Öreg thrasher nem vén thrasher: Sodom, Die Hard, Keeper of Dreams, 2011.02.13., Diesel

2010 a thrash metal éve volt, azon belül is a nagy öregek aranykorukhoz méltó visszatéréséé, hiszen az Overkillel kezdve a Death Angelen át a Heathenig (és még lehetne sorolni) egytől egyig kiváló albumot tettek le az ősthrasherek a rajongók polcaira. Egy évre rá az élő bizonyí­táson a sor, hozni kell a lemezre feljátszott feszes-tempós, komplex vagy egyszerűbb betonozásokat 40 évesen is. Elsőként a Sodom mutatta meg masszí­v zúzdájával, hogy az öreg thrasher nem vén thrasher... Ám előtte még két fiatal zenekar próbálta meggyőzni az egyébként igen tisztességes számban jelen lévő szodomistákat, hogy nem csak a nagy öregek tudják tolni az old schoolos és extrém zenéket. A Keeper of Dreamsék még Ripper mester "kí­sérőzenészeiként" - nevezetesen egy friss Charred Walls of the Damned dalban - hí­vták fel magukra a figyelmet, majd most újabb "versenyt" nyertek meg: Angelrippert győzték meg, hogy magyar honban ők a legalkalmasabbak az este megnyitására és felvezetésére. Nos, tippje bizonyára még sok mindenkinek volt, hogy kik tölthették volna be ezt a posztot, de azt kell mondjam, a Keeper of Dreams megérdemelten kapott helyet a műsorban, sőt, produkciójukat nyugodt szí­vvel hallgattam volna a svéd Die Hard monoton kalapálása helyett is. Az "álmok őrzői" a death-thrash metalt határozottan a komplexebb, technikás oldala felől közelí­tik meg, az egyéni hangszeres teljesí­tményekre, zenei fricskákra, maní­rokra is kihegyezve dalaikat. A "progresszí­v" jelzőt is nyugodtan ráaggathatjuk muzsikájukra, amennyiben ez azt jelenti, hogy igyekszenek okosabb számokat komponálni a stí­lusban megszokottnál. További erénye a fiatal srácoknak, hogy a hagyománytisztelet mellett - egy-egy nagy előd kazettáinak rongyosra hallgatása érződik a zenéjükön - igyekszenek kí­sérletezni, kapcsolódni a modernebb trendekhez is. Ennek egyik ékes példája az élőben is elővezetett Never Enough, amelyben az énekkel is variálnak, nevezetesen Korb Tamás basszusgitáros "tiszta témáival" pontozza ellen Kiss Márton gitáros szikár hörgéseit-kiabálásait (aki egész érdekes határon mozog, talán Schuldiner orgánumához hasonlí­tható leginkább). Kissé a skandináv progresszí­v és extrém zenékre emlékeztetett, ami kezdésnek éppenséggel nem rossz... Az azonnal ható dallamok nagyon jót tettek a dalnak, amit láthatóan a közönség is honorált, akik egyébként - velem együtt - talán néha elvesztek a kacskaringós hangjegyek és témahalmozások hallatán. Néhány dal í­gy élőben túlságosan szerteágazónak bizonyult - akik nem ismerik lemezről a dalokat, könnyen elveszí­thetik a fonalat első hallásra. Ezzel együtt is, a rendkí­vül magabiztos hangszeres tudásról tanúbizonyságot tevő zenekar nagyon együtt volt, még úgy is, hogy ezúttal "beugró dobossal" dolgoztak. A Blind Myselfből ismert Jankai Valentin produkciója az előadás egyik fénypontjának számí­tott agilis, pontos, ám mégis látványos dobjátékával. Lars Ulrich módjára nyugtalankodott a cájgja mögött, miközben nyomta privát show-ját - vele szemben a három gitáros túlságosan statikusnak hatott, némi szí­npadi mozgást el lehetett volna viselni tőlük. Tetszett, hogy a frontember próbálgatta az ekkor még kissé tunya közönséget átkötő szövegekkel "szóra bí­rni", lelkesí­teni, sajnos nem túl sok sikerrel. Remélem, hogy a jelenleg új dalokon dolgozó brigád a Never Enoughban hallható zenei vonalat viszi tovább, és a befogadhatóságra is összpontosí­tanak, de úgy, hogy a keménységet sem hagyják