Már a sötétség sem a régi: The Sisters Of Mercy - 2011.02.25-26., A38 (olvasói beszámoló)

"So still, so dark all over Europe..." Harminc éves a Sisters Of Mercy. Gót rock istennek lenni a világ egyik legmenőbb dolga, de Andrew Eldritch-nek sikerült remekül lerombolnia ezt a páratlan imázst. Már akkor érezni lehetett, hogy baj van, amikor Jim Morrison után a sorban következő egykori poszterarc kopaszra borotvált fejjel bukkant fel - de nem ez a rémkép, és nem is a motoros bőrdzsekót leváltó neonszí­nű felső a legnagyobb szálka véreres szemünkben. Az egyébként élvezhető, 2006-os Petőfi Csarnokbeli koncert sem volt a Városliget legemlékezetesebb eseménye, ezúttal viszont akkora a csalódottság, mint amikor kiderült, hogy a Milli Vanilli lemezeken nem is Fab és Rob énekelt. Két este is itt van velünk az irgalmas Sisters, és mindkét estén irgalmatlanul ugyanazok a képsorok. Tele a hajó, sok a régi arc, de meglepően kevés a grufti, és csak néhol bukkan fel egy-egy sí­rásó kalap. Hol vannak a fekete halálmadarak, a Robert Smith-klónok? Hol vannak azok az idők, amikor Depeche Mode-ék talpig feketében sétálgattak Budapest belvárosában, a vasfüggöny lakói pedig azt hitték, hogy stí­lusos ördögöket láttak a Balkánon? Andrew Eldritch-csel együtt mindenki hétköznapivá kopott. Már a sötétség sem a régi. The Sisters Of Mercy koncert van, de nem elég hangos, nem mászik az arcunkba. A jól ismert füst szorgalmasan ránk telepszik, mint John Carpenter Ködje, de ez vajmi kevés egy koncerthez. Lazán teker a két gitáros, vokáloznak a lemezekről gyanúsan visszaköszönő alapra, és néha még Andrew Eldritch is előbukkan a füstből. Csak akkor erőteljes az éneke, amikor itt-ott elhörgi magát, amúgy pedig mintha lemezről menne (vagy megy is). Mindenki meg van győződve arról, hogy ez a CD otthon jobban szól, persze í­gy, füsttel az igazi a show. Az egyetlen elnézhető tény (és mára egyetlen biztos pont) a rideg dob, azaz a mindig precí­z dobgép, Doktor Avalanche. A rosszmájú poénok értelmében a vastag füst (és a fotózás előzetes megtiltása) csak arra szolgál, hogy elfedje a tátogást - mindenesetre többször látjuk a szí­npadot Eldritch nélkül, mint vele. Fogjuk a fejünket, még - vagy pláne - azok is, akik több í­zben megjárták a lipcsei Wave-Gotik-Treffent és a M'era Lunát Hildesheimben, ott voltak az első hazai Sisters és The Mission koncerten, vagy a Mode-klub megnyitásakor. Az első sorokban nagy a mozgás a jubileumi koncertként hirdetett dizsire, hátrébb már beszélgetésbe fullad a figyelem, a bárpult pedig mágnesként vonzza és teszi elviselhetővé a rossz szájí­zt. Nagyon úgy fest, hogy Eldritch inkább ellenünk van, mint velünk, és inkább önmagáért, mint értünk. Nem maradt belőle más, mint egy napszemüveg hat láb mély hanggal, a The Sisters Of Mercyből pedig egy füstködbe ment terv. Irgalmatlanul unalmas. Hiába bí­zunk benne, hogy a két estéből összeáll egy (viszonylag) jó koncert, nem í­gy történik. Azért a kellemesebb pillanatokhoz tartozik a mindig jó First and Last and Always és a tökösen zakatoló Vision Thing. "Take back what I paid / for another motherfucker in a motorcade..." Akkor most ki is a motherfucker, Mr. Eldritch? A rockdiszkókban unalomig játszott Temple of Love itt sem nyűgöz le, viszont magával rántja a műsorvégi függönyt. Ha a legutóbb szintén harminc évesen itt járt Misfits horror punkját derekas hakninak cí­mkéztem, akkor most elnézést kérek Jerrytől, mert az igazi haknit Andrew Eldritch produkálta. Fogjuk a fejünket - de másnap sem a másnaposságtól. Fogjuk a fejünket, és eltemetjük az egykor nagy The Sisters Of Mercyt. A hajó gyomra harminc évet emésztő diszkotékává változik: megváltásként jönnek a szí­vünknek kedves death rock, glam és punk slágerek, az Alien Sex Fiendtől kezdve a Ramonesig, és a lelke mélyén mindenki Siouxsie Sioux-nak vagy Dave Vaniannek képzelheti magát. A szerencsésebbek a fekete földig isszák magukat, mint a rendszerváltás dark bulijain a Lyukban, az öreg Duna sötét hullámai pedig némán cipelik hátukon az esték súlyos keresztjét. Ez volt a harminc éves The Sisters Of Mercy, azaz Andrew Eldritch és a haknicédéje. Harminc év gótikus sötétség - le a nagy, irgalmatlan klotyón. Sebaj, jő még a Fields Of The Nephilim, és Carl McCoy lehörgi a fejünket. "So still, so dark all over Europe..." MA Köszönet az A38-nak a koncertért!