weak mellett az elszállós hangulatú 100 Ways To Be A Good Girl (ügyesen volt beékelve két lí­raibb hangvételű dal közé), az őrjöngős I Can Dream, a groove-os The Skank Heads ütötte a legnagyobbat. A nagyérdemű persze a szép számmal előadott balladákat is kitörő lelkesedéssel jutalmazta, a Secretly és a Brazen mellett ezek közül a legjobb a ráadás ráadásaként előadott You'll Follow Me Down volt. Nem tudom, hogy ez be volt-e tervezve, de a koncerten úgy tűnt, hogy bő másfél óra játékidő és egy háromszámos finálé után a közönség kitartó tapsviharának és ovációjának köszönhetően jöttek volna vissza még egy dalra, amit akusztikusan adtak elő, tökéletesen levezetve, lecsendesí­tve a koncerten tomboló energiákat. Egy szó, mint száz, aki felhőtlenül akar szórakozni és kí­váncsi a stí­lus egyik legjobb, klasszis teljesí­tményt nyújtó énekesnőjére, az mindenképp nézze meg a Skunk Anansie koncertjét az idei Sziget Fesztiválon. Ráadásként a külföldi közönség úgyis jó hangulatot fog csapni. Setlist: Yes It's Fucking Political / Charlie Big Potato / Because of You / God Loves Only You / 100 Ways To Be A Good Girl / Secretly / Over the Love / I Can Dream / The Sweetest Thing / My Ugly Boy / Weak / Brazen (Weep) / My Love Will Fall / Twisted (Everyday Hurts) / Feeling the Itch / On My Hotel T.V. / Tear The Place Up / The Skank Heads (Get Off Me) /// Hedonism (Just Because You Feel Good) / You Saved Me / Little Baby Swastikka /// You'll Follow Me Down (akusztikus) Tomka