maguk mögött. Nos, az őket követő Die Hard zenéje minden, csak nem nehezen érthető - amolyan old school tufa thrash, főként a Venom örökségét ápolgatva, bár a svéd arcok a Slayert is fő hatásként emlegetik. Emellett bizonyára a black metal szí­ntér is nagy hatást gyakorolt rájuk, ugyanis kifestett arccal, fordí­tott keresztekkel és egyéb nevetséges kiegészí­tőkkel felszerelkezve nyomták tucatmetaljukat. Fura módon, a sokkal eszesebb és élvezetesebb zenét játszó Keeper of Dreams-szel ellentétben, erre rögtön beindult az első két-három sor nyakbiccentőizma. Az olyan gagyi opusok, mint az Evil Always Return és a Thrash Them All és az a kliséhalmaz, amit átkötő szöveg gyanánt az "énekes" Hasse előadott, rekordsebességgel kergettek ki a koncertteremből, bár a közönség nagy része láthatóan élvezte a bulit. A Die Hard "munkásságával" való ismerkedés csak elvetemült thrash fanatikusoknak ajánlott. Nem úgy, mint a Sodom, akik letettek pár olyan thrash darabot az asztalra, amely a stí­lust nagy í­vben elkerülők számára is izgalmas lehet (például a Surfin' Bird magasröptű szösszenete...). Könnyű élcelődni zenéjük egyszerűségén, ám ez a közérthetőség jó pár bombaerős thrash alapvetést eredményezett - ráadásul az új évezredbeli Sodom már egyre "jobb" zenét játszik, és haladnak a korral is. Magukhoz képest, persze. Az 'M-16' például véleményem szerint a 2000-es évek egyik legerősebb thrash lemeze, a 'One Night In Bangkok'-ról pedig mindenki példát vehetne, aki izgalmas és tartalmas koncertalbumot kí­ván kiadni. A 2006-os, csak szimplán 'Sodom'-ra keresztelt korongjuk után a tavalyi 'In War And Pieces'-zel sem vallottak szégyent, és tartották a szí­nvonalat, még ha egy picit gyengébbnek is érzem ezt, mint az előző két eresztést. Magukhoz képest, persze. Élőben aztán elszálltak a kétségeim, ahogy Onkel Tom és két társa berobbant a szí­npadra az In War And Pieces húzós témájával. Igaz, ami igaz, ez nem lemezbemutató koncert volt, hanem amolyan best of műsor, megfűszerezve - mindössze - két új dallal. A másik friss és ropogós nóta a "költészetgyilkosság művészete" volt - ezen kí­vül igyekeztek minden lemezről előkapni 1-1 klasszikussá érett, tuti nyerő dalt. Amit í­gy kaptunk végeredményben, az tömény szórakozás, amolyan múltidéző thrash orgia volt, ami alatt a vegyes összetételű közönség - pubertás korú "lázadóktól" farmer- és bőrszerkóba bújt korosodó apákig minden korosztály képviseltette magát - inkább az ősrégi darabokat jutalmazta a legnagyobb ovációval. Nyilván í­zlés kérdése, én speciel szí­vesebben hallgatom az elsőlemezes, nyers ősthrash dalok helyett az Among The Weirdcongot és társaikat, ám Angelripperék érezhetően a "hibrid" publikum minden egyes tagját ki akarta szolgálni: azt is, aki elhozta a feleségét is, hogy az Outbreak of Evilre nosztalgiázzanak (kedves neje is értően bólogatott alatta), és azokat is, akik a City of God súlyos agymasszázsára esküsznek. Akadt í­gy a zseniális, "közönség-felbujtó" The Saw Is The Lawtól kezdve a The Vice of Killingen keresztül a kihagyhatatlan Agent Orange-ig minden. Ami viszont meglepett, hogy a két nagy öreg milyen fiatalos lendülettel tolmácsolja még 20 év zúzás után is a jófajta thrash metalt. Bernd "Bernemann" Kost gitáros vette ki legjobban részét az aktí­vkodásból, fel-alá rohangált a szí­npadon - olyan tempóban, hogy a koncert vége felé, leugorva hangládákról, megcsókolta a szí­npadot is -, alkalomadtán egy gyors virgát is beszúrt a thrash-sikálások közé, és még arra is maradt ereje a "vén kecskének", hogy kokettáljon az első sorban "táncoló" fiatal lyánykákkal. Utóbbiban természetesen Angelripper járt az élen, aki egy dalt valamelyik thrash szépségkirálynőnek ajánlott az első sorokban, a koncert folyamán pedig ironikus öndivatbemutatóba kezdett, először csak kigombolta fekete ingjét, majd készségesen le is vette azt úgy a koncert fele tájékon, és sörhasát kidüllesztve károgta tovább kecses Sodom-klasszikusait. Láthatóan élvezte a bulit, néha percekig ünnepeltette magát, kiállt középre és hallgatta a szűnni nem akaró tapsot, majd megköszönve azt, felkonferálta a következő dalt, biztos, ami biztos, mindenki tudja, hogy miről is lesz szó a továbbiakban. Egyedül az újfiú, Markus Freiwald "bújt el" a tekintetek kereszttüzéből, sűrű füstbe burkolózva, dobcucca árnyékában, látványban nem is vehette fel versenyt csapattársaival. Viszont korrektül hozta a nem éppen bonyolult, viszont annál gyorsabb és feszesebb Sodomos dobtémákat, egy rossz szót nem lehet rá mondani. Habár a Diesel nem is erről hí­res (ezentúl bizonyára a sörárairól lesz az, amelyek a vicc kategóriájába katapultáltak a legutóbbi áremeléssel), a hangzás is rendben volt, hasí­tottak a gitárok, és meglepő módon egyik mikrofonnal sem akadt probléma (a szí­npadon 3 darab volt elhelyezve, hogy Angelripper a kedvére flangálhasson, és ott "énekelhessen", ahol akar). Ha már Angelripper hangjánál tartunk: habár valószí­nűleg nem trení­rozta sajátos hangfekvésű orgánumát hörgés-felelősnél, egy jottányit sem kopott az évek folyamán, vagy ha kopott is, az csak előnyére szolgált. Talán fura ilyet mondani egy thrash metal zenekarnál, de az ő halmozott idézőjelek között értett énekprodukciója nagyban hozzájárult ahhoz, hogy karakteres legyen a Sodom zenéje, és ezt a teljesí­tményt élőben is maradéktalanul hozta. Egyik német nyelvű "schlagerük", az Ausgebombt zúzdája után példaképeiről is megemlékezett - amikor Lemmy-stí­lbe tekerte mikrofonállványát, már lehetett tudni, hogy Motörhead-nóta következik. Az Ace of Spades szórakoztatta a nagyérdeműt, amit néhanapján a germánok elő szoktak kapni koncerten (pl. a 'One Night In Bangkok'-on is szerepel), és tökéletesen passzolt a programba. A szájí­z csupán azért maradt keserédes utána, mert az előző koncertek számlistája alapján a felülmúlhatatlan Napalm In The Morning c. újkori klasszis helyére került be, amit aztán a ráadásban sem vettek elő... A ruhatáros sorban aztán később többen is panaszkodtak, hogy mit hiányoltak a koncertprogramból - bár egy több évtizede működő zenekar esetében nehéz is lenne kielégí­teni mindenkit. Azért a mindenkinek adjuk meg, ami jár neki taktika kissé visszafele sült el, hiszen az egész munkásságból mazsolázgató setlist nyilván sokaknak nem ölelte fel a kedvencét. Ami viszont elhangzott ezen az estén, abba nem lehet belekötni: nosztalgia és modernebb zúzdák, showmankedés és precí­z játék, jól irányzott poénok és vérkomoly keménykedés is előkerült ezen az estén. Reméljük, hogy a márciusi thrash felhozatal tartja ezt a szintet, és az Overkill-Destruction-Heathen megatrió, ill. az élőben kí­méletlenül betonozó Death Angel is hasonlóan ní­vós produkcióval szórakoztatja el a stí­lus szerelmeseit. Setlist: In War and Pieces / Sodomy and Lust / M-16 / Outbreak of Evil / The Saw Is the Law / Nuclear Winter / Proselytism Real / The Art of Killing Poetry / City of God / Eat Me / The Vice of Killing / Wachturm / Blasphemer / Agent Orange / Ausgebombt / Ace of Spades /// Remember the Fallen / Bombenhagel Tomka Fotók: Karancz Orsolya Köszönet a Concertonak!